Azt gondolhatnánk, hogy ha létezik látszólag két radikálisan – mondhatni diametrálisan – különböző nézőpont a joggal és a jogtudománnyal kapcsolatban, akkor azt bizonyosan az a két tanulmánykötet testesíti meg, amely tavaly és tavalyelőtt jelent meg a Santa Fe Institute Press (Livermore–Rockmore 2019) és a Cambridge University Press (Hanne–Weisberg 2018) kiadóknál. Az egyik ugyanis a narratívák és a metaforák szerepét firtatja a jogban, míg a másik a jogra mint adatra tekint. Mi állhat egymástól távolabb, mint az irodalom és az adat, mint a művészet és az algoritmus?

Ebben az írásban – bemutatva e két könyvet – mégis azt igyekszem bebizonyítani, hogy sokkal több érintkezési pontjuk van, mint elsőre gondolnánk. A legfontosabb persze az, hogy mindkét műben, jóllehet első látásra nagyon eltérő szerepet, de mindenképpen központi szerepet játszik a jogi nyelv.

A „Law as Data” című tanulmányfüzér azokat az új kutatásokat mutatja be, amelyek a jogi jelenségekre, elsősorban a jogi szövegekre mint adatra tekintenek, és számítógépes elemzés segítségével vizsgálják. A „Narrative and Metaphor in the Law” című könyv pedig az 1980-as években a társadalomtudományokban, így a jogtudományban is bekövetkezett „narratológiai fordulat” jegyében vizsgálja két egymáshoz közel eső, de bonyolult kapcsolatban levő fogalom, a narratíva és a metafora szerepét és egymáshoz való viszonyát a jogban.

A legfontosabb közös pont a könyvekben tehát a nyelv középpontba helyezése. Mindkét irányzat a jogra mint nyelvi objektivációra tekint, méghozzá mindkettő a nyelvhasználat, a pragmatika szemszögéből, ráadásul úgy, mint a hétköznapi nyelv egy speciális szegmensére, a jogászi hivatásrend által űzött nyelvjátékra. Mondhatni mindkettő „alkalmazott pragmatika”. De amíg a jog mint adat irányzat a jogszabályi, doktrinális és a jogalkalmazási szövegekben testet öltő nyelvhasználatot a NLP (Natural Language Processing – természetes nyelvfeldolgozás) gépi eszközeivel vizsgálja, és a statisztikai, valószínűségi (nem kauzális) összefüggések segítségével (regresszió­számítás, korreláció), addig a narratívák és a metaforák vizsgálata elsősorban a nyelvészet, az irodalomtudomány, és részben a társadalomelmélet sokkal puhább, főleg az eszmetörténetbe ágyazott narratíváit használja.

Azonban a nyelv kitüntetett szerepén kívül is vannak közös pontok a szövegekben. A második ilyen közös pont, hogy mindkét könyv, és a könyvek által reprezentált irányzat a doktrinális jogtudományra adott újszerű reflexió. A doktrinális (vagy német nyelvterületen és hazánkban is inkább dogmatikai) jogtudomány sokféleképpen áll a kritikák kereszttüzében immár több mint száz éve, és sokan még tudományos jellegét is elvitatták,[1] vagy épp permanens válságban levőnek látták. Ennek fő oka az, hogy a dogmatikai tudomány sem a természettudományok, sem az empirikus társadalomtudomány tudományeszményének nem tud megfelelni, és a legutóbbi néhány évtized bizonyos fejleményei sem kedveztek ennek.[2] Miért újszerű a két könyv kritikai attitűdje? A „régi” kritikák, a 20. század elején született jogszociológia[3] és amerikai jogi realizmus,[4] majd a ’70-es években, szintén az USA-ban kivirágzott kritikai jogtudomány[5] a doktrinális tudományt (Amerikában „scholarship”-et) mint az élettől elzárt, fogalmi mennyországot építő, a jogászi nézőpontot túlhangsúlyozó, és ezért szociálisan érzéketlen, a társadalmi változás ritmusát felvenni képtelen, elitista ismerethalmazt, társadalmi gyakorlatot, és attitűdöt bírálták. Egyes irányzatok ennek a doktrinális tudománynak egyenesen a kiiktatását, leváltását követelték. A két irányzat azonban, amelyet az elemzett könyvek reprezentálnak, szakít ezzel a fajta kritikával, és elsősorban episztémikusan tartja kiegészítendőnek ezt a doktrinális tudományt. Mindkettő bizonyos kételyeket fogalmaz meg ezzel kapcsolatban, és ismeretelméletileg finoman „korrigálja” a doktrinális tudomány előfeltevéseit. De egyik sem akarja azt leváltani, kiiktatni a joggyakorlatból vagy a jogi oktatásból.

Végül a harmadik összefüggés, amit ebben az írásban közös pontként ismerek fel, az éppen ezzel a narratívával kapcsolatos. Mindkét elmélet a jogra mint nyelvi objektivációra tekint, csak az egyik, ha úgy tetszik békaperspektívából (a karaktersorok, hivatkozások, szópárok – a bigramok –, együtt előfordulások, szózsákok és más hasonló magyarázó konstrukciók segítségével), a másik meg madártávlatból. Mindkét elméletnek szerves része a saját reflektált narratívája, amellyel azt ígérik, hogy képesek megmagyarázni, mi zajlik a jog belsejében, a jogalkalmazás során, képesek elmesélni olyan dolgokat, amelyeket a jogászok (jogalkotók, jogtudósok, ügyvédek és bírák) „nem tudnak, de tesznek”. Tehát mindkét elmélet mögött áll egy metanarratíva; és mindkét metanarratívában központi elem az, hogy a jogi nyelv, a szavak, a mondatok, a szövegek tanulmányozásával nemcsak a jogdogmatikai fogalmakig és konstrukciókig lehet eljutni, hanem sokkal mélyebb összefüggéseket is ki lehet hámozni.

A továbbiakban e három gondolatot igyekszem a könyvekben található, és a témához tartozó más fontos írásokon keresztül kibontani. A Livermore és Rockmore által szerkesztett művet az egyszerűbb felidézhetőség miatt „Jog mint adat” könyvként emlegetem, míg a Hanne és Weisberg munkára „Narratíva és metafora” könyvként hivatkozom.

* * *

A „Narratíva és metafora” kötet szerkesztői már a könyv bevezetőjében utalnak Dworkin „láncregény” elméletére (Dworkin 1986: 229), amely a doktrinális jogtudománnyal kapcsolatos álláspontjuk egyik alapja. Dworkin szerint a doktrína – szemben azzal, amit mondjuk a pozitivista jogtudomány, a langdellianizmus[6] vagy a hagyományos német jogtudomány állít – állandóan változásban levő narratívák szövedéke, amelyet a bíró- és ügyvédnemzedékek írnak fáradhatatlanul. A metaforák pedig igen fontos részei ennek az időben változó narratívának. A metaforák gyakran kötődnek konkrét személyekhez, pl. híres bírákhoz, akiknek azután a jól sikerült metaforáját sokan átveszik, és „konvencionális metafora” lesz belőle. (Olson 2018: 32) Erre példaként egy híres, és a magyar jogtudományba is bekerült metaforapárost hozok fel alább példaként, amely ugyan a könyvben nem szerepel, de a könyv ezen alaptézisét igen jól illusztrálja.

Kevesen tudják, hogy a kifejezések jelentésének „magja” és „félárnyéka” (core and penumbra) metaforája, amit a 20. század egyik legbefolyásosabb jogfilozófusa, az oxfordi H. L. A. Hart tett igazán híressé több művében (Hart 1995: 149 és Hart 1983: 607),[7] valójában Oliver Wendell Holmes (amerikai legfelsőbb bírósági bíró, és a realista mozgalom vezéralakja) egy 1873-as (Holmes 1873: 84, idézi Burr 1987–1988) című művéből való. Holmes ebben azt írja, hogy egy adott ügycsoportban egy megkülönböztetés, amely eleinte szilárdnak és egyértelműnek tűnik, az esetek szaporodásával bizonytalan lesz, de ilyenkor is meg kell húzni a bírónak a vonalat a „félárnyékban”, mert a bizonytalanságnál egy önkényesen meghúzott vonal is jobb. A „félárnyékos bizonytalanság” (penumbral uncertainty) azután Holmes több írásában és ítéletében felbukkan, mint az éles megkülönböztetés (sharp distinction) ellentéte. A The Common Law című előadás-sorozat harmadik tagjaként felvett kártérítési előadásban például úgy érvel, hogy a kártérítési jog fő célja, hogy „rögzítse a választóvonalat azon esetek közt, amikor egy ember felelős azért a sérelemért, amelyet okozott, és amikor nem felelős” (Holmes 2009: 97–98). Mivel az eredmény bekövetkezése gyakran csak a szerencsén múlik és soha nem látható előre bizonyosan, előre látható, betartható kritériumot csak akkor tudunk felállítani, ha kizárólag az illető cselekedeteire koncentrálva definiáljuk azt, de a szándékosság (intent) és a hanyagság (negligence) között elmosódó a határvonal. Vagy egy másik példaként a Schlesinger v. Wisconsin[8] ítéletben Holmes például azzal érvel, hogy „az alkotmányos szabályok félárnyékban végződnek, és a törvényhozásnak van egy bizonyos szabadsága meghúzni a vonalat” ebben a félárnyékos részben.

A félárnyék metaforáját azután átveszi a Holmest a bírói székben követő Benjamin N. Cardozo is, de egy kicsit csavar rajta, illetve behoz egy új elemet. A Norwegian Evangelical Free Church v. Milhauser[9] ügyben, miután megállapítja, hogy az olyan ellentmondások esetén, mint amely az előtte fekvő ügyben fellelhető, van egy félárnyék (talán jobb itt „szürke zónaként”, esetleg „átmenetként” fordítani), amelyben „nincsen határozottabb mérce, mint a bíróság szabad mérlegelése”, amelyet „gondosan és kontrolláltan” (carefully and guardedly) kell, hogy gyakoroljon.

A metaforát használja Felix Frankfurter, Learned Hand és William O. Douglas is, akik szintén az amerikai Legfelsőbb Bíróság bírái voltak. Így jutunk el időben az ’50-es évek végéig, amikor Hart a tanulmányában központi szerepet ad a megkülönböztetésnek, és már egyes kifejezések jelentésének magjára és félárnyékos részére utal. Douglas bíró 1965-ben már a harti elemzést felhasználva érvel a híres Griswold ítéletben[10] a fogamzásgátló tabletták engedélyezése melletti érvelésben, az alkotmányos rendelkezések kiterjesztő értelmezése mellett a két kategóriával. Itt Douglas már a rendelkező részben említi a félárnyék fogalmát, mert ez az érvelésének központi eleme: „A cunnecticuti törvény, amely tiltja a fogamzásgátlók használatát, sérti a házastársi magánélethez (marital privacy) való jogot, amely a Bill of Rights specifikus garanciáinak félárnyékában van.” A Bill of Rights rendelkezései (az alkotmány alapjogokat rögzítő első tíz kiegészítése) ugyan a kormányzat beavatkozási tilalmát specifikus kérdésekben állapítják meg (pl. a szólást korlátozó törvények tilalma, katonák ingyenes elszállásolásának tilalma, vagy a magánterületen történő észsze­rűtlen kutatás és lefoglalás tilalma), mégis, „ezeknek a specifikus, Bill of Rightsban található garanciáknak van egy félárnyéka, amely a nekik tartalmat és életet adó rendelkezésekből sugározik ki”.[11]

Ami miatt ezt a hosszú, és a könyvben nem is szereplő, ám annál híresebb metaforát felidéztem, az az, hogy illusztráljam egy metafora jogban történő használatának, történeti fejlődésének és hatásmechanizmusának lényegét. A félárnyék metaforája illeszkedik egy nagyobb narratívába: egyrészt a jog értelmezhetőségének és az ebből fakadó mozgástérnek a narratívájába. Hogy aztán ezt a mozgásteret a bírák vagy a törvényhozók töltik ki szabad belátásukra (discretion) támaszkodva, az már változó lehet a magyarázatokban. A metafora tartalma az időben előrehaladva változik, alakul. Egyes bírák elvesznek, mások hozzátesznek a jelentéséhez. A bírák mellett az elmélet is felhasználja, és alakít is rajta. Különböző ügyekben különböző érvrendszerek részeként használják.

A „Narratíva és metafora” könyv több ilyen narratívát mutat be, például az amerikai alkotmány mint az alapító atyák által megkötött, majd nemzedékről nemzedékre újra megkötött „szövetség” (covenant) dokumentumának narratíváját.

Mármost mi a kapcsolata a narratíváknak és a metaforáknak a hagyományos doktrinális, analitikus érveléssel? Ezzel kapcsolatban többféle elképzelést is találunk a könyvben. Míg egyesek, pl. Robert Burns vagy Linda Edwards (Hanne–Weisberg 2018: 58) a narratíva konstruálását és a történetmesélést az egyik módszernek tekintik a hagyományos jogi érvelés mellett, addig sokan azt mondják, hogy a narratíva és a metafora hatóköre ennél sokkal nagyobb: valójában minden nyelvvel történő cselekvésnek – és ennek paradigmatikus esete a jog – az alapja a történetmesélés:[12] a jogi érvelés legfeljebb csak megpróbálja elfedni, eltakarni azt, hogy itt is valójában egyszerű, hétköznapi történetmesélésről van szó, és nem többről. A narratívagyártás tehát minden emberi cselekvésünknek, így a jogi alrendszer működésének is az alapja.

De akárhogyan is legyen, ez azt jelenti, hogy a doktri­nális érvelésre történő egyoldalú koncentrálás sem a jog működését nem magyarázza kielégítően, sem pedig a gyakorló jogászt nem viheti igazi sikerre. Az elméleti reflexió akkor igaz, ha képes külső nézőpontból, kritikai­lag megragadni a jog működését, a gyakorló jogász pedig akkor sikeres, ha képes egyrészt a történetmesélést hihetően és jól csinálni, úgy, hogy a bíró és a laikus esküdtek valóban elhiggyék a történetet, másrészt akkor lesz csak jó jogász, ha a jog értelmezésének folyamatában képes felfogni és reflektálni a jogalkotó narratíváit: a jogszabály céljának megragadása, a teleologikus értelmezés – de még a rendszertani értelmezés is – mindig a magasabb narratívák megértésének és az egyes rendelkezések ezekben történő elhelyezésének képességét rejti magában.

* * *

A jog mint adat kutatások hasonlóképpen külső szemszögből szemlélik a doktrína vívmányait. Több mint beszédes, hogy ez a könyv is egy dworkini metaforával indít: Herkules bíró metaforájával, aki minden jogi dokumentum megértésére és feldolgozására képes, természetfeletti képességekkel rendelkezik, így képes bármilyen bonyolult ügyet megoldani. (Dworkin 1986: 239–240) Ez a metafora – írják a szerkesztők – új értelmet nyert a számítógépes nyelvészet, a számítógéppel támogatott jogászkodás korszakában, hiszen a számítógép csakugyan képes dokumentumok milliót, milliárdjait áttekinteni egy szempillantás alatt, így nem véletlen, hogy bizonyos területeken ki is szorította a humán jogászokat. (Livermore – Rockmore 2019: xiv) Vannak, akik emiatt teljesen új jogrendszert vizionálnak az „adatvezérelt” (data driven) jog miatt (mint például Katz 2013), míg mások inkább a doktrinális módszer kiegészítését javasolják az új, adatalapú módszerekkel. Ez utóbbira éppen az ismertetett kötet jó példa. A szerkesztők azzal érvelnek, hogy meg fog jelenni (sőt bizonyos területeken már most velünk van) a „számítógépes jogi elemzés” kategóriája, amit a kötet szerkesztői a „hagyományos dogmatikai elemzés” és a „kvantitatív empirikus jogi elemzés” keresztútján látnak kifejlődni. A számítógépes elemzésnek több előnye is van: képes a doktrína beidegződéseit, sztereotípiáit, meg nem kérdőjelezett előfeltevéseit alátámasztani vagy cáfolni. Képes számot adni a bírói gyakorlatban használt valódi érvekről egy-egy jogterület kapcsán. Több kutatás irányul például arra, hogy a perek végkimenetele és meghatározott érvelési mintázatok közt kimutassa, vagy éppen cáfolja a kapcsolatot. A számítógépes nyelvészeti eszközök látványosan képesek a jogi változás számszerű mérésére. Angolszász területeken az esetjog máig nagyon fontos forrása a jognak, és természetesen forrása az innovációnak is. A számítógépes elemzések képesek a nagyon finom hangsúlyeltolódásokat is észlelni a bírói érvelésekben, utólag pedig képesek kimutatni egy-egy szó, kifejezés, érvelés, jogintézmény, fogalom genealógiáját és fejlődéstörténetét, és ami még fontosabb, konkrét megjelenését ezer meg ezer bírói ítéletben. (Például, akár az olyan metafora, mint a „félárnyék” használatát „mezei” bírói ítéletekben.)

Azonban a vizsgálat nemcsak a szövegekre irányulhat, hanem például a hivatkozásokra is. A hivatkozási hálózatok, amelyek a jogszabályokra és korábbi döntésekre történő hivatkozások egymás közti összefüggéseit vizsgálják, rejtett összefüggésekre és mintázatokra mutatnak rá – mint hogy például milyen összefüggése van egy ügycsoportnak, tematikának, jogszabályi változásnak vagy akár a bíró egyéni attitűdjének a korábbi esetek idézésére, érvként történő használatára. A „Jog mint adat” kötetben található egyik tanulmány (Badawi – Dari-Mattiacci 2019) ilyen szempontból teljesen új célra használja a különböző jogrendszerek jogszabályaiban található belső hivatkozási hálózatokat: az egyes jogcsaládok közti különbségek és hasonlóságok egyik jeleként. A szerzők olyan felismerésekre jutnak, mint hogy a hivatkozások sűrűsége (egy szövegben mennyi hivatkozás található) összefüggést mutat azzal, hogy egy adott jogszabálynak milyen célközönséget szán a jogalkotó. Minél szűkebb szakmai rétegről van szó, annál több a belső és külső jogszabály-hivatkozás, és minél inkább laikusok, annál kevesebb. A belső hivatkozások mennyisége és eloszlása a szerzők szerint jól korrelál a német és francia jogcsaláddal. Míg a német BGB sok belső hivatkozást tartalmaz, addig a Code Napoleon ambíciója az volt, hogy minden szöveg a lehető legjobban legyen érthető más szövegek elolvasása nélkül önmagában, így kevesebb belső hivatkozást tartalmaz.

Itt meg kell jegyezzük, hogy ebből a szempontból igen érdekes a magyar Ptk. esete, amely – szakítva a hagyományokkal – egyáltalán nem tartalmaz számszerű (ún. merev) belső önhivatkozást – csak egy paragrafuson belül a bekezdésekre –, hanem a hivatkozásokat a jogintézmények említésével oldja meg. Ebben az esetben a szerzők érvelésével ellentétben a belső hivatkozások hiánya éppen amiatt van, mert a jogalkotó alapvetően olyan jogászokat tartott szem előtt célközönségként, akik egy hivatkozott jogintézmény esetén tisztában vannak annak elsődleges szabályozási helyével. Ez az eset pedig nagyon jól mutatja, hogy a számítógéppel végzett empirikus kutatások esetén milyen hatalmas jelentősége van a magyarázó keretnek, a mögöttes narratívának.

Visszatérve tehát Badawi és Dari-Mattiaci írására, a szerzők alapfeltevése az volt, hogy azokban a jogrendszerekben, amelyeket a német BGB inspirált, a polgári törvénykönyvek sűrűbb hivatkozási hálózatot fognak mutatni, míg a Code Civil által befolyásolt jogrendszerekben ez a hálózat ritkább lesz. A szerzők ezt bizonyítottnak is vették oly módon, hogy a német jogcsaládba az olasz kódexet sorolták még, Ausztriát azonban külön „fajtának” vették. Arra gondolni sem merek, hogy a szerzők figyelmen kívül hagyták a kódexek keletkezési idejét (francia: 1804, osztrák: 1812, spanyol: 1889, német: 1900, olasz: 1942), amely (majdnem) tökéletesen igazodik a hivatkozássűrűséghez (rendre 1,61; 2,11; 1,46; 4,4 és 7,2 × 10⁴),[13] azaz a fentebbi meglehetősen komplikált magyarázat helyett lehet, hogy a hivatkozási sűrűség egyszerűen a keletkezési idővel van összefüggésben, mert régen kevés, az időben előrehaladva viszont egyre több belső hivatkozást tartalmaznak a jogszabályok. És itt újra hadd említsem meg a magyar kódex helyzetét, amelyet fentebb egy bekezdésben elemeztem, amely valójában egyik magyarázó keretbe sem illik, mert a legerősebb rokonságot a BGB-vel mutatja, miközben lényegében nincsen benne számszerű önhivatkozás. Itt ismét utalok a magyarázó keretek fontosságára.

A fentebbi, linkeken/hivatkozásokon alapuló elemzés a jogcsaládhoz tartozást, tágabban a jogi kultúrát igyekezett operacionalizálni egy jól számszerűsíthető jeggyel. (Talán épp az a probléma, hogy csak ezzel az egy jeggyel operált.) A „Jog mint adat” kötet egy másik írása szintén egy puha jellemzőt, a stílust igyekezett megragadni az Európai Unió Bíróságának (EuB) gyakorlatában. (Frankenreiter 2019: 153.) A stílust többféle eszközzel próbálta számítógéppel is elemezhetővé tenni, így például a szövegek hosszától, a mondathosszon át a szókincs-változatosságig (ezt az ún. type-token aránnyal mérte, amely az egymástól különböző szavak számát osztja el az összes szó számával), végül az egyébként tartalomsem­leges funkciószavak használatáig. A tanulmány végső következtetése az, hogy bár úgy tűnik, hogy az EuB korai időszakára jellemző franciás stílus (száraz, rövid, személytelen logikai levezetésnek látszódó indokolások) folyamatosan gyengült, ez valójában sokkal összetettebb folyamat: a főbb stiláris jellegzetességeket illetően az EuB meglepően stabil képet mutat, és ez azt jelzi, hogy igenis vannak egy-egy bíróságnak a mélyben ható intézményi meghatározottságai.

Az EuB stílusát taglaló tanulmánynál is jobban mutatja a hagyományos doktrinális tudomány és számítógépes nyelvi elemzés kapcsolatát két amerikai szerző írása (nem a kötetből: Macey–Mitts 2014). Ebben annak próbáltak utánanézni, hogy a corporate veil piercing (a korlátozott felelősség áttörése a társaságoknál) milyen érvek alapján történik a valóságban az USA jogában. A dogmatikai tudomány természetesen régóta foglalkozik a témával, és megvannak a bevett válaszai erre. Rendkívül érdekes a szerzők azzal kapcsolatos kiindulópontja (vagy általános narratív kerete), amelyben a témát elhelyezik. Ez pedig az, hogy induljunk ki abból, mintha nem lenne doktrína egyáltalán: ekkor egymásnak ellentmondó megállapítások, egymásra hivatkozó bírák, egymással részben együtt, részben párhuzamosan futó érvelések, illetve politikai célok (policy objectives) vannak (Macey–Mitts 2014: 101). A politikai célokat ugyanakkor fel lehet tárni a számítógépes szövegelemzés módszerei­vel. A kutatás módszertana az volt, hogy első lépésben a cikk szerzői a végeredmény szerint három csoportba sorolták azokat az ítéleteket, amelyekben a korlátozott felelősség kérdése volt napirenden. Az első csoportban a bíróság áttörte a felelősséget, a másodikban kifejezetten megtagadta az áttörést, a harmadik csoportban pedig a felelősségáttörés nem fő-, hanem mellékkérdésként szerepelt, a per kimenetele nem volt megragadható az „áttörte/nem törte át” dichotómiájában. Második lépésben az ítéletek szövegét gépi elemzésnek vetették alá: kigyűjtötték azokat a szavakat és kifejezéseket, amelyek statisztikailag a legjobban emelték vagy csökkentették a valószínűségét az egyes végeredményeknek. (Ezenfelül természetesen voltak olyan kifejezések, amelyek a végeredményt nem befolyásolták.) A szerzők azonban hangsúlyozzák, hogy nem kizárólag egyes kifejezések egymástól elszeparált vizsgálatát alkalmazták, hanem ezen kifejezések együtt-előfordulását (co-occurence), amely együtt-előfordulások néhány jól beazonosítható mögöttes gondolatrendszerhez (underlying idea) köthetők. A tanulmány végső konklúziója pedig az, hogy a felelősség­áttörés hagyományos okaiként szereplő négy érv (vagy a szerzők szerint policy objective) közül hármat visszaigazolt a számítógépes elemzés, egyet azonban nem.

Ahogy említettem, az, hogy a jog világával foglalkoznak olyan tudományok is, amelyek a társadalomtudományok módszertanából merítenek, nem nagy újdonság, és még csak az sem újdonság, hogy a dogmatikai tudományra ezek gyakran kritikusan tekintenek. Az azonban feltétlenül újdonság, hogy mindkét nézőpont azt állítja, hogy képes a doktrinális tudományt javítani, jobbá tenni. A doktrinális jogtudomány tehát nem valamiféle hamis spekulálgatás, vagy a jogászi hivatásrend privilégiumai­nak bebetonozására, a hátrányos helyzetű társadalmi rétegek elnyomására szolgáló ideológia már, hanem külső reflexióval jobbítható, hatékonyabbá tehető módszer. Ezek a tudományos nézőpontok már nem leleplezni, és nem felváltani akarják a doktrinális tudományt, hanem tükröt tartani elé és jobbítani rajta, ez azt hiszem a fentebbi példákból jól észlelhető. A számítógéppel kimutatott összefüggések, mintázatok, ismétlődések így egyfajta metadogmatikává válnak.

* * *

Mind a jog mint narratíva és metafora, mind a jog mint adat nézőpontra igaz tehát, hogy mindkettőben kitüntetett szerepe van a nyelvnek. Ez a szerep azonban más, mint amilyet a jogászok egyébként szánnak neki. A „hagyományos” nyelvhasználat a bírósági eljárásban mindenekelőtt a beszédaktus-elméletek értelmében vett (Austin 1990) jogászi „nyelvjátékok” játszását jelenti. Ez a jogszabályokban és a korábbi bírói ítéletekben található kifejezések speciális, eszközként történő használatát jelenti. A jogászi nyelvhasználat célja mindig konkrét esetek megoldása, és ezeknek a megoldásoknak a felek, a felsőbíróság, a szakmai közösség és tágabb politikai közösség (a közvélemény, a politikai elit stb.) felé történő igazolása.

A narratológia és a jog mint adat személetmódja azonban kilép ebből a helyzetből, méghozzá többféle értelemben. A narratológia mindenekelőtt, ahogy láthattuk, egy metaelmélet, méghozzá kritikai metaelmélet. Azt feltételezi, hogy a jogászi nyelvhasználatban van egy sor fogalom, amelyet reflektálatlanul használnak a jogászok, és ezek a reflektálatlan metaforák rendszerré: narratívákká állnak össze. A metaforáknak is különböző szintje lehet: vannak olyanok, amelyeket a hétköznapi nyelvből vesz át a jog: olyan egyszerű kifejezések, mint például, hogy a bíróság „mérlegel” valamit. Ez a metafora nem jogspecifikus, de a jogon belül van egy jól megfogható funkciója. Vannak azután olyan metaforák, amelyek csak a jogban használatosak, de régóta bevett funkciójuk van. Ezeket is két részre oszthatjuk: vannak a tételes jogban régebb óta használt metaforák, és vannak olyanok, amelyeket, mint mondjuk a „jogág” kifejezést, csak a jogot magyarázó doktrinális tudomány, a dogmatika használ. A gyakorlat pedig egyszerre használja a jogszabályok metaforáit és a dogmatikai tudomány metaforáit (ezt neveztem néhány éve „népi dogmatikának” [Ződi 2016]).

A narratívák is több szinten működnek. Szerepet kapnak a jogi eljárásokban tényállásként, elsősorban mint „hihető történetek”: ezeket a jó ügyvéd ki is használja. Egy mindenki által hihető narratíva (amelyet a büntetőjogász-közönség szeret logikailag zárt bizonyítékláncon alapuló tényállásnak hívni) sokkal meggyőzőbb, mint egy, a hétköznapi történeteinktől elütő, különös, extrém történet. Vannak, akik ezt abban az egészen meghökkentő formában fogalmazzák meg, hogy „[e]gy perben a történetnek ahhoz kell illeszkednie, hogy »mi történhetett«, vagy »jellemzően« mi történik, és nem ahhoz, ami ténylegesen történt”. (Rideout 2008) A magyar bírósági ítéleteket tartalmazó adatbázisban az „életszerű” kifejezés például ezer meg ezer ítéletben fordul elő, akár úgy, hogy elfogadnak, akár úgy, hogy elutasítanak egy történetvariációt.

De narratívák nemcsak a tárgyalóteremben vannak, hanem a jogszabályok megalkotásakor, vagy épp azok tudományos magyarázatakor, sőt léteznek egy korszak jogának a kultúrában gyökerező „csendes”, vagy „háttér-” narratívái is. Ha jól belegondolunk, a jogszabályok indokolása is egy narratíva, amely arról szól, hogy milyen célból, milyen okok hatására kellett megalkotni a jogszabályt, és miért éppen ezt a jogi megoldást választotta a jogalkotó. A dogmatikai tudomány, amely ezután elkezdi egyszerre magyarázni a bírói gyakorlat megoldásait és a jogalkotó feltehető szándékát is, szintén narratívákat gyárt. Ezek a narratívák egyszerre vannak jelen, és egymásra is hatnak. Ezért reménytelen vállalkozás erővel kimondani, hogy az egyik narratíva – pl. a jogszabály hivatalos indokolása – felette áll a másiknak – pl. a bírói gyakorlat által elfogadottnak. Egyszóval és röviden: narratívák vannak mindenütt. Ezt így írja le nagy hatású 1982-es tanulmányában Robert M. Cover:

„a normatív univerzumot az értelmezési lehorgonyzottságok ereje tartja össze – néhányuk kicsi és személyes, mások hatalmasak és közösek. Ezek a lehorgonyzottságok – a hivatalos személyeké és másoké – határozzák meg, hogy a jog mit jelent és milyen lesz. […] A jogi tradíció így része és darabkája egy komplex normatív világnak. Ez a tradíció nemcsak a jog korpuszát foglalja magában, hanem egy nyelvet és egy mítoszt is – narratívákat, amelyeken belül a jogi cselekvők akarata elhelyezi ezt a korpuszt. Ezek a mítoszok teremtik meg a viselkedések paradigmáit.” (Cover 1983: 7) […] „A törvények, amelyek összekötik a normatív rendszerünket a valóságunk társadalmi konstruk­cióival és vízióinkkal arról, hogy milyen lehetne a világ, narratív jellegűek.” (Cover 1983: 10)

Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy Cover narratívafogalma voltaképpen egy olyan általános előfeltevést jelent, amely a legközelebb a fenomenológiai filozófiába („Vorverständnis”) ágyazott gadameri „előismeret”, vagy előítélet, a megismerés előzetesség­struk­túrájának elképzeléséhez áll. (Gadamer 1984: 191) Ez Gadamernél nemcsak minden megértés előfeltétele, hanem egyben időben is változó közös tapasztalatunk: egy történetiségbe ágyazott közösség hallgatólagos megegyezése, elköteleződése, lehorgonyzottsága (commitment) bizonyos alapvető mítoszokat, beidegződéseket, világlátást illetően. Mármost, ha a narratíva ilyen tág értelmű, akkor viszont a metaforák nem egyszerűen erősítik ezt, hanem, ha ezeket a lakoffi értelemben használjuk (Lakoff–Johnsen 2003), akkor ezek az alapvető metaforák tulajdonképpen a narratívák tartószerkezetét is jelentik: a narratíva és a metafora a jogban tehát egyszerre áll a rész és egész viszonyában és vice versa. A narratíva egyszerre tágabb és szűkebb a metaforánál. Szűkebb, mert néhány nagy metaforán nyugszik maga is, de tágabb, mert benne is képződnek metaforák. Ha a magánjog nagy narratívája az, hogy az nem más, mint a „polgári társadalom”, az egyenrangú piaci résztvevők vagyoni viszonyainak rendezője, akkor az összes intézmény, a „cselekvőképességtől” a „kötelem”, a „jóhiszeműség” és egy sor más konstrukcióig ennek a „mesének” a tartópillérei. Azonban ugyanezeket a tartópilléreket a dogmatikai érvelés kapcsán egymástól elszigetelten is alkalmazzák a gyakorló jogászok az érveléseikben.

Különösen érdekes továbbá az, hogy milyen összefüggés van a narratívák és a metaforák közt. A könyv többféle összefüggést javasol. Egyrészt a metafora erősít egy meghatározott narratívát azzal, hogy személyesen, érzelmileg involválja a hallgatót (Hanne–Weisberg 2018: 61), másrészt pedig egyfajta iránytűként, orientációként szolgál az érvelés lépéseinek megértésében, kisarkításában. Utóbbira a szerzők a „mérgezett fa gyümölcse” metaforáját hozzák fel példaként, amely, mint ismert, az illegálisan beszerzett bizonyítékok fel nem használhatóságának tana a büntetőeljárásban, és először Felix Frankfurter bíró alkalmazta az 1939-es Nardone v. United States[14] ügyben. Ez utóbbi már elvezet egy újabb kapcsolódási ponthoz, a példázat (parable) jelenségéhez. A „Narratíva és metafora” kötetben találhatunk egy izgalmas tanulmányt, amely azt állítja, hogy a példázatot gyakran használják a bíróságok az USA-ban akár a fennálló doktrína egyes elemeinek hangsúlyozására, akár arra, hogy az ellenérdekű fél érvelésének gyengeségeit kimutassák. A példázat az ügyben hangsúlyos valamilyen elemet absztrahálja, és ezt az absztrakciót helyezi el egy egyszerű, hétköznapi történetben. A Coyle v. Texas[15] ügyben például a bíró azzal érvelt (az önmaga ellen történő tanúskodás tilalmával kapcsolatban), hogy az ügyész úgy járt, mint az a favágó, aki egyforma méretű tűzifa darabokat akart vágni, de mindig a legutóbb levágotthoz mérte a levágandó darabot, és nem az elsőhöz. Így az utolsó fadarab hossza már köszönőviszonyban sem volt az elsővel. A példázat tehát egy mininarratíva, köztes szint a metaforák és a nagy narratívák közt.

Az előfeltevéseknek, az előismeretnek tehát hatalmas jelentősége van, és jól érzékelhetően ez a legerősebb összekötő kapocs a két könyv között is. Amint azt tudjuk, a mesterséges intelligencia területén az utolsó évtized azért hozott áttörést, mert az „emberi gondolkodást utánozni képes gépek” (Russel–Norvig 2000: 34) konstruálásában a kutatók felhagytak annak a naiv elképzelésnek az erőltetésével, hogy az majd véges mennyiségű adat és szabály egymásra vetítésével fog megvalósulni. Ezek a szabályalapú mesterséges intelligenciák folyamatosan a „commonsense knowlegde”, a hétköznapi tudás délibábját üldözték. Mert bár szűk tárgyterületeken képesek voltak jó eredménnyel működni, ugyanakkor a legegyszerűbb változtatás, nem várt körülmény, vagy csak egyszerűen a tárgyterületről való apró kilépés teljesen összezavarta a működésüket. Ilyenkor derült ki, hogy az ember a döntéseiben, problémamegoldása során explicite ugyan lehet, hogy csak négy-öt tényezőt vesz figyelembe – és pl. a jogi döntéseknél is csak négy-öt jogi érvet használ –, azonban az egész érvelés, döntés, problémamegoldás szinte kibogozhatatlan mennyiségű hallgatólagos ismereten alapszik. Ez az a hallgatólagos információhalmaz, amelyet a számítástudomány commonsense knowledge-ként, a narratológusok mélyben húzódó nagy narratívákként és a bennük megbújó metaforákként, Gadamer és Heidegger a megismerés előzetesség-struktúrájaként, még filozofikusabban pedig az egyén „világaként” ragad meg. (Gadamer 1984: 305, Heidegger 2007: 63) A számítógépnek pedig nincsen világa. A legegyszerűbb társalgás lefolytatásához is annyi előzetes ismeret kell, amelyet szinte képtelenség megtanítani egy géppel.

Ez a felismerés azután hosszú évtizedekig le is vette a jól használható mesterséges intelligenciák kérdését a napirendről. De ekkor jött a képbe az elmúlt másfél évtized egyik legfontosabb fejleménye, a nagy adathalmazok fokozatos kiépülése (a Big Data jelenség) és a nagy adathalmazokra modellezett gépi tanulási eszközök fejlődése. Ezek közül is a legizgalmasabbak azok a módszerek, amelyek egy-egy nagyobb szöveghalmazban nem egyszerűen csak a szavak és a kifejezések matematikai reprezentációját valósítják meg, hanem képesek egy több (adott esetben több száz) dimenziós térben a szavak kapcsolódásait, lényegében a kontextusalapú jelentést is reprezentálni matematikai eszközökkel. Bármilyen magasabb rendű művelet egy szöveggel feltételezi, hogy a számítógép valahogyan hozzáfér a szavak értelméhez, és nemcsak egyszerűen leképezi az adott szót: annak különféle használati módjai között is képes különböztetni. Ennek a módszernek a lényege az, hogy a gép leltárt készít, és matematikailag reprezentálja egy-egy szó környezetében található többi szót is, a szóval együtt. Az adott szó vagy kifejezés nem egyféle reprezentációval tárolódik, hanem annyival, amennyiszer előfordul. A több száz dimenziós térben leírt vektorok azután egymással is kapcsolatba hozhatók, kiszámolható az egymástól való távolságuk, amely a hasonlóság valamiféle mércéje lehet. Sőt ezután szócsoportok, mondatok és szövegek is reprezentálhatók, majd egymással is viszonyba hozhatók ilyen módon (Kao–Poteet 2007, Bolonyai–Sebők 2020).

Ez az ötlet – vektorként ábrázolni minden szó minden előfordulását – valójában nem az emberi megértés és jelentésképzés mechanizmusán alapszik, legfeljebb jó közelítéssel képes imitálni azt. Ahogy a nagy internetes keresőmotorok „fontosságmérése” – amely alapján a weboldalakat rangsorolják – sem az emberi képzetet másolja a fontosságról. Hiszen amikor a rangsoroló algoritmus többmilliónyi paramétert figyelembe véve hoz döntést egy adott kérdező adott információigényének kielégítéséről, eljárása, mechanizmusa még csak távolról sem hasonlít arra, amikor egy adott területen szakértő embert megkérdezünk ugyanarról a problémáról.

A jog mint adat kutatások ezeket az ismert technológiákat és módszertanokat használják. Van, amelyik semmi mást nem csinál, csak egyszerűen szavakat, szóhalmazokat („szózsákokat”), vagy épp hivatkozásokat ismer fel, és készít statisztikákat (vagy rajzol fel hálózatokat). Van, amelyik a tipikustól eltérő szövegmintázatokat keres (egyes ügyvédi szövegelemző alkalmazások) és van, amelyik – szintén szótár alapján – „érzelem-” (szentiment)-elemzést végez, például a „stílus” változásait vagy egyedi jellegzetességeit tudja feltérképezni. (Liu 2015) A predikciós kísérletek bizonyos szövegekből (pl. tényállásleírásokból vagy egy jogvitába torkolló üzleti levelezésből) igyekeznek perek kimenetelét megjósolni úgy, hogy a vizsgált szöveghalmazt vetik össze már eldöntött esetek szövegeivel. A jog mint adat kutatások legfeljebb annyiban különböznek a „szöveg mint adat” általános számítógépes nyelvészeti kutatásoktól, hogy nemcsak a „hétköznapi tudás” konstrukcióját helyettesítik nagy mennyiségű adattal, hanem a „jogászi tudás” konstrukcióját is. És itt visszakanyarodunk ahhoz a kérdéshez – csak kicsit más formában –, hogy mi ez a speciális a jogi tudásban? Intuitíve újra csak azt lehetne mondani, hogy a különbség a dogmatika, a doktrinális konstrukciók, amelyek pedig azokon a speciális fogalmakon, és a bennük rejlő metaforákon, és az ezekből összeálló, ezeken nyugvó nagyobb és kisebb metaforákon nyugszanak, amelyeket a jogászok a jogi egyetemen sajátítanak el, majd a gyakorlatban a jogi szövegek írásával, a korábbi szövegek és a kollégáik viselkedésének másolásával tökéletesítenek.

Itt tehát egy újabb kapcsolatra bukkanhatunk a metaforák és a jog mint adat között: a metaforák a számítógépes kutatásoknak egyszerre jelentik az alapját és korlátait. Ez az egyik érve Devinsnek és szerzőtársainak, akik még egy 2017-ben írt cikkben elemzik a jog és a big data kapcsolatát. (Devins et al. 2017) Cikkük éle elsősorban a big data gyakorlatban történő használhatósága, és az ezzel kapcsolatos – a ’10-es évek elején és közepén valóban létező, sőt elég erőteljesen optimista – álláspont ellen irányul. (Pl. Katz 2013, de ezt az álláspontot, megvallom, magam is osztottam: Ződi 2017.) Ennek az volt a lényege, hogy a joggyakorlat, és ezzel együtt a jogi munka mindennapjai, majd a jog képe is, a szövegek adatként való megközelítése és számítógépes feldolgozása miatt teljesen át fog alakulni rövid időn belül. Bizonyos olyan munkafolyamatokra, amelyeket addig csak jogászok tudtak elvégezni, az adatalapú számítógépprogramok is képesek lesznek. Így nagy mennyiségű dokumentumot egy számítógép sokkal pontosabban képes átvizsgálni, és a dokumentumokban – például – a szokásostól eltérő mintázatokat, így pl. egy beszállítói szerződéshalmazban a „normálistól” eltérő felmondási vagy felelősségi klauzulákat kiszűrni. Ez már most is működik, nagyobb angolszász ügyvédi irodák a legal due diligence (pl. cégvásárlások előtti jogi átvilágítás) nagy részét automatikus eszközökkel végzik. De ezenfelül – mondták az „adathívők” – a gép előbb-utóbb képes lesz a predikcióra: nagy pontossággal megjósolni, hogy mi lesz egy per kimenetele. Ez már radikálisabban fogja befolyásolni a joggyakorlatot, hiszen a felek pontosan tisztában lesznek azzal, hogy mekkora esélyeik vannak és milyen érvelések irányába kell a bírót terelni, hogy legyen esély a per megnyerésére. Sőt: az „adatoptimisták” olykor egyenesen azt állították, hogy a klasszikus értelemben vett jogra egy idő után nem is lesz szükség, hiszen a számítógépek és a mesterséges intelligencia képes lesz minden életbeli szituációban egyedi, a helyzetre és a résztvevőkre pontosan illeszkedő szabályokat alkotni. Az is igaz azonban, hogy ez a fajta szituatív, „egyediesített jog” már nem hétköznapi nyelven megfogalmazott szabályokon fog alapulni, hanem inkább valamilyen ideális állapotra, vagy outputra optimalizáló kódokon.

Nos, Devins és társai cikkükben három érvet hoznak fel az adatalapú jog ellen. Ezek közül kettő lényegében minden területen érvényes érv, egy pedig kifejezetten jogspecifikus. Az első érvük az, hogy semmilyen, még a legobjektívebbnek tűnő adathalmaz és adatelemzés, következtetés sem teljesen objektív. Egyrészt minden megfigyelés „elmélettel terhelt” (theory-laden), különösen az olyan komplex rendszereknél, mint a jog. Tehát már az is egy előzetes elméletet igényel, hogy egyáltalán miről gyűjtünk adatot. Másrészt az adatok értelmezése további elméletet, keretezést, értékválasztásokat, tehát egy sor olyan mozzanatot igényel, amelytől elveszti az objektivitását. A kutatás soha nem úgy zajlik, hogy egy vödörrel elkezdjük merítgetni a tényeket (ez a hasonlat Karl Popperé), majd ezekből következtetések vonunk le és igazságokat fogalmazunk meg, hanem inkább keresőfényszerű: irányítottan kezdünk el bizonyos dolgokra rávilágítani, és így bukkanunk összefüggésekre. Harmadrészt a big data azért nem objektív, mert a jog működtetése nem más, mint egy bizonyos nyelvjáték játszása, és ebben a nyelvjátékban kulcsszerepet kapnak a metaforák, mint az elméletképzés eszközei. A doktrína, amelyet a bírák és a jogtudomány egymással felelgetve dolgoznak ki és tökéletesítenek, nagyrészt ilyen metaforikus fogalmak hálózata. A metaforák pedig algoritmizálhatatlanok, mert a metafora nyílt végű, mindig ad teret az értelmezésnek. (Devins et al 2017: 381) Másképpen és egyszerűbben: a mérlegelési kategóriákat nem lehet adatként kezelni, mert ezek a mérlegelési kategóriák részben éppen azért kerültek a jogba, hogy a jog innovációját elősegítsék. Márpedig az adatalapú jog mindig a múltba tekint, és számításait, előrejelzéseit a múlt adatai alapján hozza meg.

A második érv az adatalapú jog ellen az, hogy annak legfőbb erénye, a jósló ereje egyszerűen illuzórikus és voltaképpen semmire sem használható. A jog nem determinisztikus rendszer, és ráadásul állandóan ki van téve a változásnak. Mindig vannak olyan szereplői, akik váratlan lépéseket tesznek, váratlan érvelést alkalmaznak, amely adott esetben sikerre vezet. És ehhez még hozzátehetjük, hogy a nem-determinisztikus jelleg mindig azt jelenti, hogy a jóslatok valamilyen százalékos valószínűség formájában fogalmazódnak meg. A százalékos valószínűség pedig az adott egyedi ügyben semmit nem mond. Végül, ha jól megfigyeljük a predikciós kísérleteket a jogban (mint fentebb a korlátolt felelősség áttörésével felmerülő felelősséggel kapcsolatos kísérletet), akkor azt látjuk, hogy jellemzően olyan pertípusok esetén tud működni, ahol viszonylag egyszerűen tipizálható döntési kimenetek vannak (a felelősséget a bíróság „áttörte” vagy „nem törte át”). A perek egy elég nagy része azonban nem ilyen.

Végül a harmadik érv, amit Devins és szerzőtársai felhoznak az adatalapú jog ellen, az az, hogy annak bizonyos területeken való alkalmazása kifejezetten veszélyes lehet. Itt a jól ismert érveket olvashatjuk az algoritmusokba és az adatokba „belekódolt” diszkriminációval kapcsolatban, a jog megmerevedésének rémét, mivel az adatalapú jog mindig csak a múltat nézi, és végül, de az itteni érvelésünk szempontjából egyáltalán nem utolsósorban azt, hogy a bírák, akárcsak minden ember, tipikus múltbeli helyzetek alapján ítél meg jelenbeli helyzeteket. A bírák esetén ezek a tipikus múltbeli helyzetek a precedensek. Ez a kategorizálás egy sor „tacit és puha” információt tartalmaz. (Devins et al. 2017: 405) Az adatalapú jog pedig nem kizárólag a kemény (nyelvi) tényeken alapszik, és nem tartalmazza ezeket a tacit információkat. És itt el is érkeztünk a narratíva és az előismeret fogalmához: a gépnek nincsen világa, nincsenek előismeretei, és nem narratívák közé helyezi el sem az ügyet, sem a jogszabályok szövegét – márpedig a jog így működik.

Devinséknek természetesen igazuk van. Csakhogy úgy tűnik, hogy ez az igazság csak a jog gyakorlati működtetésére vonatkozik és ezen belül is csak bizonyos területekre: elsősorban a kontradiktórius eljárásokra és a bírói döntésekre. Az élet sok szempontból fittyet hány a szerzők aggodalmaira: a nagy ügyvédi irodák kiterjedten alkalmazzák mind a tömeges szövegelemzés eszközeit, mind pedig a predikciót, amelyre alapozva például költség-haszon számításokat végeznek azzal kapcsolatban, hogy megegyezni észszerűbb-e vagy pereskedni. Ugyanígy: a magyar gyakorlatot ismerve az előzetes letartóztatás elrendelését illetően, vajon nem lenne-e komoly előrelépés, ha a bíró munkáját egy olyan prediktív rendszer segítené, amely a korábbi elkövetői profilok és ügyadatok alapján tudna egy, a „hasraütésnél” és a különféle alig leplezett előítéleteknél nagyobb biztonsággal mondani egy százalékos valószínűséget arról, hogy vajon „megalapozottan feltehető, hogy a büntetőeljárásban elérhetetlenné válna, így különösen megszökne, elrejtőzne”.[16] De a legfontosabb ellenérv természetesen az, hogy a big data alapú kutatások a legnagyobb segítséget a doktrinális tudománynak tudják nyújtani, mert kontrollálni képesek ennek a kijelentéseit, konstrukcióit, a valódi bírói gyakorlat mindennapjairól szállíthatnak információt.

* * *

A „Metafora és narratíva” kötetnek is visszatérő problémája a jog változása. Ez pedig szinte automatikusan vezet el a jog társadalomba ágyazottságának, illetve a joghoz és a jogi jelenségekhez kapcsolódó attitűdökhöz, amelyek pedig legtöbbször szintén metaforákon nyugszanak. A kötet legizgalmasabb darabjai között van az a két tanulmány (Potter 2018 és Weisberg 2018), amelyben egyfelől az egyik szerző felfejti a „bűncselekmény mint betegség” metaforáját és ennek hatását, következményeit a büntetőpolitikára és a büntető igazságszolgáltatásra, a másik szerző pedig vitába száll vele.

Potter (2018) szemléletesen mutatja be, hogy a „bűnöző életforma” típusához szorosan hozzátartozik a „bűn mint vírus” metaforája. Ennek a lényege az, hogy mindenki tisztán, egészségesen születik, de a társadalmi környezet (amelyet gyakran ábrázolnak toxikusnak, vagy másféle módon „szennyezettnek”) megfertőzi az embert, aki ettől a fertőzéstől bűnözői útra tér. Jól működik a metafora akkor is, amikor új bűncselekményfajtákat (pl. a cyberbűnözést) mint új „vírusmutánst” ábrázolnak. A vírust a jog „vakcinája” tudja meggyógyítani. A szerző azzal érvel, hogy a ’90-es évektől – ebben a narratív keretben maradva – sokan azt kezdték hirdetni, hogy a jog nem jó gyógymód a bűnözés, vagy amit ezzel gyakran egybemostak: az erőszak kezelésére, és másfajta – gyakran ténylegesen egészségügyi elemeket is tartalmazó – terápiával kell próbálkozni.

Robert Weisberg (2018) a Potter-írásra reflektáló cikkében részben inspirálónak találja Potter felismeréseit, részben azonban néhány olyan kritikát is megfogalmaz, amely az egész „jogi narratológia” területén érvényes. Egyfelől azt mondja, hogy mind a metaforának, mind a narratívának többféle értelme lehetséges: van egy egészen absztrakt filozófiai koncepciója, van egy „temporális”, amikor pl. egy konkrét metafora sajtóbeli vagy jogban történő előfordulásáról beszélünk, és egy pszichológiai, amikor az emberi gondolkodást akarjuk rekonstruálni a segítségével. De más megkülönböztetéseket is lehet tenni, főleg a metafora absztrakciós szintje vagy „hatóköre” alapján. Vannak metaforák, amelyek valójában csak egy fogalmat tartalmaznak, vannak, amelyek egy egész fogalmi hálót vonzanak be, és vannak, amelyek – ez már szóba került – inkább hosszabb történeteket involválnak, azaz tulajdonképpen példázatként működnek. Weisberg azt javasolja, hogy az olyan metaforáknál, mint a „bűn mint vírus/betegség” nehezen tisztázható, hogy melyik fajtáról beszélünk.

A kétféle metaforára és az ezekből szövődő narratívák összekeveredésére, és a jog mint adat szemléletmóddal való kapcsolatára nyújtanak nagyszerű példát a kötet végén szereplő tanulmányok. Ezek közül Meredith Wallis (2018) tanulmánya azért különösen érdekes, mert a jogászok énképét egy nagy port felvert könyv, Joseph Lawrence Lawyerland című munkája (Lawrence 1997) alapján próbálja meg rekonstruálni, és az érvelésében fontos szerepet játszik egy adathalmaz, a könyv szavaiból képzett szófelhő. A Lawyerland elemzése azért rendkívül érdekes vállalkozás, mert nem a jog vagy a joggyakorlat szövegeit veszi górcső alá, hanem a jogászok önmagukról szóló történeteit. A tágabb kontextus az, hogy Amerikában a ’90-es években terjedt el a jog kommerciali­zálódásáról, elüzletiesedéséről, és ezzel együtt a hagyományos jogászi értékek, és ezen belül a civility[17] (kb. szakmai értékek, jogászi ethosz) válságáról szóló narratíva. 1991-ben született az a híres bírói ítélet, amelyben Kanne bíró a Rand v. Monsanto[18] ügyben keserűen megállapította, hogy az ügyben annak az újabb trendnek lehetünk szemtanúi, hogy hogyan távolodunk el „azoktól az etikai elvektől, amelyek a jogászokat a vállalkozóktól megkülönböztetik”. A válság csúcspontján jelent meg a Lawyerland, amely beszélgetéseket tartalmazott a kor neves ügyvédeivel, bíráival arról, hogy „mit gondolnak az amerikai jogról”.

Ami igazán érdekes, hogy ennek a narratívának a kibontakozását a könyvben Wallis kétszer is adatalapú módszerrel támasztja alá. Előbb egy szófelhőt képez a könyv szavaiból, amelyek közül a leggyakoribb „jogász” mellett a második és a harmadik helyezett az „idő” és a „pénz” (és ezek szinonimái vagy rokonfogalmai). Sőt a két leggyakoribb szó egymással összetételben is előfordul a „kiszámlázható óradíj” formájában (Wallis 2018: 354). Wallis másik megfigyelése, hogy az „utca” szó is feltűnően gyakran előfordul a szövegben, és ha beleolvasunk a könyvbe, akkor ki is derül, miért: a megkérdezettek számára fontos volt a helyszín, ahol dolgoztak, és ez a helyszín mind Manhattan egy pici szegletének része, amelyet Wallis egy térképpel is ábrázol. Valójában tehát a narratíva, amit a könyvben olvasunk, alsó-Manhatten egy icipici „klausztrofobikus” részletében mozgó csoport narratívája, és nem feltétlenül az „amerikai jogászoké”.

Mindez csak abból a szempontból érdekes, hogy ebben a tanulmányban egyszerre találkozunk az „empirikus” és a „narratológiai” megközelítéssel, jóllehet ezek már nem jogban létező narratívák és metaforák, hanem a jogászok önmagukról szóló történetei és metaforái.

* * *

Mind a narratológia, mind a szövegempíria a jogi nyelv vizsgálatának új perspektíváit nyitotta fel. Mit csinálnak a jogászok a nyelvvel, hogyan használják a jog különböző tereiben, az egyetemen, a dogmatikában, a tárgyalóteremben és az ítéletekben? Hogyan képződnek, terjednek, hatnak és halnak el a metaforák, a példázatok és a narratívák a jogban? Mik a jogról alkotott laikus narratívák? Mik a politikusok narratívái? Milyen narratívákat találunk a jogalkotás kísérőszövegeiben, a jogszabály-indokolásokban és milyeneket a működési szövegekben? Hogyan vesznek ki, tűnnek el bizonyos narratívák? Mindezeket a kérdéseket nemcsak egyszerű olvasással, hanem már gépi eszközökkel is képesek vagyunk vizsgálni. Kíváncsi vagyok, Magyarországon születnek-e a közeljövőben ilyen művek, folynak-e majd ilyen kutatások. Én nagyon pártolnám.

Irodalom

Austin, J. L. (1990) Tetten ért szavak. (ford. Pléh Csaba) Budapest: Akadémiai Kiadó.

Badawi, A. B. – Dari-Mattiacci, G. (2019) Reference Networks and Civil Codes. In: Livermore, M. A. – Rockmore, D. L. (szerk.) Law as Data. Computation, Text and Legal Analysis. 339–366.

Bódig M. – Ződi Zs. (szerk.) (2016) A jogtudomány helye, szerepe és haszna. Tudománymódszertani és tudományelméleti írások. Budapest: MTA TK Jogtudományi Intézet – Opten Informatikai Kft.

Bódig M. (2016) A jogtudomány módszertani karaktere és a dogmatikai tudomány eszméje. In: Bódig M. – Ződi Zs. (szerk.) A jogtudomány helye, szerepe és haszna. Tudománymódszertani és tudományelméleti írások. Budapest: MTA TK Jogtudományi Intézet – Opten Informatikai Kft. 86–109.

Bolonyai F. – Sebők M. (2020) Kvantitatív szövegelemzés és szövegbányászat. In: Jakab A. – Sebők M. (szerk.) Empirikus jogi kutatások. Budapest: Osiris, 361–379.

Burr, H. (1987–88) „Penumbra”: The Roots of a Legal Metaphor. Hastings Constitutional Law Quarterly, Vol. 15. 81–100.

Cover, R. M. (1983) The Supreme Court, 1982 Term – Foreword: Nomos and Narrative. Harvard Law Review, Vol. 97. 4–68.

Devins, C. – Felin, T. – Kauffmann, S. – Koppl, R. (2017) The Law and the Big Data. Cornell Journal of Law and Public Policy, Vol. 27. 357–413.

Dworkin, R. (1986) Law’s Empire. Cambridge (MA): Harvard University Press.

Ehrlich, E. (1977) A jogszociológia megalapozása. In: Varga Cs. (szerk.) Modern polgári jogelméleti tanulmányok. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézete, 64–79.

Ehrlich, E. (1998) Szabad jogtalálás és szabad jogtudomány. In: Varga Cs. (szerk.) Jog és filozófia. Budapest: Osiris Kiadó, 22–47.

Frank, J. (1981) Emberi lények-e a bírák? In: Varga Cs. (szerk.) Jog és filozófia. Budapest: Akadémiai Kiadó, 333–341.

Frank, J. (2006) Bíráskodás az elme ítélőszéke előtt. Válogatott írások. (Szerk.: Badó A., ford.: Badó A. – Bóka J. – Bencze M. – Mezei P.) Budapest: Szent István Társulat.

Frankenreiter, J. (2019) Writing Style and Legal Traditions. In: Livermore, M. A. – Rockmore, D. L. (szerk.) Law as Data. Computation, Text and Legal Analysis. Santa Fe, NM, The Santa Fe Institute Press. 153–192.

Gadamer, H.-G. (1984) Igazság és módszer. Budapest: Gondolat.

Hanne, M. – Weisberg, R. (szerk.) (2018) Narrative and Metaphor in the Law. Cambridge: Cambridge University Press.

Hart, H. L. A. (1983) „Positivism and the Separation of Law and Morals”. Essays in Jurisprudence and Philosophy. Oxford: Clarendon Press. 49–87, 63–64.

Hart, H. L. A. (1995) A jog fogalma. (ford.: Takács Péter) Budapest: Osiris.

Heidegger, M. (2007) Lét és idő. Budapest: Osiris.

Holmes, O. W. (2009) The Common Law. In: The Path of the Law and The Common Law. New York: Kaplan Publishing.

Holmes, O. W. (1873) The Theory of Torts. American Law Review, Vol. 7. 652, 654.

Jakab A. – Sebők M. (szerk.) (2020) Empirikus jogi kutatások. Budapest: Osiris.

Kao, A. – Poteet, S. (szerk.) (2007) Natural Language Processing and Text Mining. Cham: Springer.

Katz, D. M. (2013) Quantitative Legal Prediction – Or – How I Learned to Stop Worrying and Start Preparing for the Data-Driven Future of the Legal Services Industry. Emory Law Journal, Vol. 62. 909–966.

Lakoff, G. – Johnsen M. (2003) Metaphors we live by. London: The University of Chicago Press.

Lawrence, J. (1997) Lawyerland. New York: Farrar, Straus and Giroux.

Liu Bing (2015) Sentiment Analysis. Mining Opinions, Sentiments, and Emotions. Cambridge: Cambridge University Press.

Livermore, M. A. – Rockmore, D. L. (szerk.) (2019) Law as Data. Computation, Text and Legal Analysis. Santa Fe, NM, The Santa Fe Institute Press.

Macey, J. – Mitts, J. (2014) Finding Order in the Morass: The Three Real Justifications for Piercing the Corporate Veil. Cornell Law Review, Vol. 100. 99.

Olson, G. (2018) On Narrating and Troping the Law: The Conjoined Use of Narrative and Metaphor. In: Hanne, M. – Weisberg, R. (szerk.) Narrative and Metaphor in the Law. Cambridge: Cambridge University Press.

Pokol B. (2016) A jogtudomány társadalomtudományosodása (és perspektivikus létrejötte). In: Bódig M. – Ződi Zs. (szerk.) A jogtudomány helye, szerepe és haszna. Tudománymódszertani és tudományelméleti írások. Budapest: MTA TK Jogtudományi Intézet – Opten Informatikai Kft.

Potter, R. H. (2018) The „Crime as a Disease” Metaphor: Vision, Power, and Collaboration in Social Problems Research. In: Hanne, M. – Weisberg, R. (szerk.) Narrative and Metaphor in the Law. Cambridge: Cambridge University Press. 200–219.

Rideout, C. (2008) Storytelling, narrative rationality, and legal persuasion. Legal Writing: Journal of the Legal Writing Institute, 14.

Russel, S. J – Norvig, P. (2000) Mesterséges intelligencia modern megközelítésben. Budapest: Panem – Prentice Hall.

Szabadfalvi J. (1996a) Útkeresések a mai angol amerikai jogelméletben. In: Szabadfalvi (1996b) Mai angol-amerikai jogelméleti törekvések. Miskolc: Bíbor.

Szabadfalvi J. (szerk.) (1996b) Mai angol-amerikai jogelméleti törekvések. Miskolc: Bíbor.

Szabó M. (2004a) Történeti és szociológiai jogelméletek. In: Szabó M. (szerk.) (2004b) Fejezetek a jogbölcseleti gondolkodás történetéből. Miskolc: Bíbor. 51–70.

Szabó M. (2005) Ars juris – a jogdogmatika alapjai. Miskolc: Bíbor.

Szabó M. (szerk.) (2004b) Fejezetek a jogbölcseleti gondolkodás történetéből. Miskolc: Bíbor.

Unger, R. M. (1996) A kritikai jogi mozgalom. In: Szabadfalvi J. (szerk.) (1996b) Mai angol-amerikai jogelméleti törekvések. Miskolc: Bíbor. 101–126.

Wallis, M. (2018) Secrets of Civility in Lawyerland. In: Hanne, M. – Weisberg, R. (szerk.) Narrative and Metaphor in the Law. Cambridge: Cambridge University Press. 349–358.

Weisberg, R. (2018) The Fertility (sic!) of the Crime/Disease Linkage for Metaphor and Narrative: Response to Potter. In: Hanne, M. – Weisberg, R. (szerk.) Narrative and Metaphor in the Law. Cambridge: Cambridge University Press. 220–241.

Ződi Zs. (2016) Jogirodalomra történő hivatkozás a bíróságok ítéleteiben; a jogtudomány és a „népi dogmatika”. In: Bódig M. – Ződi Zs. (szerk.) (2016) A jogtudomány helye, szerepe és haszna. Tudománymódszertani és tudományelméleti írások. Budapest: MTA TK Jogtudományi Intézet – Opten Informatikai Kft. 239–257.

Ződi Zs. (2017) Jog és jogtudomány a Big Data korában. Állam- és Jogtudomány 2017/1. 95–114.

 

ZŐDI ZSOLT
tudományos főmunkatárs,
Nemzeti Közszolgálati Egyetem,
Információs Társadalom Kutatóintézet

---

^[1] Legutóbb Magyarországon Pokol Béla vitatta el a dogmatika tudományos jellegét. (Pokol 2016).

^[2] Itt az olvasót Bódig Mátyás nagyszerű írásához irányítom, aki szembeszáll Pokol Béla szkeptikus álláspontjával, és a dogmatikai jogtudományt sajátos tudománytípusnak tekinti. (Bódig 2016).

^[3] Az általános szociológia megjelenése után a 20. század fordulóján német nyelvterületen megjelent a jogi jelenségeket külső, szociológiai és kritikai szemszögből vizsgáló tudományos irányzat. Ezek közül a legnevesebb az ún. „szabadjogi mozgalom”, amelynek vezető alakja Eugen Ehrlich volt. Magyarul lásd Ehrlich (1977) és Ehrlich (1998). A szabadjogi és a realista mozgalomról lásd Szabó (2004).

^[4] A realista mozgalom az amerikai, főként a C.C. Langdell harvardi dékán által képviselt „formalista” jogászi gondolkodásmódra született válaszul, és élesen kritizálta azt. Magyarul ld. Frank (1981) és Frank (2006), valamint Szabó (2004).

^[5] A Critical Legal Studies a realizmusból a ’70-es években kisarjadt amerikai jogi mozgalom, amely elsősorban a jog és a jogászok elnyomó, a felsőbb társadalmi osztályok érdekeit szem előtt tartó attitűdjét hangsúlyozta és kritizálta. Magyarul ld. Unger (1996) és Szabadfalvi (1996).

^[6] Christopher Columbus Langdell (1826–1906) a Harvard Law School dékánja, az „esetmódszer” tökéletesítője, aki később a „formalista” jogászi gondolkodásmód kritikájának fő céltáblájává vált, főként a realista mozgalom szemében (ld. a 4. lj.-t is).

^[7] Hart az 1958-as cikkében használja a megkülönböztetésre ezeket a kifejezéseket, de érdekes módon, A jog fogalmában már mellőzi, annak ellenére, hogy szinte szóról szóra ugyanazt az érvelést használja.

^[8] 270 U.S. 230 (1926).

^[9] 252 N.Y. 186, N.Y. Court of Appeals (1929).

^[10] Griswold v. Connecticut 381 U.S. 479 (1965).

^[11] „…that specific guarantees in the Bill of Rights have penumbras, formed by emanations from those guarantees that help give them life and substance”. (uo.)

^[12] Ehhez nagyon közel eső álláspontot foglal el a magyar irodalomban Szabó Miklós (2005: 114, 162).

^[13] A hivatkozássűrűséget úgy számolják ki, hogy a létező kapcsolatok számát elosztják a lehetséges összes kapcsolat számával, így egy 0 és 1 közé eső számot kapnak. A polgári törvénykönyvek esetén a csomópontokat a legkisebb hivatkozható egységek, a bekezdések (illetve a pontok, alpontok, ahol vannak) jelentik. Az itteni számsorban a könnyebb érthetőség kedvéért átszámoltam ezeket az értékeket oly módon, hogy a legkorábbi kódex sűrűségét egynek vettem, és ehhez arányosítottam a többit.

^[14] 308 U.S. 338 (1939)

^[15] 693 S.W.2d 743 (1985)

^[16] 2017. évi XC. törvény a büntetőeljárásról (Be.) 276. § (2) bekezdés ab) alpont.

^[17] A civility a modern angolban elsősorban előzékenységet jelent, de egy korábbi jelentése jobban kötődik a „civitas” (városi polgár) eredeti jelentéséhez és „bölcsészetet tanult”-at jelent.

^[18] 926 F.2d 596 (7th Cir. 1991)