Absztrakt: Az Ákr. 2018-as hatályba lépését megelőzően a nyelvhasználati jogok közigazgatási eljárásokban történő érvényesülését nagyban akadályozta a Ket. vonatkozó rendelkezéseinek téves értelmezése, illetve a szakképzett vagy ad hoc tolmácsok általános hiánya. Az Ákr. egyebek között a tolmácsoláshoz való jog érvényesülésének szabályait is újraalkotta: tisztázza a tolmács fogalmát, és a hatóságok dolgozóinak nyelvi jártasságára támaszkodva deformalizálja a nyelvi közvetítést, költséghatékonyan biztosítva az ügyfelek részvételét az egyes eljárásokban.
Kulcsszavak: tolmácshoz való jog; eljárási jogok; bírósági tolmácsolás; hatósági tolmácsolás; ad hoc tolmács.
Abstract: Prior to the entry into force of the Code on General Administrative Procedure in 2018, the enforcement of language rights in administrative proceedings was largely hampered by the misinterpretation of the relevant provisions of the Code and the ubiquitous lack of qualified or ad hoc interpreters. Among other things, the Code has redefined the rules governing the exercise of the right to interpretation, clarifying the concept of interpreter and deformalising linguistic mediation by relying on the language skills of public officials, ensuring the cost-effective participation of clients in administrative procedures.
Keywords: right to an interpreter; procedural rights; court interpreting; public service interpreting; ad hoc interpreter.
1. Bevezetés
Magyarországon a közigazgatási eljárások nyelve a magyar; a nemzeti nyelvet nem beszélő felek eljárási jogait az anyanyelv használatához való jog és annak részeként a tolmácsoláshoz való jog garantálja. Ennek szellemében már a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (Ket.) is biztosított bizonyos nyelvhasználati jogokat, beleértve a szóbeli közigazgatási eljárások tolmácsolását és a közigazgatási aktusok fordítását a magyar nyelvet nem beszélők számára. A tolmácshoz való jogra vonatkozó Ket-es szabályok azonban nem voltak kellően egyértelműek, ez pedig a hatósági tolmácsolás igénybevételében szükségtelenül költséges, illetve visszaélésre alkalmas gyakorlatot eredményezett. 2016-ban az új általános közigazgatási rendtartás (2016. évi CL. törvény; Ákr.) egyebek között a tolmácshoz való jogra vonatkozó rendelkezéseket is pontosította, egyértelművé téve, hogy az eljáró hatóság dolgozói is eljárhatnak eseti nyelvi közvetítőként. E szabályok célja a tolmácshoz való jog mint eljárási jog, valamint a költséghatékony, időtakarékos ügyintézés összhangjának megteremtése volt (Czibrik 2022).
A következőkben a közigazgatási eljárásokat szabályozó törvények nyelvhasználatra vonatkozó rendelkezéseinek fejlődését tekintjük át. Anekdotikus adatokkal mutatjuk be azokat a nehézségeket, melyekkel a hatóságok szembesültek, amikor hivatásos tolmácsot kellett biztosítaniuk a magyar nyelvet nem ismerő felek számára. Ezt követően a büntetőeljárásokban és a közigazgatási eljárásokban érvényesülő nyelvi követelményeket hasonlítjuk össze, kitérve a nemzetközi jogi, uniós jogi és hazai elvárásokra – ebből igyekszünk következtetéseket levonni arra nézve, hogy mit is jelent a tolmácshoz való jog a közigazgatási eljárások kontextusában. A hatósági tolmácsolás nyelvtudományi fogalmának tisztázását követően a tolmácsoláshoz való jog érvényesülésének tárgyi és személyi feltételeit vizsgáljuk a hazai kontextusban: vagyis a tolmácsképzés, a tolmácsnyilvántartások és a minőségbiztosítás kérdéseit vesszük számba. Ezt követően ismertetjük a korábbi Ket., majd az új Ákr. nyelvhasználatra vonatkozó eljárási szabályait, valamint a nyelvi közvetítés deformalizálásával kialakult tágabb tolmácsfogalmat.
Az Ákr. kodifikációs munkacsoportjának vezetőjeként, illetve a bírósági tolmácsolás területén is tevékenykedő hivatásos tolmácsként saját szakmai ismereteinket és tapasztalatainkat is felhasználtuk kutatásunkban. Ezen túlmenően a Ket. és az Ákr. jogszabályszövegeire, a vonatkozó kommentárokra és miniszteri indoklásokra, szakirodalmi forrásokra, valamint releváns anekdotikus bizonyítékokra támaszkodtunk. Közel négy évvel az Ákr. hatálybalépése után, 2020. november 30. és 2020. december 15. között félig strukturált interjút készítettünk öt köztisztviselővel és négy közszolgálati tolmáccsal, hogy bepillantást nyerjünk a hazai hatósági tolmácsolás deformalizált nyelvi közvetítési kontextusban kialakuló gyakorlatába. Végül, a hatósági tolmácsolásra koncentrálva 2020. december 5-én rövid kérdőíves kutatást végeztünk egy, kizárólag tolmácsok számára fenntartott, zárt közösségi csoportban (Fordítók és tolmácsok szakmai csoportja), melynek eredményeit szintén felhasználtuk a tanulmány elkészítésében.
2. A közigazgatási eljárás 2016-os reformja
Az Igazságügyi Minisztérium koordinációjával 2014-ben megindult valamennyi hazai eljárási törvény átfogó reformjának előkészülete. Az Országgyűlés végül elfogadta az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvényt, a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvényt, a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvényt és a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvényt (Hajas és Láncos 2020).
A közigazgatási rendtartás megalkotása során a kodifikációs bizottság a közigazgatási hatóságoknak a Ket.-szabályok alkalmazása során szerzett tapasztalatait vette alapul. A hatóságok értékes információkkal szolgáltak a Ket.-es nyelvhasználati szabályok gyakorlati alkalmazásával kapcsolatban. Ezek szerint bevett gyakorlat volt, hogy a közúti ellenőrzés során végzett helyszíni vizsgálatnál azok a külföldi járművezetők is tolmácsot követeltek, akik magyarul beszéltek, és az uniós jog által harmonizált, egyszerű eljárásokban vettek részt (pl. tachográf ellenőrzése, járművek műszaki vizsgájának vagy kötelező pihenőidő betartásának ellenőrzése). A magyarul egyébként jól beszélő, külföldi járművezetők tehát visszaélésszerűen hivatkoztak a Ket. nyelvhasználati szabályaira, abból a célból, hogy kibújjanak a felelősség alól. Meg kell említeni, hogy a Ket. nyelvhasználati szabályai úgy rendelkeztek, hogy hiába volt jelen az ellenőrzés során a hatóság olyan tisztviselője, aki beszélte a járművezető (idegen) nyelvét, ha nem ő volt az eljáró tisztviselő, akkor nem járhatott el ad hoc tolmácsként. Míg a járművezetők egyre többször ragaszkodtak tolmács igénybevételéhez, az ellenőrzésre sokszor lakott területeken kívül, az éjszakai órákban került sor, vagy „kevésbé használt nyelvekről” volt szó, melyek esetében nem, vagy csak nehezen volt megoldható, hogy tolmácsot biztosítsanak a hatóságok. Mindez késleltette az eljárást, illetve költségnövekedéssel járt. Végül, a Ket.-szabályok és a kialakult gyakorlat tükrében az se volt teljesen világos, hogy ki tekinthető tolmácsnak a közigazgatási eljárások tolmácsolása szempontjából.
Az új közigazgatási eljárási kódex megalkotásakor ezért a jogalkotó hangsúlyt fektetett arra, hogy praktikus és költséghatékony megoldásokat kínáljon a nyelvi közvetítésre, anélkül hogy csorbulna az Ákr. 21. § (1) bekezdésében foglalt elv, miszerint „az ügyfelet ne érje joghátrány a magyar nyelv ismeretének hiánya miatt”.
3. Tolmácshoz való jog és hatékony részvétel: a büntetőeljárástól a közigazgatási eljárásokig
A következő fejezetben a nyelvhasználati jogokat mint eljárási garanciákat vesszük górcső alá. Megvizsgáljuk, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog elemeként miként jelenik meg a tolmácshoz való jog a nemzetközi jogban, az Emberi Jogok Európai Egyezményében, az uniós jogban és a hazai jogban, különös tekintettel a büntetőeljárásokra. A büntetőeljárásokban érvényesülő nyelvhasználati garanciákból próbálunk ezután következtetéseket levonni arra nézve, hogy a közigazgatási eljárásokban milyen tartalommal jelenhet meg a tolmácshoz való jog (vö. EJEB 1976. június 8., Engel és társai kontra Hollandia, 5100/71. sz. ügy). Elemzésünkben arra jutunk, hogy a tolmácshoz való jog a közigazgatási eljárásban a jó közigazgatás és a tisztességes közigazgatási eljárás garanciájaként jelenik meg. A bírósági és a hatósági tolmácsolás fogalmának elhatárolását követően végül a hatósági tolmácsolás mint a közigazgatási eljárásokban megjelenő tolmácsolás gyakorlati megvalósulásának feltételeit tekintjük át, a hazai speciális tolmácsképzéstől a hatósági tolmácsnyilvántartás kérdéséig.
3.1. A nyelvhasználati jogok mint a tisztességes eljárás garanciái a büntetőeljárásokban
A tolmácsoláshoz való jogot régóta a tisztességes eljárás egyik elemeként tartják számon, ha büntetőeljárásról van szó. A nyelvi közvetítés biztosításával válik lehetővé a vádlott számára, hogy megértse az ellene felhozott vádakat, és ez alapján jogi védekezést tudjon előterjeszteni (Brown-Blake 2006). A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 14. cikke, (3) bekezdés f) pontja előírja, hogy a büntetőjogi vádlottnak joga van tolmács ingyenes segítségéhez, ha nem érti vagy nem beszéli a bíróságon használt nyelvet. Az EJEE 6. cikkének (3) bekezdése a tisztességes eljáráshoz való joggal kapcsolatban pedig a következőképpen rendelkezik:
Minden bűncselekménnyel gyanúsított személynek joga van – legalább – arra, hogy:
a legrövidebb időn belül tájékoztassák olyan nyelven, amelyet megért, és a legrészletesebb módon az ellene felhozott vád természetéről és indokairól;
[…]e) ingyenes tolmács álljon rendelkezésére, ha nem érti, vagy nem beszéli a tárgyaláson használt nyelvet.
Brown-Blake szerint ezért a bíróságok „hajlamosak arra, hogy a tolmácsolási szolgáltatások megtagadását nem önmagában valamely alanyi […] jog elvonásának, hanem a tisztességes eljárás megsértésének tekintsék” (Brown-Blake 2006: 394–395). Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) ítélkezési gyakorlatában bontotta ki az Egyezmény 6. cikkében foglalt nyelvi jogok konkrét tartalmát. A Kamasinski kontra Ausztria ügyben az Emberi Jogok Európai Bírósága azt mondta ki, hogy az EJEE 6. cikkének (3) bekezdése szerinti tisztességes eljáráshoz való jog hatékony érvényesülése tükrében „az illetékes hatóságok kötelezettsége nem a tolmács kijelölésére korlátozódik, hanem – az ügy körülményeire is tekintettel – kiterjedhet a tolmácsolás megfelelőségének bizonyos fokú, utólagos ellenőrzésére is” (EJEB 1989. december 19., Kamasinski kontra Ausztria, 9783/82. sz. ügy, 74. pont). Ezzel az EJEB arra mutatott rá, hogy az állam (nevében eljáró bíróság) köteles biztosítani, illetve ellenőrizni, hogy a büntetőeljárásban alkalmazott tolmácsok megfelelő szolgáltatást nyújtottak a vádlott „nyelvi jelenlétéhez” (Mikkelson 2017:15). Hasonlóképpen, Chang és Araujo a büntetőeljárással kapcsolatban azt emeli ki, hogy „a vádlott fizikai jelenléte nem elegendő; a jogi jelenlét megköveteli, hogy a vádlott meg is értse az eljárást és képes legyen kommunikálni” (Chang és Araujo 1975:815–816). Az állam azon kötelezettségét, hogy a büntetőeljárás során tolmácsolást biztosítson az eljárás nyelvét nem beszélők számára, jól szemlélteti a Cuscani kontra Egyesült Királyság ügy, melyben az eljáró bíró nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy a vádlottnak nehézségei támadtak az eljárás megértésével és az ügyvédjével való konzultációban. Majd amikor a bíróság által megbízott tolmács a tárgyaláson nem jelent meg, a bíró egyszerűen folytatta az eljárást. Az EJEB ítélete szerint az eljáró bíró felelőssége, hogy meggyőződjön arról: a vádlott nyelvi jelenléte biztosított az eljárásban (EJEB 2002. szeptember 24., Cuscani kontra Egyesült Királyság, 32771/96. sz. ügy). A Luedicke, Belkacem és Koç kontra Németország ügyben az EJEB megerősítette, hogy az államoknak a 6. cikk (3) bekezdésének e) pontja szerinti kötelezettsége, miszerint az eljárás folyamán kötelesek ingyenesen biztosítani a tolmácsolási szolgáltatást, az alábbiakra is kiterjed: a vádlottnak az ellene felhozott vádak megértéséhez szükséges ingyenes tolmácsolás garantálása, beleértve a szóbeli és okirati nyilatkozatok fordítását a tárgyalás előtt, a tárgyalást megelőző meghallgatásokon, valamint az eljárás során (EJEB 1978. november 28., Luedicke, Belkacem és Koç kontra Németország, 6210/73; 6877/75; 7132/75 sz. ügyek).
A büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés keretében az Európai Unió az új évezredtől kezdődően intézkedéseket hozott az európai elfogatóparancs alapján átadott gyanúsítottak és vádlottak eljárási jogainak védelme érdekében is [A Tanács 2002/584/IB kerethatározata az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról, 12. cikk (2) bekezdés]. A büntetőeljárás egyéb résztvevői, például a sértettek, tanúk és egyéb felek jogainak védelmét a Tanács (2001/220/IB) a büntetőeljárásban a sértett jogállásáról szóló kerethatározatának 5. cikke garantálja. E rendelkezések arra kötelezik a tagállamokat, hogy tolmács vagy fordító útján tegyék meg a szükséges intézkedéseket az eljárás során felmerülő kommunikációs nehézségek minimalizálására, és viseljék annak költségeit. A legújabb jogszabály e tekintetben az Európai Parlament és a Tanács 2010/64/EU irányelve a büntetőeljárás során igénybe vehető tolmácsoláshoz és fordításhoz való jogról. Eszerint a tagállamok kötelesek mechanizmust bevezetni annak megállapítására, hogy a gyanúsított vagy vádlott érti-e a büntetőeljárás nyelvét, vagy szüksége van-e tolmács segítségére az anyanyelvén vagy bármely más, általa értett nyelven (Sellier és Weyembergh 2018). Az irányelv implementálásával a tagállamok az EJEB Kamasinski és Cuscani ügyekben hozott ellenőrzési kötelezettségüket is teljesítik.
Az Európai Unió Bírósága egy magyar bíróság előzetes döntéshozatal iránti kérelme alapján hozott ítéletében tisztázta a tagállamok azon kötelezettségét, hogy a büntetőeljárásokban „megfelelő minőségű tolmácsolást” biztosítsanak. Az EUB 2021. november 23-án hozta meg ítéletét az IS ügyben a Pesti Központi Kerületi Bíróság egyik magyar bírája által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem alapján (C-564/19, IS [2021] ECLI:EU:C: 2021:949). Az alapügy tényállása szerint a gyanúsítottat egy svéd-magyar tolmács segítségével tájékoztatták az ellene felhozott gyanúról, azonban a bíróságnak nem volt információja arról, hogy a tolmácsot hogyan választották ki, miképpen ellenőrizték a szakértelmét, és hogy a gyanúsított és a tolmács valóban megértették egymást. Kérelmében az eljáró bíró egyebek között a 2010/64/EU irányelvben előírt, megfelelő minőségű tolmácsolás követelményének értelmezését kérte.
Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmében a bíró rámutatott, hogy a 2010/64/EU irányelv 5. cikkének (2) bekezdése kifejezetten előírja, hogy „a tolmácsolás és fordítás megfelelőségének és az azokhoz való hatékony hozzáférés előmozdítása” érdekében a tagállamoknak törekedniük kell a megfelelő képesítéssel rendelkező független fordítók és tolmácsok nyilvántartásának vagy nyilvántartásainak létrehozására. A bíró kiemelte, hogy Magyarországon nincs hivatalos fordító- és tolmácsnyilvántartás, ahogy olyan szabályozás sincsen mely lefektetné a büntetőeljárásban részt vevő fordító vagy tolmács kijelölésének feltételeit. Következésképpen a bíróságok képtelenek ellenőrizni a tolmács által nyújtott tolmácsolás minőségét, és arról sem tudnak meggyőződni, hogy a gyanúsítottat vagy a vádlottat meghallgatásuk idején tájékoztatták-e az ellenük felhozott gyanúról, illetve eljárási jogaikról. Ez pedig kétségessé teszi, hogy a védelemhez való joguk ténylegesen biztosított volt-e, és általában véve azt is, hogy a magyar jog és gyakorlat összeegyeztethető-e az irányelvvel. A fentiek alapján az előterjesztő bíró annak megválaszolását kérte az EUB-tól, hogy a 2010/64/EU irányelv arra kötelezi-e a tagállamokat, hogy hozzák létre a megfelelően képzett független fordítók és tolmácsok nyilvántartását, vagy – ennek hiányában – más módon biztosítsák a bírósági eljárásokban a nyelvi tolmácsolás minőségének ellenőrzését.
Az ítélet jelentőségét aláhúzandó, Daminova megjegyzi: „az EUB régóta várt választ adott az uniós tagállamoknak arra a kérdésre, hogy a független fordítók és tolmácsok nyilvántartásának vagy nyilvántartásainak létrehozásakor milyen mérlegelési jogkörrel rendelkeznek” (Daminova 2022: 324). Daminova szerint a vizsgált rendelkezéseket „már a szövegezésük idején problémásnak tartották, tekintettel a tolmácsolási és fordítási szolgáltatások magas költségeire, a büntetőeljárások során biztosított megfelelő tolmácsolás/fordítás minőségértékelésére vonatkozó közös normák hiányára, valamint a megfelelően képzett tolmácsok és fordítók nemzeti nyilvántartásainak hiányára” (Daminova 2022: 325). Az előzetes kérdésre adott válaszában az EUB a 2010/64/EU irányelv és a 2012/13/EU irányelv vizsgált cikkeinek nyelvi és teleológiai értelmezésére vállalkozott, valamint az EJEB vonatkozó ítélkezési gyakorlatára támaszkodott. Az így született értelmezés azonban a legkevésbe sem innovatív: egyszerűen az EJEB joggyakorlatát, valamint a 2010/64/EU irányelv 5. cikkét ismétli meg.
Az EUB először is rámutatott, hogy az 5. cikk (2) bekezdése csupán azt írja elő, hogy a „tagállamok törekednek a képzett tolmácsok és fordítók nyilvántartásának létrehozására”, ami „inkább programjellegű követelménynek minősül, mintsem eredménykötelezettségnek, amely egyébként önmagában semmilyen közvetlen hatállyal nem bír” (az ítélet 103. és 105. pontja). A Bíróság ugyanakkor emlékeztet arra, hogy az 5. cikk (1) bekezdése előírja, hogy „a tagállamok konkrét intézkedéseket hoznak annak biztosítása érdekében, hogy a tolmácsolás és a fordítás megfeleljen az irányelv 2. cikkének (8) bekezdése értelmében megkövetelt minőségnek, azaz a „tolmácsolás minőségének elégségesnek kell lennie a tisztességes eljárás garantálásához, különösen annak biztosításával, hogy a gyanúsítottak vagy a vádlottak megismerhessék az ellenük indított ügyet, és képesek legyenek gyakorolni védelemhez való jogukat” (az ítélet 109. pontja). Következésképpen, habár a képzett tolmácsok és fordítók nyilvántartásának létrehozása nem kötelező, a 2010/64/EU irányelv mégis megköveteli, hogy a tagállamok konkrét intézkedéseket fogadjanak el a tolmácsolás minőségének biztosítása érdekében (az ítélet 110. pontja). A gyanúsítottak és a vádlottak számára panasztételi mechanizmust kell létrehozni a nem megfelelő tolmácsolás kiszűrésére [2. cikk (5) bekezdés], ugyanakkor a nemzeti bíróságoknak biztosítaniuk kell a nyújtott tolmácsolás megfelelőségének utólagos ellenőrzését (az ítélet 111. és 113. pontja; az EUB ezen a ponton az EJEB Hermi és Knox ügyben hozott ítéleteire támaszkodik – EJEB, 2006. október 18., Hermi kontra Olaszország, 18114/02. sz. ügy, EJEB, 2019. június 24., Knox kontra Olaszország, 76577/13. sz. ügy). Ahhoz, hogy ezeket az utólagos ellenőrzéseket elvégezhessék, a bíróságoknak hozzá kell férniük a független fordítók és tolmácsok kiválasztásával és kinevezésével kapcsolatos információkhoz. Az EUB ugyan nem határozta meg, hogy konkrétan milyen módon biztosítható a tolmácsolás megfelelő minősége, egyrészt anyagi jogi, másrészt eljárási kötelezettséget is előír: egyrészt a tolmácsolásnak megfelelő minőségűnek kell lennie ahhoz, hogy a gyanúsított vagy a vádlott az ellene felhozott vádat olyan mértékben megértse, hogy védekezést tudjon előterjeszteni, másrészt a büntetőeljárásban a tolmácsolás minőségét ellenőrizni kell. Az ítélet egyébként nem teszi kötelezővé a hivatásos tolmácsok igénybevételét, ami lehetővé teszi az ad hoc nyelvi közvetítők alkalmazását büntetőügyekben is.
A büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény 8. § (1)–(3) bekezdései szerint a büntetőeljárás nyelve a magyar. Ugyanakkor mindenkinek joga van ahhoz, hogy az eljárás során az anyanyelvét használja, és senkit nem érhet hátrány azért, mert nem beszél magyarul. A 2010/64/EU irányelvet a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény ültette át [12. § (1) bekezdés]. Ennek értelmében a magyar jog garantálja a gyanúsítottak és vádlottak „nyelvi jelenlétét”. Míg a büntetőeljárások jellemzően szakképzett tolmácsok nyelvi közvetítésével zajlanak (a „ritka nyelvek” kivételével), érdemes megjegyezni, hogy a büntetőeljárásról szóló törvény 12. § (2) bekezdése gyakorlati megoldást rögzít az esetleges nyelvi akadályok leküzdésére: az eljáró bűnüldöző szervnek a gyanúsított vagy vádlott nyelvén „megfelelő nyelvismerettel” rendelkező tagja ad hoc tolmácsként járhat el fogva tartási ügyekben. Ezzel tulajdonképpen a nyelvhasználat büntető eljárásjogi szabályozása az Ákr. vonatkozó szabályaihoz közelít.
3.2. Nyelvhasználat a gondos ügyintézéshez és a tisztességes közigazgatási eljáráshoz való jog tükrében
A büntetőeljárásokban érvényesülő tolmácsoláshoz való joggal ellentétben a közigazgatási eljárásokban már kevés nemzetközi garancia létezik. A regionális nemzetközi jog szintjén az Európa Tanács égisze alatt elfogadott, a jó közigazgatásról szóló 2007. évi miniszteri bizottsági ajánlás [CM/Rec(2007)7] nem tesz említést a nyelvhasználattal kapcsolatos jogokról. Míg a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának „Közigazgatási hatóságok és közszolgálati szervek” című 10. cikke konkrét kötelezettségvállalásokat ír elő az aláíró államok számára a közigazgatási eljárások nyelvi követelményeivel összefüggésben (Kardos 2019), a Charta személyi hatályán kívül nem találunk egyéb nemzetközi jogi garanciákat.
Annak ellenére, hogy a nemzetközi jogforrások a tolmácsoláshoz való jogot közigazgatási eljárásokra nézve nem írják elő, releváns lehet az EJEE joggyakorlata a kvázi-büntetőjogi szankciókkal járó közigazgatási eljárásokról (Bernatt 2016). Az EJEE szerint azokban a közigazgatási ügyekben, amelyek „büntetőjogi vádat” tartalmaznak, a büntetőeljárásra irányadó garanciák alkalmazandók. Az EJEB ún. Engel-kritériumai alapján ezek olyan ügyek, amelyekben a kivetett közigazgatási szankciók büntető hatással vannak az egyénre (Andrijauskaitè 2019). A Bíróság az Öztürk ügyben ezt úgy jellemezte, hogy az ilyen ügyekben kivetett szankciók elrettentő és büntető jellegűek (EJEB 1984. február 21., Öztürk kontra Németország, 8544/79. sz. ügy; Caeiro 2014). A „páneurópai büntetőjog félárnyékába” (Andrijauskaitè 2019) eső ügyekben – már csak az aláíró államok nemzetközi jogi kötelezettségvállalásaiból következően is – garantálni kell a tolmácshoz való jogot. Mindezek alapján a büntetőeljárásokra nézve megállapított, Egyezménybe foglalt garanciák a közigazgatási eljárások területére is kisugároznak és a közigazgatási eljárások szabályozásánál is irányadónak tekinthetők.
Uniós szinten az uniós közigazgatási eljárásjog kodifikálására javasolt ReNEUAL-mintaszabályok, a felek jogaként rögzítik az EU bármely hivatalos nyelvének használatát (III-8. cikk), valamint a hatóságok azon kötelezettségét, hogy a címzett által választott nyelven hozzák meg határozataikat [III-31. cikk (2) bekezdés]. A ReNEUAL-mintaszabályokat az uniós jogalkotó nem fogadta el és az uniós jog olyan követelményeket sem írt elő, melyek arra köteleznék a tagállamokat, hogy biztosítsák a hivatalos nyelvet nem beszélők nyelvi jelenlétét a közigazgatási eljárásokban (Gerencsér et al 2015; Winters 2013). Az uniós jog azonban rögzíti a tisztességes ügyintézés elvét (Schwarze 2004). Az Alapjogi Charta 41. cikke garantálja a megfelelő ügyintézéshez való jogot, mely rögzíti mindenki jogát arra, hogy ügyeit az uniós intézmények, szervek, hivatalok és ügynökségek részrehajlás nélkül, tisztességes módon és észszerű határidőn belül intézzék. Ez a jog az a) pont szerint magában foglalja a meghallgatáshoz való jogot azok számára, akiket egy egyedi közigazgatási intézkedés hátrányosan érintene. Bár a Charta 41. cikke hallgat a nyelvhasználat kérdéséről, a meghallgatáshoz való jog csak „nyelvi jelenlét” útján gyakorolható hatékonyan – vagyis az érintett személy nyelvén vagy tolmács segítségével lefolytatott eljárásban. Így a Charta 41. cikkében implicit módon a tolmácsoláshoz való jog is megjelenik.
Magyarországon a tisztességes közigazgatási eljáráshoz való jogot az Alaptörvény XXIV. cikkének (1) bekezdése rögzíti, amely szerint „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit a hatóságok részrehajlás nélkül, tisztességes módon és ésszerű határidőn belül intézzék”. A közigazgatási eljárás nyelvét nem beszélők hatékony részvétele a jó közigazgatás egyik szempontjának tekinthető, és elengedhetetlen bizonyos alapvető jogok gyakorlásához. Az EJEE 12. cikke például biztosítja a házasságkötéshez és a családalapításhoz való jogot, amelynek gyakorlása többek között olyan közigazgatási eljárásokat foglal magában, mint például a polgári házasságkötési vagy örökbefogadási eljárások lefolytatása, amelyek rendszeresen tolmács nyelvi közvetítésével zajlanak. Ezért annak garantálása, hogy a felek a közigazgatási eljárást megértsék, hatékonyan kommunikálhassanak és jognyilatkozatokat tehessenek, amit a tolmácshoz való hallgatólagos jog biztosít, az alapvető (és egyéb) jogok érvényesítésének elengedhetetlen eljárási előfeltétele. A közigazgatási eljárás szintjén az Ákr. rögzítette azt az elvet, hogy a magyarul nem beszélők nem hozhatók hátrányos helyzetbe azért, mert nem beszélnek magyarul. A Ket.-hez hasonlóan az Ákr. is előírta a tolmács bevonását a nem magyarul beszélők nyelvhasználati jogainak biztosítására. Egyben jogorvoslati lehetőséget is biztosított a fordító vagy tolmács bevonása nélkül hozott határozatok ellen, amennyiben a nem magyarul beszélő fél nyilatkozatait bizonyítékként vették figyelembe (Kfv.I.35.297/ 2009/7). Mindezek alapján Magyarországon közigazgatási eljárásokban is érvényesül a tolmácsoláshoz való jog – a nyelvi közvetítés ingyenessége azonban a büntetőeljárással szemben nem minden esetben biztosított.
4. Bírósági és közszolgálati tolmácsolás
Értelmetlen a közigazgatási eljárásokban feleket megillető nyelvhasználati jogokról beszélni, amennyiben nem állnak rendelkezésre megfelelően képzett nyelvi szolgáltatók vagy más ad hoc tolmácsok. Az EJEB és az EUB korábban ismertetett joggyakorlata alapján, az államnak nem csupán a tolmácsoláshoz való jogot kell garantálnia, de biztosítania kell a megfelelő minőségű tolmácsolást is, ami az állam részéről kapacitásépítési és -ellenőrzési funkciókat is megkíván. A következőkben a bírósági és hatósági tolmácsolás feltételeit tekintjük át: kitérve a tolmácsképzésre, a megfelelő nyilvántartás(ok) kérdésére, valamint a minőségbiztosítás kihívására.
4.1. Bírósági tolmácsolás kontra hatósági tolmácsolás
A tolmácsoláshoz való jog elismerésével a bírósági tolmácsolás mint a tolmácsolás sajátos, speciális képzést igénylő ága és mint tudományos kutatási terület a nürnbergi perek óta fokozatosan fejlődik (Stern 2011; Stern és Xin 2019; Seresi és Láncos 2017). Az elmúlt évtizedekben a növekvő mobilitás, valamint a közigazgatási és polgári jogi ügyekben is megjelenő nyelvi közvetítés iránti igény okán a bírósági tolmácsolás ma már nem csupán a büntetőeljárások tolmácsolását jelenti. A fordítástudományi szakirodalomban a bírósági tolmácsolást a közösségi tolmácsolás egyik formájának tekintik (Bancroft et al. 2013). A bírósági tolmácsolás túlnyomórészt dialógustolmácsolást jelent, melyben nagy hangsúlyt kap a jogi eljárások és terminológia ismerete (Xin és Hale 2018), és amelyet a szöveghűséghez és a tolmács pártatlanságához való ragaszkodás jellemez (Gamal 2009).
A közigazgatási eljárásokban végzett tolmácsolás az úgynevezett hatósági tolmácsolás körébe tartozik, mely gyűjtőfogalom magában foglalja a közigazgatási és bűnüldöző szervek, egészségügyi intézmények stb. előtti nyelvi közvetítést (Beták 2004). Habár a hatósági tolmácsolás volt a tolmácsolás legkorábban kialakult formája, az a tolmácsképzésnek és -kutatásnak egy még kialakulóban lévő területe. A tagállamokban mind az uniós mozgásszabadság, mind pedig a közelmúltbeli migrációs hullámok miatt megnőtt az igény a hatósági tolmácsolásra. Míg azonban a bírósági tolmácsolás professzionalizálódott és számos államban önálló szakirányú képzés tárgya lett, addig a hatósági tolmácsolás „a legtöbb esetben a szakszerűtlen, egyáltalán nem vagy rosszul fizetett, ad hoc nyelvi segítségnyújtás szintjére süllyedt vissza, melynek státusza, szabályozási szintje, a részt vevő tolmácsok képzettsége és díjazása országonként nagyon eltérő” (Stern 2011: 92). Akár van egy államban hatósági tolmácsképzés, akár nincs, a „ritka nyelvek” esetében szinte mindenhol képzetlen önkénteseknek kell ad hoc tolmácsként közreműködniük a hatóságok előtt. Sőt amint azt egyik interjúalanyunk is megerősítette, a hatósági tolmácsok gyakran pro bono vagy kedvezményes áron nyújtanak nyelvi szolgáltatásokat NGO-knak és egyéb szervezeteknek.
A hatósági tolmácsképzés gyakran beépül a bírósági tolmácsképzésbe, mivel a nyelvi szolgáltatás mindkét formája a közösségi tolmácsolás egyik formájának tekinthető. A tolmácsolás e formái valóban át is fedhetik egymást, például a bevándorlási ügyek, a munkavállalói választottbíráskodás, a válási és gyermekelhelyezési mediáció, vagy a bűnüldöző szervek számára végzett tolmácsolás stb. esetében (Bancroft et al. 2013). Mindazonáltal a hatósági tolmácsolás több ponton is különbözik a bírósági tolmácsolástól. Nem csupán arról van szó, hogy a hatósági tolmácsolás a tárgyalótermen kívül, különböző helyszíneken és eljárásokban zajlik, hanem az eljárás során alkalmazott terminológia általában nem korlátozódik a jogi nyelvre, sőt nem is feltétlenül tartalmaz jogi nyelvezetet. Ráadásul az ügyfél nem feltétlenül gyanúsított vagy vádlott, hanem sokszor turista, bevándorló, menekült, beteg, szülő vagy bűncselekmény áldozata (Beták 2014). Bancroft és szerzőtársai azt hangsúlyozzák, hogy a hatósági tolmácsok gyakran kénytelenek a tolmácsoláson kívül más feladatokat is ellátni, beleértve az alacsonyabb iskolai végzettségű laikus ügyfelek számára végzett nyelven belüli (intralingvális) tolmácsolást vagy az ügyfél érdekvédelmét – ami a tolmácsolási etika és a pártatlanság elvének megsértéseként értelmezhető. A hatósági tolmácsolásra „vonatkozó speciális képzés hiánya súlyos problémává vált a hatékony és megfelelő jogi tolmácsolás biztosítása, valamint a korlátozott nyelvtudással rendelkezők szolgáltatásokhoz való egyenlő hozzáférésének biztosítása szempontjából”, különösen, mivel a hatósági tolmácsolásra sokkal több ügyben van szükség, mint a bírósági tolmácsolásra (Bancroft et al. 2013). A közszolgálati tolmácsolással kapcsolatos tudományos szakirodalom, illetve gyakorlat is azt tükrözi vissza, hogy a hatósági tolmácsolást gyakran ad hoc, nem hivatásos tolmácsok végzik. Ezek az ad hoc tolmácsok lehetnek az ügyfél családtagjai vagy nyelvi közösségének tagjai, vagy akár magának az eljáró hatóságnak a tisztviselői is (Valero-Garcés, Taibi 2004).
4.2. Bírósági és hatósági tolmácsok képzése és nyilvántartása
A büntetőeljárás során igénybe vehető tolmácsoláshoz és fordításhoz való jogról szóló 2010/64/EU irányelv 5. cikkének (1)–(2) bekezdése kimondja, hogy a tagállamoknak intézkedéseket kell hozniuk annak biztosítására, hogy a tolmácsolás megfelelő minőségű legyen ahhoz, hogy a gyanúsított vagy vádlott gyakorolhassa a védelemhez való jogát, továbbá a tagállamoknak törekedniük kell a megfelelő képesítéssel rendelkező független tolmácsok nyilvántartásának létrehozására. Ennek hatására egyre több tagállamban szervezik meg a bírósági és hatósági tolmácsok szakirányú képzését (Gamal 2009). A Jogérvényesülési Főigazgatóság (DG JUST) támogatásával az irányelv végrehajtása érdekében az Európai Jogi Tolmácsok és Fordítók Szövetsége (EULITA) elindította a „Képzés a jövőért” (TRAFUT) projektet és kidolgozta „A jogi tolmácsok és fordítók nemzeti nyilvántartásának vázlatát”. A vázlat tartalmazza azokat a javasolt feltételeket, melyek mellett a tolmácsok felvehetők a nemzeti nyilvántartásba. Ilyenek a megfelelő nyelvi, tolmácsolási, terminológiai és interkulturális kompetencia, képzettség és szakmai tapasztalat, valamint írásbeli és szóbeli vizsga, amelyet eskütétel követ.
Magyarországon az Eötvös Loránd Tudományegyetem Fordítástudományi Tanszéke kínált elsőként, a hetvenes években tolmácsképzést. Ennek ellenére még 2004-ben, Magyarország uniós csatlakozásakor is égető hiány volt a képzett magyar tolmácsokból, és számos több évtizedes tapasztalattal rendelkező, autodidakta tolmács népesítette be a nyelvi szolgáltatások piacát Brüsszelben és Budapesten egyaránt – az európai intézmények számára végzett tolmácsolástól kezdve a bírósági tolmácsoláson át a hatósági tolmácsolásig minden területet lefedve.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem volt az egyetlen intézmény Magyarországon, amely önálló bírósági és hatósági tolmács mesterképzést kínált, ez a program azonban csak 2014-ben tudott elindulni, és azóta sem volt elérhető (Bozai és Piros 2015; Horváth 2017; Földvári és Klenk 2018; Láncos 2022). Az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda (OFFI) döntő szerepet játszik abban, hogy Budapesten és az egész országban tolmácsok álljanak a bíróságok rendelkezésére. Az OFFI jogelődjét 1869-ben hozták létre, és ma, 150 évvel később is központi szerepet játszik az állami szervek, magánszervezetek és magánszemélyek számára nyújtott fordítás, lektorálás, hitelesítés és tolmácsolás terén. A 7/1986. (VI. 26.) IM rendelet a szakfordításról és a tolmácsolásról szóló 24/1986. (VI. 26.) MT rendelet végrehajtásáról 6. §-a szerint budapesti székhelyű bíróságnál, ügyészségnél, valamint nyomozó hatóságnál a tolmácsolást az OFFI látja el. Ugyanakkor az OFFI szolgáltat más bíróságok, ügyészségek és nyomozó hatóságok részére is, amennyiben azok számára hivatásos tolmács vagy nyelvi közvetítésre képes személy nem elérhető. Azzal, hogy az OFFI-t bízta meg a bíróságok és nyomozó hatóságok számára nyújtott tolmácsszolgáltatások biztosításával, a jogalkotó előremutató lépést tett a Kamasinski ügyben megállapított követelmény teljesítése felé, hogy biztosítsa a megfelelő minőségű tolmácsolást a büntetőeljárásokban.
Természetesen ahhoz, hogy az OFFI megfelelő minőségű tolmácsolást biztosítson, minőségbiztosítási rendszereket kell bevezetnie. Habár a hivatásos tolmácsok OFFI által fenntartott adatbázisa nem nyilvános, az belső minőségbiztosítási rendszert alkalmaz, amelyet a fordítói egység vezetője irányít. Valamely tolmács adatbázisba történő felvételéről a tolmács szakmai életrajza, képzettsége és szakmai tapasztalata alapján döntenek egy személyes meghallgatást követően, melynek során a jelöltnek a tolmácsetikával, a célnyelvi kultúra ismeretével és stresszkezeléssel kapcsolatos kérdésekre összpontosítanak. Ami a képesítést illeti, a tolmácsnak fordítás, lektorálás vagy tolmácsolás területén szerzett diplomával vagy oklevéllel kell rendelkeznie vagy ötéves szakmai tapasztalatot kell igazolnia. Kivételesen, a „ritka nyelvek” esetében, melyekből nem áll rendelkezésre képzés, az OFFI saját belátása szerint dönthet úgy, hogy elfogadja a fordítói vagy lektori tapasztalat igazolását. Az OFFI az ISO 17100:2015 szabványt alkalmazza, mely ugyan csak a fordításra vonatkozik, az Iroda ezt alkalmazza a tolmácsolási szolgáltatásokra is. A tolmácsolásra az ISO 18841:2018 szabvány vonatkozik, míg a jogi tolmácsszolgáltatások feltételeit az ISO 20228:2019 szabvány rögzíti. Ez utóbbi szabványokat az OFFI még nem alkalmazza, de a TRAFUT szabványok többségének az OFFI tolmácsai megfelelnek.
Habár az OFFI jogszabályi feladata, hogy tolmácsokat biztosítson a bíróságok és a hatóságok számára, interjúink alapján a bíróságok gyakran inkább olyan tolmácsokat keresnek meg közvetlenül, akikkel szívesen dolgoznak együtt. Ez azt mutatja, hogy az OFFI adatbázis azon funkciója, hogy tolmácsokat bocsát a bíróságok, hatóságok rendelkezésére, nem kizárólagos, és a bírák sokszor előnyben részesíthetnek bizonyos tolmácsokat, mivel az adatbázisban szereplő tolmácsok által nyújtott tolmácsszolgáltatások minősége tapasztalatuk szerint nem azonos színvonalú. Ennek oka többek között az lehet, hogy bár a bírósági tolmácsolást ma már szakképzett tolmácsok végzik, ezek a nyelvi szolgáltatók nem feltétlenül, sőt jellemzően nem rendelkeznek bírósági tolmácsolási vagy jogi képzettséggel.
A hatósági tolmácsolás piacát hazánkban továbbra is tapasztalt, képesítés nélküli nyelvi közvetítők népesítik be. A hatósági tolmácsolással rendszeresen foglalkozó nyelvi közvetítők arról számolnak be, hogy a helyi önkormányzatok, közigazgatási szervek még mindig vezetnek saját „nyilvántartást” az általuk preferált tolmácsokról, és véletlenszerűen rögzítik a nyelvtudásukra, tolmács- vagy egyéb képzettségükre és földrajzi elérhetőségükre vonatkozó adatokat. Például a 10 névtelenül megkérdezett válaszadó közül csak 2 tolmácsnak kellett igazolnia a képesítését, 4 tolmácsnak pedig csak arról kellett nyilatkoznia, hogy beszéli az adott idegen nyelvet.
5. A Ket. nyelvhasználati szabályai
Az Ákr. nyelvhasználati szabályai a Ket. által rögzített, a jogalkalmazók által gyakran félreértett szabályaira válaszként születtek. A 2004-es Ket.-hez összeállított kommentár szerint egy demokratikus jogállamban a közigazgatási eljárásban egyetlen ügyfél sem hozható bizonytalan helyzetbe azért, mert nem ismeri a hivatalos nyelvet. Ezért a jogállamiság alapvető követelménye, hogy a legfontosabb információkat az érintett számára érthető módon kell közölni. A Ket. 10–11. §-ai rögzítették a közigazgatási eljárásokra vonatkozó, nyelvhasználattal kapcsolatos rendelkezéseket, azzal a céllal, hogy az ügyfelet joghátrány ne érje a magyar nyelv ismeretének hiánya miatt. Ilyen ügyfélnek minősült az a személy, aki nem magyar állampolgár, és nem beszéli a magyar nyelvet. A rendelkezés személyi hatálya nemcsak az eljárásban érintett ügyfelekre terjedt ki, hanem azokra is, akik valamely jogi személy képviselőjeként járnak el, vagy akiknek nyilatkozata az eljárás kimenetele szempontjából lényeges lehet.
Attól függően, hogy ki kezdeményezte a közigazgatási eljárást, a Ket. 10. szakasza különbséget tett egyrészt a hivatalból vagy azonnali jogvédelmi eljárás alá vont ügyfelek nyelvhasználati jogainak terjedelme, másrészt az ügyfél által kezdeményezett egyéb eljárások között. Az (1) bekezdés azokra az esetekre vonatkozott, amikor a közigazgatási hatóság hivatalból indított eljárást, vagy amikor a magyarul nem beszélő ügyfél azonnali jogvédelmet kért a hatóságtól. Ezekben az esetekben az eljáró hatóság kötelessége volt biztosítani az ügyfél „nyelvi jelenlétét” az eljárásban, hiszen az eljárás nem önkéntes vagy azonnali jellege miatt észszerűtlen lett volna megkövetelni, hogy az ügyfél maga vegyen igénybe tolmácsot. Az ilyen eljárásokban felmerülő fordítási és tolmácsolási költségeket az eljáró közigazgatási hatóság viselte. A (2) bekezdés minden egyéb olyan esetre vonatkozott, amikor a magyarul nem beszélő ügyfél kérte, hogy a hatóságok az anyanyelvét vagy valamely közvetítő nyelvet használjanak – e kérésnek abban az esetben adtak helyt, amennyiben az ügyfél vállalta, hogy maga fedezi a fordítás vagy tolmácsolás költségeit.
Ugyanakkor a Ket. nyelvhasználati szabályaival kapcsolatos joggyakorlat korlátozta a hatóságok mérlegelési jogkörét annak megállapításában, hogy az ügyfél rendelkezik-e a magyar nyelv szükséges ismeretével. A Kfv.I.35.234/2017/7. számú ítélet [29] bekezdésében a Kúria kimondta, hogy „A nem magyar állampolgár adózót anyanyelve használatának jogáról tájékoztatni kell. A hatóság és a bíróság sem dönthet arról, hogy a hosszabb ideje Magyarországon tartózkodó nem magyar anyanyelvű adózó mennyire érti és beszéli a magyar nyelvet és ennek alapján tolmács kirendelése szükséges-e vagy sem”.
Ha figyelmesen olvassuk a Ket. szabályait, azok nem írták elő, hogy a hatóság feltétlenül külső tolmácsot kell, hogy igénybe vegyen az ügyfél nyelvi jogainak érvényesítésére, hanem csupán annyit mond, hogy „a hatóság köteles gondoskodni arról, hogy az ügyfelet joghátrány ne érje a magyar nyelv ismeretének hiánya miatt”. A Ket. 60. §-a ugyanis csak abban az esetben írta elő tolmács igénybevételét, ha az eljáró közigazgatási hatóság ügyintézője nem beszéli az eljárásban részt vevő ügyfél vagy az eljárás egyéb résztvevőjének nyelvét, vagy ha az idegen nyelvet nem beszéli az eljárásban részt vevő valamennyi személy. Ez azt jelentette, hogy amennyiben az eljáró ügyintéző és valamennyi fél beszéli a magyarul nem tudó ügyfél anyanyelvét vagy közvetítő nyelvét, az ügyintéző ezen az idegen nyelven is eljárhatott (Horváth 2017). Ellenkező esetben, még ha az ügyintéző beszélt is minden ügyfél nyelvén, amennyiben az eljárás résztvevői nem beszélték egymás nyelvét, tolmácsot kellett igénybe venni, hogy az ügyintéző ne kényszerüljön nyelvi közvetítői szerepbe.
A megkérdezett köztisztviselők szerint a hatóságok a nyelvi akadályokat úgy próbálták leküzdeni, hogy a hatóság egyéb munkatársai biztosítottak ad hoc tolmácsolást az egyszerűbb ügyekben. Interjúink alapján például az Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézetben (OGYÉI) dolgozók nem csupán közvetlenül leveleznek nemzetközi szervezetekkel és ügyfelekkel idegen nyelveken, hanem rendszeresen ad hoc tolmácsolással segítik kollégáikat szóbeli eljárásokban. Az önkormányzatoknál is általános az a gyakorlat, hogy az ügyintézők és az ügyfelek számára önkormányzati munkatársak tolmácsolnak.
A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH, 2019 óta Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság – OIF) korábbi munkatársai interjúnkban azt hangsúlyozták, hogy azokban az eljárásokban, ahol kötelezettségeket írtak elő vagy kényszerítő intézkedéseket alkalmaztak, a hatóság minden esetben tolmácsot alkalmazott. A BÁH gyakorlata nagymértékben összhangban van az EJEB Öztürk ügyben hozott ítéletével, melyben a bíróság egyértelművé tette, hogy az EJEE 6–7. cikkeiben foglalt garanciák, beleértve a tolmácshoz való jogot is, az elrettentő és büntető jellegű szankciókkal járó eljárásokra vonatkoznak, függetlenül attól, hogy a nemzeti jog szerint az ilyen szankciókat közigazgatási vagy büntetőjogi jellegűnek minősítik-e (EJEB 1984. február 21., Öztürk kontra Németország, 8544/79. sz. kérelem, 53. pont; Schwarze 2004). Úgy tűnik, hogy ezt az óvatos megközelítést az Alapjogi Charta 41. cikke inspirálta, amely, mint fentebb említettük, kimondja, hogy a gondos ügyintézéshez való jog magában foglalja azoknak a meghallgatáshoz való jogát, akiket egy egyedi közigazgatási intézkedés hátrányosan érint. Bár a Charta csak az uniós jog alkalmazása esetén irányadó, a BÁH minden olyan esetben, amikor kötelezettséget írtak elő vagy kényszerintézkedést alkalmaztak, ezt a megközelítést követte, biztosítva a meghallgatáshoz való jog érvényesülését, tolmács segítségével. Érdemes megjegyezni, hogy a BÁH által megbízott nyelvi közvetítők nem feltétlenül képzett tolmácsok voltak. Mivel azonban a BÁH elengedhetetlennek tartotta, hogy a „ritka nyelvek” beszélői számára is biztosítsa a tolmácsolást, amelyekben Magyarországon nincs tolmácsképzés, a BÁH rendszeresen alkalmazott olyan személyeket, akik egyszerűen csak jártasak ezekben a nyelvekben. A hatóság saját „nyilvántartást” vezetett az általa preferált, a gyakorlatban már bizonyított, bár gyakran képzetlen nyelvi közvetítőkről. Több, helyi önkormányzatnál dolgozó válaszadó is arról számolt be, hogy saját „nyilvántartást” vezetnek a bevált (képesítéssel rendelkező vagy anélküli) tolmácsokról, sőt más közigazgatási szervek munkatársainak is tovább ajánlják ezeket a nyelvi közvetítőket.
Érdemes megjegyezni, hogy a Ket. magyarázata arra is tartalmazott megoldást, ha a nem magyar állampolgár rendelkezett magyarnyelv-tudással. Eszerint amennyiben megállapítást nyert, hogy a nem magyar állampolgár ügyfél az eljárási cselekmények és azok jogkövetkezményeinek megértéséhez elegendő magyarnyelv-tudással rendelkezik, a hatóságnak tájékoztatnia kellett az ügyfelet nyelvhasználati jogairól, és az ügyfélnek lehetősége volt választani, hogy él-e tolmácshoz való jogával, vagy magyar nyelven vesz részt az eljárásban. Ebben a helyzetben tehát a magyarul folyékonyan beszélő külföldi állampolgároknak lehetőségük volt arra, hogy ennek ellenére tolmácsot kérjenek. A hatóságok tapasztalata szerint ezek a helyzetek vezettek a nyelvhasználati szabályokkal való „visszaéléshez”, az eljárások késleltetése és a felelősségre vonás esetleges elkerülése céljából.
Több válaszadó is hangsúlyozta, hogy a Ket.-rendszere miatt a külső nyelvi szolgáltatók igénybevétele még olyan helyzetekben is jellemző volt, amikor az eljáró tisztviselő rendelkezett a szükséges nyelvtudással ahhoz, hogy a közigazgatási eljárást nyelvi segítség nélkül is lefolytassa. A tolmácsok jogállására vonatkozó Ket. szabály ugyanis félreértésre adott okot: a 60. § (3) bekezdése kimondta, hogy a szakértőkre vonatkozó rendelkezések a tolmácsokra is irányadók, az 58. § pedig a hatóságtól független, külső szakemberként szabályozta a szakértőket, a tisztviselők bizonytalanok voltak abban, miként kell értelmezni a tolmácsok jogállását. Különösen a vitásabb helyzetekben, mint például a BÁH esetében, a hatóságok hajlamosak voltak „biztosra menni”, és külső nyelvi közvetítőket igénybe venni, még akkor is, ha az eljáró hatóság munkatársa rendelkezett a szükséges nyelvtudással. Habár a hatóságok emiatt külső tolmácsokat vettek igénybe, ez nem akadályozta meg őket abban, hogy hivatalos képesítéssel nem rendelkező nyelvi szolgáltatókkal kössenek szerződést tolmácsolási tevékenységre.
Végül, a közigazgatási eljárásban részt vevő, magyar állampolgársággal rendelkező, de magyarul nem beszélő személyek nyelvhasználati jogairól nem rendelkezett a Ket. A megkérdezett köztisztviselők és tolmácsok szerint gyakran előfordult, hogy a kettős vagy többes állampolgársággal rendelkező személyek nem feltétlenül beszélték folyékonyan a magyar nyelvet, és tolmácsra volt szükségük a közigazgatási eljárásban való hatékony részvételhez.
6. Az Ákr. új nyelvhasználati szabályai
A közigazgatási eljárásra vonatkozó szabályok 2016-os reformját azzal a céllal hajtották végre, hogy rövidebb, érthetőbb és valóban általános törvényt alkossanak, a kivételeket a lehető legkisebbre szorítsák, és egyben egyszerűsítsék, deformalizálják az eljárásokat (Hajas 2018; Hajas és Láncos 2020; Láncos 2020). Emellett az Ákr. 4. §-a rögzíti, hogy „A hatóság a hatékonyság érdekében úgy szervezi meg a tevékenységét, hogy az az eljárás valamennyi résztvevőjének a legkevesebb költséget okozza, és – a tényállás tisztázására vonatkozó követelmények sérelme nélkül, a fejlett technológiák alkalmazásával – az eljárás a lehető leggyorsabban lezárható legyen.”
Ennek megfelelően az Ákr. 73. §-a úgy rendelkezik, hogy
73. § [A tolmács]
(1) Ha az ügyfél vagy az eljárás egyéb résztvevője által használt idegen nyelvet az ügyintéző nem beszéli, tolmácsot kell alkalmazni.
(2) Az ügyben eljáró hatóság el nem járó tagja, valamint – ha az a tényállás tisztázáshoz elengedhetetlen – az ellenőrzés helyszínén tartózkodó, idegen nyelvet beszélő személy tolmácsként igénybe vehető.
(3) A tolmácsra egyebekben a szakértőre vonatkozó rendelkezések irányadóak.
Az Ákr. egyértelművé teszi, hogy külső tolmács igénybevételére csak abban az esetben van szükség, ha sem az ügyintéző, sem az eljáró hatóság munkatársa nem beszéli az eljárás ügyfelei vagy résztvevői által használt idegen nyelvet. Így az érintett idegen nyelv(ek)et jól beszélő ügyintéző egyszerre lehet az ügyben eljáró ügyintéző és a felek, illetve résztvevők közötti nyelvi közvetítő. Szemben a Ket.-es gyakorlattal, az ügyintéző immár mindkét szerepkörben egyszerre járhat el. Az Ákr. egyben tolmácsnak tekinti az eljáró hatóság megfelelő nyelvtudással rendelkező tagját, aki az ügyintéző és a felek, illetve résztvevők közötti közvetítésbe lép.
Érdemes megjegyezni, hogy Vértesy és szerzőtársai az Ákr. nyelvhasználati szabályaihoz fűzött kommentárjukban azt állítják, hogy még azokban a közigazgatási eljárásokban is, ahol a tolmács igénybevétele szükségesnek bizonyul, a tolmácsot az ügy nehézségével és összetettségével arányos, gyakorlatias és rugalmas módon kell kiválasztani. Az egyszerű, szakmai terminológiát nem igénylő ügyekben pedig nem szükséges ragaszkodni a tolmácsvizsgával vagy felsőfokú nyelvvizsgával rendelkező szakértőkhöz, hanem ad hoc tolmácsként megfelelhetnek a fél által meghívott személyek, például rokonok, kollégák vagy valamely kisebbségi közösség tagjai, akik beszélik a szükséges nyelveket (Vértesy et al. 2018).
Ennek megfelelően az Ákr. egyértelművé teszi, hogy tolmács alatt mind a képzett, mind a képesítés nélküli, az eljáró hatóság állományához tartozó vagy attól független, de az adott ügyben nyelvi közvetítést végző nyelvi közvetítőket kell érteni. Ezzel az Ákr. tisztázta, hogy képzett, hivatásos tolmács, autodidakta tolmács, ad hoc tolmács és hatósági ügyintéző is eljárhat tolmácsként. Ugyanakkor azzal, hogy az Ákr. szerint a tolmácsokra továbbra is a szakértőre vonatkozó – közelebbről meg nem határozott – rendelkezések az irányadóak. Ez a szabály közvetlenül az Ákr. szakértő kirendelésére vonatkozó 71. §-ára, és a szakértői vizsgálatra vonatkozó általános szabályait megállapító 72. §-ára utal. Az Ákr. csak a 72. § (3) bekezdésében – vagyis a szakértői vizsgálattal összefüggésben – utal tovább az igazságügyi szakértőkről szóló 2016. évi XXIX. törvényre (Szaktv.). A Szaktv. előírásait egyébként a fordítókra és tolmácsokra az eltérő szabályozási tárgyra, az igazságügyi szakértői tevékenység sajátosságaira, valamint annak szervezeti kereteire figyelemmel nemigen lehetne alkalmazni. Ugyan a gyakorlatban tudomásunk szerint nem merült fel a kérdés, indokolt utalni arra, hogy az Ákr. utaló szabályából levezethető olyan értelmezés is, amely szerint az ad hoc tolmács olyan felelősséget vállal, melyhez nem rendelkezik a szükséges szaktudással.
Amennyiben az eljárásban részt vevő ügyfél azt állítja, hogy a tolmácsként közreműködő ügyintéző nyelvtudása nem megfelelő, (külső) tolmácsot kell alkalmazni. Ez a garancia védelmet nyújt a hivatali visszásságok ellen, és biztosítja az ügyfelek tényleges nyelvi jelenlétét. Ugyanakkor ezzel a tolmácsolás megfelelősége ellenőrzésének terhe a laikusra hárul. Valójában az eljáró hatóság feladata volna annak megállapítása, hogy az ügyfél ért-e magyarul, és ha nem, akkor a saját személyi erőforrásai elegendőek-e a nyelvi akadály leküzdésére, vagy külső tolmácsot kell igénybe venni (Barabás et al. 2018).
A tolmácsolási költségek tekintetében az Ákr. a Ket. által kidolgozott rendszert követi, miszerint hivatalból és az azonnali jogvédelemmel kapcsolatos eljárásokban a hatóság viseli a tolmácsolás költségeit, egyéb ügyekben pedig az ügyfelek (Ákr. 21. § és 127. §), amennyiben se az ügyintéző, se a hatóság más munkatársa nem tud közvetíteni.
Az Ákr. szerinti új nyelvhasználati szabályait illusztrálva Czibrik a Szegedi Törvényszék 9.K.700.148/2021/11. számú ítéletét idézi, amelyben a bíróság az illetékes járási hatóság által angol nyelven benyújtott bizonyítékok alapján hozott határozatot vizsgálta felül (Czibrik 2022). Mivel a hatóságnak volt angol nyelvben jártas ügyintézője, nem alkalmaztak tolmácsot, és amikor az egyik fél a bíróság előtt megtámadta a határozatot arra hivatkozva, hogy a hatóság nem vette kellően figyelembe a benyújtott bizonyítékokat, a bíróság megerősítette, hogy „a hatékony és rugalmas eljárás érdekében” az Ákr. 73. §-a lehetővé teszi, hogy a hatóság eltekinthet tolmács kirendelésétől, amennyiben saját szervezeti és személyi erőforrásai elegendőek az ügy elintézéséhez.
Az Ákr. új szabályai praktikusabb, költséghatékonyabb és gyorsabb megoldást vezettek be a közigazgatási eljárásokban történő tolmácsoláshoz. Az interjúalanyok szerint ezt a szabályozási fordulatot a magyar hatósági ügyintézők képzettsége tette lehetővé. Magyarországon 2006-tól 2023-ig felsőfokú diplomát (legalább) középfokú nyelvvizsga birtokában lehetett szerezni (ezt a követelményt 2020-ban ideiglenesen hatályon kívül helyezték a COVID-válság gazdasági hatásainak enyhítése érdekében, illetve 2023-tól el is törölték). A nyelvvizsga-követelmény miatt a közszolgálatba belépők jellemzően egy vagy több idegen nyelvet is beszélnek. A hatósági munkatársak nyelvtudásának fokozatos javulásával vált egyáltalán életszerűvé, hogy az ügyintézők vagy más munkatársak járjanak el az ügyben tolmácsként.
Végül érdemes megjegyezni, hogy az Ákr. „új” nyelvhasználati szabályai valójában visszatérést jelentenek a Ket. elődje által alkalmazott rendszerhez: az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény úgy rendelkezett, hogy idegen nyelv használata esetén tolmácsot kell igénybe venni, kivéve, ha az ügyintéző érti az eljárásban használt idegen nyelvet [30. § (1) bekezdés].
7. Összefoglalás
A Ket.-hez képest az új általános közigazgatási rendtartás egyértelmű szabályokat ír elő a nem magyarul beszélő ügyfelek nyelvhasználati jogaira és a nyelvi közvetítés megvalósulására nézve. Az Ákr. tolmácsokra vonatkozó szabályait a visszaélések megelőzése és az eljárások elhúzódásának megakadályozása motiválta, ám azt elsősorban a magyar közigazgatásban dolgozók nyelvi készségeinek fokozatos átalakulása tette lehetővé. Azzal, hogy az eljáró hatóság munkatársai ad hoc tolmácsként járhatnak el, lehetővé vált az eljárások felgyorsítása, mely költséghatékony módon garantálja a nem anyanyelvi beszélők hatékony részvételét a közigazgatási eljárásban. Az Igazságügyi Minisztériumhoz eddig beérkezett információk szerint, a fordítási és tolmácsolási költségek folyamatosan csökkennek, ami talán éppen az új szabályoknak köszönhető.
Az ad hoc tolmácsok magyarországi nyelvi közvetítésének minőségével kapcsolatos aggodalmakról sem a tudomány, sem válaszadóink nem számoltak be. Mindazonáltal további kutatásokra van szükség a tisztességes közigazgatási eljáráshoz való jog és a tolmácshoz való jog közötti összefüggések tisztázására. Így különösen azt volna érdemes körüljárni, hogy a közigazgatási eljárásokban, illetve a büntetőeljárásban biztosított „nyelvi jelenléthez” megfelelő tolmácsolás miként viszonyul egymáshoz
Köszönetnyilvánítás: A szerzők köszönettel tartoznak Bogácsi Anettnek, Johnson Andreának, Szabó Csillának és Beták Patríciának (tolmácsok), Szoták Szilviának és Hegyi Emesének (OFFI), valamint a félig strukturált interjúkban részt vevő köztisztviselőknek, továbbá az online felmérésben név nélkül részt vevő tolmácsoknak.
Irodalom
Andrijauskaitė, A. (2019) Exploring the penumbra of punishment under the ECHR. New Journal of European Criminal Law 4: 363–375.
Bancroft, M. A., Bendana, L., Bruggeman, J., and Feuerle, L. (2013) Interpreting in the Gray Zone: Where Community and Legal Interpreting Intersect. Translation & Interpreting 1: 94–113.
Barabás G., Baranyi B., Fazekas M. (2018) eds. Kommentár az általános közigazgatási rendtartásról szóló törvényhez, Budapest: Wolters Kluwer.
Bernatt, M. (2016) Administrative Sanctions: Between Efficiency and Procedural Fairness. Review of European Administrative Law 1: 5−32.
Beták P. (2014) Közösségi tolmácsolás: szociális és hatósági tolmácsolás. Porta Lingua. 49–57.
Bozai Á. and Piros E. (2015) Fordítástudomány 2015. XVII. Fordítástudományi Konferencia XII. Fordítástudományi PhD-Konferencia. Fordítástudomány 1: 96−102.
Brown-Blake, C. (2006) Fair Trial, Language and the Right to Interpretation. International Journal on Minority and Group Rights 4: 391−412.
Caeiro, P. (2014) The influence of the EU on the ‘blurring’ between administrative and criminal law. In: Galli, F. and Weyembergh (eds.) Do labels still matter? Blurring boundaries between administrative and criminal law. The influence of the EU, Brussels: Editions de l’Université de Bruxelles.
Chang Williamson B. C. and Araujo, M. U. (1975) Interpreters for the Defense: Due Process for the Non-English Speaking Defendant. California Law Review, 63: 801–823.
Czibrik E. (2022) Az Ákr. alapelveinek kapcsolatrendszere. Studia Iurisprudentiae Doctorandorum Miskolciensium Tomus 1: 83–102.
Daminova N. (2022) The CJEU as a Guarantor of Judicial Independence in the EU? An Analysis of Case C-564/19, IS. Hungarian Yearbook of International Law and European Law, forthcoming.
Földvári M. and Klenk M. (2018) TransELTE 2018 XX. Fordítástudományi Konferencia. Fordítástudomány 1: 76–86.
Gamal, M. Y. (2009) Court interpreting. In Baker, M. and Saldanha, G. (eds.) Routledge Encyclopedia of Translation Studies 2nd ed., London: Routledge.
Gerencsér B., Berkes L. and Varga Zs. A. (2015) A hazai és az uniós közigazgatási eljárásjog aktuális kérdései. Current Issues of the National and EU Administrative Procedures (the ReNEUAL Model Rules). Budapest: Pázmány Press.
Hajas B. (2018) The Rethought Administrative Procedural Law in Hungary: Code of General Administrative Procedure. Hungarian Yearbook of International Law and European Law 1: 501-521.
Hajas B. and Láncos P. L. (2020) Die Neuregelung der ungarischen Verwaltungsverfahrensordnung – Teil 1. Wirtschaft und Recht in Osteuropa 20: 45–49.
Hale, S. (2012) Public Service Interpreting. In The Oxford Handbook of Translation Studies. Edited by Malmkjær, K. and Windle, K. Oxford: Oxford University Press (online edition).
Horváth, I. (2017) A tolmácsoláshoz való jog és a bírósági tolmácsolás. Magyar Jogi Nyelv 2: 8–13.
Dingfelder Stone, J. H. (2018) Court interpreters and fair trials. Cham: Palgrave Macmillan.
Kardos, G. (2019) The European Charter for Regional or Minority Languages: Specific Features and Problems of Application. Hungarian Yearbook of International Law and European Law 1: 259–269.
Láncos P. L. (2020) Tradíció és kreativitás: Az új eljárási kódexek terminológiája (interjú). Magyar Jogi Nyelv 1: 38–40.
Láncos P. L. (2022) Szabó Csilla, Bakti Mária (szerk.) Iránytű a tolmácsolás oktatásához. A kompetenciafejlesztés új fókuszai. Fordítástudomány 1: 151‒155.
Láncos P. L., Hajas B. 2023. The Right to an Interpreter in Hungarian Administrative Law: The Legal and Sociological Context of Regulatory Reform. Review of European Administrative Law, Vol. 15, No. 4. 7–28.
Mikkelson, H. (2017) Introduction to Court Interpreting, 2nd ed, London: Routledge.
Prunč, E. (2012) Rights, realities and responsibilities in community interpreting. The Interpreters’ Newsletter 17: 1–12.
Schwarze, J. (2004) Judicial Review of European Administrative Procedure. Law and Contemporary Problems 1: 85–105.
Sellier, E. and Weyembergh, A. (2018) Criminal procedural laws across the European Union – A comparative analysis of selected main differences and the impact they have over the development of EU legislation. Policy Department for Citizens’ Rights and Constitutional Affairs Directorate General for Internal Policies of the Union PE 604.977.
Seresi M. and Láncos P. L. (2017) Tolmácsolás az Európai Unió Bíróságán – A gyakorló tolmácsok szemével. Magyar Jogi Nyelv 2: 1–7.
Stern, L. (2011). Courtroom interpreting. In The Oxford Handbook of Translation Studies. Edited by Malmkjær, K. and Windle, K. Oxford: Oxford University Press (online edition).
Stern, L. and Liu, X. (2019) Ensuring interpreting quality in legal and courtroom settings: Australian Language Service Providers’ perspectives on their role. The Journal of Specialised Translation 32: 90–120.
Valero-Garcés, C., Taibi, M. (2004) Professionalisation of interpreting in the community. International Conference Critical Link 4 May 20–23, 2004, Stockholm, Sweden.
Vértesy L., Pfeifer Tóth T., Pollák K. (2018) Alapvető rendelkezések. In: Az általános közigazgatási rendtartás szabályai. Edited by Boros A., Darák P. Budapest: Nemzeti Közszolgálati Egyetem 47–90.
Vogler, R. (2015) Lost in Translation: Language Rights for Defendants in European Criminal Proceedings. In Human Rights in European Criminal Law. New Developments in European Legislation and Case Law after the Lisbon Treaty. Edited by Ruggeri, S. Heidelberg: Springer.
Winters, G. (2013). National Administrative Procedural Law under EU Requirements. With a Focus on Public Participation. In National Courts and EU Environmental Law. Edited by Jans, J. H., Macrory, R., and Moreno Molina, A. M. Zutphen: Europa Law Publishing.
Liu, X. and Hale, S. (2018) Achieving accuracy in a bilingual courtroom: the effectiveness of specialised legal interpreter training. The Interpreter and Translator Trainer 3: 299–321.
LÁNCOS PETRA LEA
hab. egy. docens, PPKE-JÁK;
az Európai Unió akkreditált tolmácsa (ACI);
az ELTE Nyelvtudományi DI doktorandusza
HAJAS BARNABÁS
egy. docens, PPKE-JÁK;
kúriai bíró;
az Igazságügyi Minisztérium volt államtitkára
[1] A tanulmánynak egy változata a REALaw folyóiratban jelent meg: Láncos P. L., Hajas B. (2023) The Right to an Interpreter in Hungarian Administrative Law: The Legal and Sociological Context of Regulatory Reform. Review of European Administrative Law, Vol. 15, No. 4. 7–28. A szerzők egyenlőképpen járultak hozzá a kutatáshoz. Láncos Petra Lea az EU akkreditált szabadúszó tolmácsaként a HU-EN tolmácsként vett részt a C-564/19. számú ügy EUB előtti tárgyalásán, Hajas Barnabás pedig az általános közigazgatási rendtartást szövegező minisztériumi munkacsoportot vezette.
