2021. évfolyam / 2021/1.

„Cikornyásan terjengős, nagyképűen homályos” – Reformtörekvések a magyar hivatalnoki nyelvhasználat javítására a 20. század első felében

„Minden […] reform értéke attól függ,
hogy mennyit érnek a tisztviselők.”

Magyary Zoltán

BEVEZETÉS

A hivatalnoki működésnek – sok más feltétel mellett – mindig elengedhetetlen feltétele volt a szervezeti (belső) munkanyelv ismerete. (Magyary 1942: 395; Nagy 2020: 177–178) Ez a szervezet hatékony működésének egyik legfontosabb feltétele, mivel biztosítja a kommunikációt a döntési mechanizmusok során. Ezt az információcserét azonban erősen képes torzítani az, ha a használt jelrendszer elemei nem teljesen azonos tartalommal bírnak a kommunikációban részt vevő feleknél. Ez végső soron negatívan képes befolyásolni az igazgatási folyamatokat, ad absurdum az eredeti direktívák a végrehajtás során még ellentétes eredményre is vezethetnek a nem megfelelő értelmezés miatt. (Forgács 2019: 231) A közigazgatási jogi szaknyelv mint a jogi nyelv egyik változata általában véve a laikusok számára rendkívül bonyolult, érthetetlen jelrendszer. A közvélemény azonban nem képes megkülönböztetni egymástól a negatív értelemben vett hivataloskodó és a hivatalos stílust. Ez utóbbi ugyanis – igaz, néha a közérthetőség rovására – biztosítja a szakmán belüli kommunikációt. (Vinnai 2017: 138–139) A jogi szövegek laikusok számára érthetetlen volta napjaink egyik fő problémája a joghoz való hozzáférés szempontjából. (Ződi 2018: 241) Ugyanígy jellemzi a közigazgatási döntéseket egyfajta (hétköznapi értelemben vett) formalizmus is, amely szemben a bírói jogalkalmazással, a bürokratikus jogalkalmazás esetében kevésbé problémás. (Ficsor 2015: 75) A formalizmus segíti elő a közigazgatás tevékenységének eredményességét, például „bevett rutinokhoz alkalmazkodó döntések” meghozatala (Ficsor 2015: 75), vagy iratminták használata.

A bürokratikus formalizmus túlzott mértékű alkalmazása azonban a hivatali nyelvhasználat esetében, mint Európa más országaiban, úgy hazánkban is a visszájára fordult: a szervezetrendszer íratlan szabályaként minden tagjának a nehézkes, „papírosjellegű” (Vadnay 1926: 10) nyelvhasználatot kellett elsajátítania. Ez két dolgot eredményezett. Az egyik az volt, hogy a szervezet belső kommunikációja (és így eredményes tevékenysége is) elnehezült. A másik pedig az, hogy az állampolgárok nem (nehezen vagy épp sehogyan sem) tudták értelmezni a rájuk vonatkozó individuális normákat. Ez szintén lassította azt, hogy e normák az önkéntes jogkövetés útján érvényesülhessenek. Ezen mindenki számára kedvezőtlen állapot javítására már a 19. század végén is találkozhatunk néhány változást sürgető írással, ám a 20. század első felében – s főként az 1920-as évek végén – már komolyabb lépésekkel próbálták más mederbe terelni a pejoratív felhangú „bürokrácia” e mellékágát. E tanulmány ezeket a reformelképzeléseket igyekszik bemutatni, kiemelten vizsgálva három szerző (Rábel László, Vadnay Tibor, Szathmáry István) a területen úttörőnek számító egy-egy munkáját. Ezek programjának és elképzeléseinek megértéséhez azonban szükséges egy tágabb kontextust is látni, ez pedig részben a hivatalnokokkal szemben támasztott követelmények rövid fejlődése és kiszélesedésének folyamata, részben a magyar nyelv közigazgatásban való meghonosodásának és visszás jegyeinek (vázlatos) ismertetése. …

SALLAI BALÁZS[1]
egyetemi hallgató,
Debreceni Egyetem
Állam- és Jogtudományi Kar

 


[1] ORCID-ID: 0000-0002-6897-2872