2018. évfolyam / 2018/1.

Hogyan készül a bírósági tolmács?

Kattintson a Fullscreen ikonrafullscressn , ha a folyóiratot nagyobb méretben kívánja olvasni!

Tolmácsolás a bíróságon. Szerk: Horváth Ildikó, HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2017. 158.

Nincs kész recept, csak a kétértelmű kérdésre kétféle válasz: sok éven át képzik a jogi szövegekben jártasságot szerző tolmácsokat, azaz gyorstalpaló tanfolyamon biztosan nem; másfelől a tolmács meglehetősen nehezen tud felkészülni egy-egy bírósági tárgyalási eseményre, mert nem kap hozzá megfelelő írásos anyagot, forgatókönyvet, szóbeli eligazítást, keresetlevelet, nem beszélgethet a szereplőkkel. Ezért röviden csak azt jelenthetjük ki, hogy a bírósági tolmácsok (fel)készítése kézműves és kevéssé nagyipari módszerekkel érhető el. Ez a kép bontakozik ki a recenzens számára.

A kötet két részben bontja ki a témát: az elsőben a bírósági tolmácsolás általános szakmai és etikai kérdéseit tárgyalja a szerkesztő, aki egyben az ELTE BTK Fordító-és Tolmácsképző tanszékén oktat, valamint Németh Gabriella, aki a kiadványt és a tolmács- és fordítóképzést is támogató OFFI Zrt. vezetője. E minőségében elsősorban a bírósági tolmácsolási munka etikai dilemmáit foglalja össze. A kötet második felében pedig öt esettanulmányt olvashatunk, hogy e különös rész által megérthessük, milyen a tolmács és fordító nézőpontja egy büntetőjogi, munkaügyi, családjogi, menekültügyi és polgári peres eljárásban. Az esetelemzők számot adnak az egyetemi képzésről is, a kiválasztott szakdolgozatok segítségével. Kiváló ötlet, ami akkor lett volna még sikeresebben megvalósítható, ha a szerkesztő egy valóban teljesen kívülálló személy, aki kemény kézzel kiveszi a tartalmi és irodalmi ismétléseket, ugyanakkor rábírja a szerzőket, hogy a nemzetközi kitekintést, összehasonlítást erősítsék fel. Ugyanis a magyarra és a magyarról fordítás szakmai nehézségeinél nem valamilyen hungarikumról van szó. A jogi szövegek tolmácsolása, fordítása világszerte, sőt az EU-ban különösen sok gazdasági, emberi jogi, szakmai és intézményi figyelmet kap. Például jó lett volna a dolgozatokból megtudni, hogy az EULITA olyan nemzetközi nonprofit szervezet, amelyben a jogi tolmácsok, fordítók szakmai és etikai kérdésekről nem csak rendszeresen vitatkoznak, de olyan segédanyagokat is készítenek, amelyek a képzésben és a jogi szövegek átültetésében egyaránt hasznosíthatók. Sajnos a teljes jogú tagsági feltételeknek megfelelő magyar tagja nincs az antwerpeni székhelyű szervezetnek, csak a társult tagok közt tevékenykedik az OFFI (feltehetőleg a tolmácsok hiteles listájának hiánya miatt), valamint egy tolmácsnő (Kovács Tímea). Erről a szervezetről Farkasné Puklus Márta írásából értesülhettünk (2017), de itt lett volna a lehetőség, hogy megtudjuk: vajon használják-e az EULITA keretében elfogadott fordítási útmutatót vagy a különböző nyelvű szószedeteket?[1] Vagy arról, hogy mi a véleménye a 2010-ben a büntetőeljárásban a fordításhoz, tolmácsoláshoz való jogot kibontó uniós irányelvről a leendő tolmácsoknak.[2] Hiszen az erős hivatkozási alap lehetne, ha munkájukat, a szükséges felkészülési igényeket nem akarják kellő komolysággal hazánkban figyelembe venni, miként erre a nemzetközi szakmai szervezet összefoglalójában is rámutatnak.[3] Ilyen utalást nem találtam a kötetben, pedig jelezték a dolgozatírók, hogy többféle szakmai háttéranyagot ismernek és használnak.

A nemzetközileg kidolgozott szabványok lehetnének a kapaszkodók Magyarországon is, hogy a jogi szövegek tolmácsolása szakmaként kapjon elismerést, ugyanis az informális fordítás, amit barátoknak, családtagoknak valaki megcsinál, az híján van a minőségi és a kompetenciák szerinti követelményeknek, valamint a szakmai etikai szabályzat szerinti magatartásnak. A jogi tolmácsolás végfelhasználója kétféle csoportba sorolható: (a) az idegen nyelvi szolgáltató olyan emberekkel ért szót és kommunikál, akik nem kellően jártasak ebben, miközben jogi ügyben járnak el. A jogi környezetben megszólalónak biztosítani kell a minősített jogi tolmácsok használatát annak érdekében, hogy elkerüljék az eljárások késedelmét és a kommunikációs hibákat; (b) olyan emberek, akik nem kommunikálnak kellőképpen az adott jogi környezetben használt idegen nyelven, de a jogi ügy megoldása érdekében ez szükséges. Ők csak akkor férhetnek hozzá a tisztességes eljáráshoz, ha a kellően jó minőségű jogi tolmácsolási szolgáltatásokat intézményesen biztosítják számukra (Katschinka 2017). Ez a kiindulópont, és a kötet írásai is igazodnak egy közös szerkezethez, miszerint áttekintik az eljárásban a feleket és szövegalkotási stratégiájukat, a partnerek célját, érzelmi kötődését, a tolmácsolási eseményt, annak szerkezetét, az etikai dilemmákat, valamint utalnak a használt nyelvi segédeszközökre, a terminológiai gyűjteményekre, mindezt a tolmácsolás elméleti szakirodalmára és saját tapasztalataikra támaszkodva.

Horváth Ildikó kiemelte a tisztességes tárgyaláshoz való jog (amely a fair eljáráshoz való jogon belül helyezkedik el) és a nyelvi jogok jelentőségét, bár érdekes lett volna továbbgondolni: milyen a kapcsolat az uniós polgárok mozgási szabadsága, a diszkrimináció tilalma és a kisebbségek identitáshoz való joga között, amely egyszerre jelenik meg a bírósági tolmács munkájában. Magyarország ugyanis részese a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Kartájának (1992)[4], de ez a kötetben egyáltalán nem kap külön figyelmet, noha a tolmácsok, fordítók felkészítését és jogi nyelvi ismereteit még jobban próbára teszi a kisebbségi nyelvi kommunikáció, hiszen lehetnek regionális, dialektusban jelentkező eltérések a standardizált (európai) nyelvekhez képest. A kisebbségi jogvédelem is érzékelte, hogy nincs megfelelően kiképzett ilyen nyelvi szakember az igazságszolgáltatásban, mert nincs ilyen tolmácsolásra igény – ami ha lenne, akkor vajon lenne egyből kisebbségi nyelvet értő bírósági tolmács?[5] A bírósági tolmácsolásban annak valamennyi formája (szinkron[6], konszekutív, fülbe súgásos, blattolós) alkalmazandó, miként ezt az esettanulmányok megerősítik, illetve jelzik, hogy alig fordul elő a két vagy ennél több tolmács egyidejű munkavégzése, azaz a tolmácsolás iránya gyakran változik az egyetlen tolmács számára a több szereplő közti kommunikációban.

Az írás összefoglalja a bírósági tolmácsolás jellemzőit és alapelveit, amelyből megfogalmazható, melyek a jó tolmács sajátosságai:

  • tisztában van a szerepével, miszerint a jogi következmények az általa tolmácsoltak alapján dőlnek el;
  • nem élezi, hanem tompítja, feloldja és kezeli a szereplők érdekkülönbségéből eredő konfliktusokat;
  • képes egyidejűleg akár több irányba figyelni, mert egyszerre többen is beszélnek, de neki az eljárásban releváns nyilatkozatot, beszédet kell tolmácsolnia;
  • megoldja a gyors tempó- és nyelvváltásokat, eltérő nyelvi regiszterek közti ugrálást a beszélők megszólalásai, kulturális és szituációs háttere alapján;
  • semlegesen és torzításmentesen adja vissza a célnyelven az elhangzottakat, támaszkodva helyzetfelismerő képességére és szakmai, valamint életbeli tapasztalataira;
  • kerüli, hogy felhívja magára a figyelmet, mert közvetítő és nem eljárási szereplő;
  • szakértő a nyelvi (és kulturális) közvetítésben, és ennek megfelelően, kiegyensúlyozottan, felelősen, integritását és az adatokat megőrizve tevékenykedik.

Németh Gabriella rámutat, hogy az igazságügybe vetett társadalmi bizalom érdekében be kell tartani a szakmai és etikai követelményeket a bíróságon is tevékenykedő tolmácsoknak. Ám az etikai elvárások ellenőrzése, szankcionálása és a bírósági eljárásban is közreműködő tolmácsok, fordítók minőségbiztosítása, felelősségi rendszere és a fogyasztóvédelem nagyban függ attól, hogy milyen a hitelességet szavatoló tolmácsrendszer. Ma még nincs eskütételen alapuló és a bekerülési feltételek meglétét tanúsító hatósági nyilvántartás, amely a döntően közszolgálati modellnek felel meg, de nincs a piaci tolmács- és fordítói szolgáltatási modellnek eleget tevő kamarai felvételi és minőség-ellenőrzési szisztéma sem. Az ásatag szabály[7] a fordítás állami és (informális) piaci keverékét tartja fenn, de nincs például megfelelő etikai, panaszkezelési eljárás vagy felelősségbiztosítás az ilyen szerződéses feladatok ellátását vállalókkal szemben. Kidolgozott az OFFI természetesen számos minőségi követelményt, de azok csak az általa alkalmazott, illetve vele szerződésben állókra vonatkoznak. Így egy tolmács elleni panaszt is maga az OFFI bírálja el, nem pedig az OFFI felügyeletét (alapító tulajdonosként) ellátó igazságügyi tárca. A mai rendszer tehát torzó, hiába az erőfeszítés az önkéntesen betartható Etikai Kódex megalkotására, a mentori programra, a tanácsadást végző Minősítő Testület felállítására, ha hiányzik a fedezet a közbizalomhoz és a mögötte álló pártatlansághoz, összeférhetetlenséghez és szakszerűséghez. Végre koherens modellt kellene kialakítani a jogi szabályozás segítségével. Az állami fordításügy és a hatósági tolmácsolás régóta vár erre, figyelemmel a nemzetközi megoldásokra. Azaz a mai megoldás megtartásával, a hiteles fordítás közfeladatát továbbra is állami cég látná el, de a jogi környezet rendezése mellett. A másik lehetőség egy szakmai kamara létrehozása, ha a kamarákra vonatkozó szabályozás a szolgáltatást igénybe vevők, megrendelők érdekeit, jogi igényeit kellően érvényesíteni tudja. A harmadik lehetőség, a két megoldás kiegészítéseként, hogy bizonyos fordítási és tolmácsolási feladatokat visszaintegráljanak a központi közigazgatásba (Kisfaludy 2011).

Már az első, Jakab Enikő tollából származó esettanulmány bemutatja az összes tipikus gondot, amely a bírósági eljárásban a tolmácsokra nehezedik. Nevezetesen, hogy

  • nem élhetnek azzal a jogukkal, amelyet a perjog biztosít számukra, ha egyszer szakértői pozícióban vannak.[8] Azaz nem kapnak lehetőséget, hogy előzetesen átnézzék a per, a tárgyalás anyagait a bírósági dossziéban, a történeti és a jogi tényállás megismerése és kellő közvetítése, terminológiai átadása érdekében (a hűtlen kezelés és az ezzel okozott kárigény ügyének bemutatásával erre kiváló példát hozott fel);
  • nem tehet fel a tolmács önállóan kérdéseket, a bírói szerepfelfogás, pervezetés keretein belül tud csak tisztázó (visszakérdező, megerősítő) szóbeli reagálásokat kérni és kapni;
  • egyszerre többen beszélnek, nincs tolmácsfülke, megfelelő hangosítás vagy akusztikai feltétel a figyelmes, követhető és hibamentes munkához;
  • rosszak az egyéb munkafeltételek, mert nincs a tolmács számára megfelelően kijelölt, a munkájához szükséges körülmény biztosítva (szék, írófelület, net­­kapcsolat, számítógép, világítás, légcsere, és teljesen vagy részben hiányzik a szereplőkkel való vizuális és auditív kontaktus megteremtésére alkalmas környezet).

Röviden úgy foglalható össze, hogy a bíróságot tervezők, a bírák, a pénzügyi és logisztikai potentátok, valamint a perjogi szabályozás előkészítői még mindig nem vették észre, hogy szükség van tolmácsokra a tisztességes eljárásban. Ad hoc megoldásokat, egyszeri ötleteket követnek, mert úgyis kivételes a magyarul nem tudó ügyfél, és hátha nem fájdul meg a dereka a tolmácsnak, tud sötétben is jegyzetelni, hangzavarban figyelni órákon át. A Jakab Enikő által feldolgozott ügy tanulsága, hogy a nyelvi és kulturális közvetítés a felek közt megnehezül, ha a tolmács az éppen alkalmazott és az ügyfél által (némileg) ismert jogrendszerben használt jogi fogalmak nagyban eltérnek egymástól – ahogyan a (vagyon)kezelésről szóló ügy bemutatásából láthatjuk.

Tóth Gabriella is nagy alapossággal mutatta be az általa követett polgári perben a szótárak, szószedetek, sőt szakirodalmi források alapján a jogintézmények célnyelvi és forrásnyelvi eltérését. Ahogyan mindenki, ő is a Lamm Vanda szerkesztette jogi lexikonra, valamint Beleznay Kinga, Csörgő Zoltán, Szabari Krisztina, Tamás Dóra és Horváth Ildikó[9]elméleti írásaira mint alapvetésre támaszkodott. A terminológiai adatbázisok ezt a háttérmunkát rövidíthetik le, akárcsak a többi fordítói segédeszköz, hiszen a tolmács legfőbb gondja a tárgyaláson a beszédfordulatok és események előre megjósolhatatlansága. Ez a „bármi megtörténhet” érzés olyan szorongást idéz elő, amit még a komoly, emberi és szakmai, nyelvi rutinnal rendelkezők sem tudnak leküzdeni, legfeljebb csak tompítani. Ezért is lenne a bírósági eljárásokat vezénylők, szervezők kötelessége a megfelelő munkakörnyezet és az előzetes felkészülés biztosítása a tolmács(ok) számára. Például egy terminológiai adatbázis tud arra válaszolni, hogy tartalmilag és hangalak szempontjából miben különbözik a felbontás a felmondástól, a határozat a végzéstől – mégpedig lehetőséget adva az említett segédeszközök és programok helyszíni használatához a sürgetett munkafelület, környezet biztosításával.

Benkőházi Szilvia és Szabó Orsolya egy spicces társaság garázdaságát tárgyaló büntetőeljárást követett nyomon. A francia és az angol nyelv alapos ismeretén kívül, pszichológiai képességüket is hasznosítani kellett, bár beszámolójuk szerint a bíró a verbális és nonverbális kommunikáció irányítására, a tagolt beszédre és a világos megfogalmazásra egyáltalán nem állt készen. Előzetes felkészülés hiányában komoly nehézséget okozott, hogy még a legfontosabb törvénykönyvek sincsenek lektoráltan, hitelesen lefordítva. Ezért az eljárási és anyagi jogi finomságokat fejből kellett a tolmácsnak prezentálnia. Vajon mit hozna fel mentségére az igazságügyi tárca, miért nem gondoskodik arról, hogy a bíróságokon a polgári, a büntető, a közigazgatási, adózási szabályok, a főbb európai nyelveken, autentikus fordításban rendelkezésre álljanak? Ha már néhány fontos kódex minőségi fordítása elkészült, akkor ezt hol és hogyan teszik közzé? Hogyan lehet ezt helyben elérhetővé tenni? Senkinek sem jutott eszébe ezt igényelni? Hol maradnak a főbb eljárási protokollok, ügymenetek legalább vázlatos rajzai, fordításai egy bírósági ügyiratból? Ez ugyanolyan talány, mint ahogy a tolmácsnak, hogy nem a Csemegi-kódexből, hanem a szovjet jogból származik a garázdaság megfogalmazása. De miért maradt velünk még újabb három évtizede a garázdaság vétsége, azaz a kirívóan közösségellenes magatartás? A régi közjogunk ismerte a botrányos részegséget, a megbotránkoztató verekedést, de egy kihalt éjszakai utcán egy jármű tükrének lecsavarása és egy szóváltás miért kelt a közösségben riadalmat és válik súlyosan közösségellenessé? Nem-szovjet vádlottként az amerikai és francia fiatal nem értette pontosan a vádat, de mindenkinek intő példát szolgáltatott az eset az élethosszig tartó (nyelv)tanulás fontosságáról – a (nyelvi) esélyegyenlőség érdekében is.

A menedéket kérelmező közigazgatási határozatot felülvizsgáló bírósági eljárásában Müller Ákos rácsodálkozott, hogy a tolmácsnak több különböző nyelvváltozattal kellett találkoznia. Ezek csoportosítására több modell született, és Csörgő Zoltánt idézve, a Löffler-féle nyelvi valóság szisztémáját alkalmazva használta a nyelvváltozatok (lektusok) megkülönböztetését:

  • idiolektusok (egyénre jellemző nyelvhasználat);
  • szociolektusok (társadalmi változatok), így idetartozik a szaknyelv, szleng, az elkülönülésre törekvők nyelve (tolvajnyelv, rendőri zsargon), mert közös bennük, hogy valamilyen információt eltitkol a többiek elől. A jogi szaknyelv is ilyen, alig érthető a kívülállók számára és ha zsargont használnak, azzal sok információt elzárnak a laikusoktól;
  • az areális/regionális nyelvváltozatok földrajzi egységenként eltérhetnek (dialektusok, nemzeti sztenderdek, kisebbségi nyelvek);
  • szituolektusok (az adott helyzetre jellemző interakciós nyelvhasználati mintázatok a beszélő célja, közege és a szöveghez való viszonya alapján);
  • funkciolektusok (a nyelvhasználat funkciója szerinti változat, a köznyelvtől az irodalmi vagy publicisztikai nyelvig);
  • mediolektusok (a kommunikációs közeg alapján megkülönböztethető változat a beszélt, az írott vagy éppen az elektronikus médiában használt digilektusok);
  • és nem mellőzhető a nemek és életkorok szerinti nyelvváltozat sem.

A francia nyelven tolmácsolónak egyszerre kellett lefordítani, közvetíteni, értelmezni a tárgyaláson elhangzottakat a vádlott számára, míg az általa mondottakat mintegy megszűrni, a jogi rendszerbe illeszkedősen továbbítani. Ugyanis az ENSZ több dokumentumának egyidejű alkalmazására van szükség (pl. Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, ENSZ Alapokmánya, Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, Menekültek Jogállásáról szóló Egyezménye), nem csak az európai emberi jogi szabályokra (különösen az Emberi Jogok Európai Egyezményére és az EU releváns, menekülőkre vonatkozó irányelveire), amelyek szóhasználata és absztrakciós szintje eltér a bíróság előtt álló ember konkrét történetétől. Ráadásul, hatalmas az információs aszimmetria a felek között, amit maga a tolmács nem, csak a bíró tud – ha akar – ellensúlyozni megfelelő magyarázattal, visszakérdezéssel, megerősítő kommunikációval. Mindez logikai, nyelvi, kulturális és társadalmi közvetítő aktív szerepét igényli, nem pedig passzív magatartást az egyébként feltűnést nem kereső tolmácsoktól. Ezért jó választás egy elefántcsontparti menekült ügyének elemzése révén bemutatni ezt a nehéz és szép hivatást.

Kádas-Kemler Beáta a szülői felügyelet gyakorlásának igen felzaklató, érzelmileg is nehezen uralható rendjét mutatja be a bírósági tolmács szemszögéből. Újabb bizonyítékot adott arra, hogy az emberek nemzetközi vándorlása növekedésével a bírósági ügyfelek közt is emelkedik a magyarul nem beszélő, tolmácsolást, fordítást igénylők köre. A vegyes házasságok gyakorisága a különböző személyes joggal rendelkező házastársak bontóperét és többes állampolgárságú gyermekek elhelyezési ügyét hozza a bírák elé, és akár a mediátorok bevonásának elterjedését is magával hozhatja. Ez a nyelvi hitelességen kívül a sokféle értelmi megnyilvánulások, nyelvi regiszterek közti eligazodást (pl. intim vagy éppen obszcén közlések, indulatos vagy vulgáris kijelentések, szidalmak közvetítését) igényli a tolmácstól. Milyen jó lenne, ha a tárgyalóteremben az EUR-Lex, az Európai Igazságügyi Portál, netán az IM terminológiai adatbázisa egy kattintással böngészhető lenne, a felek eltérő jogrendszere közti közlekedést meggyorsítva. Esetleg ezt maga a bíró és a jogi képviselők is használhatnák, hogy egy megállapodást, egyezséget, megoldást jobban lehessen magyarázni, előkészíteni a megfelelő (jogi, igazgatási, pénzügyi) szokásokra utalva.

A kötet – követve az OFFI más, hasonló kiadványainak sorát – nagy haszonnal forgatható a leendő jogászok, tolmácsok és fordítók számára, és e pályákon régebben dolgozók is rádöbbenhetnek: a hályogkovács módszer egyszer-másszor segíthet, de nem intézményesülhet. A bírósági és tágabban a jogi eljárások tolmácsa, fordítója több szakterületen szerez tudást és rutint, magabiztosan mozog eltérő jogi, szociális, értékrendek és nyelvi rendszerek között. Ezt a mozgást – ahogy a turistáknál és menekülteknél az államhatárok, vámhatárok, pénzügyi, jogi rezsimek és a kulturális tilalomfák – állandóan nehezítik, de a bíróság nem kapott arra hatalmat, hogy ezt a közvetítést akadálypályává, megalázó munkává vagy a tisztességes eljáráshoz való jog karikatúrájává változtassa.

Irodalom

Csörgő, Z. 2013: Kihez és mihez legyen lojális a bírósági tolmács? Fordítástudomány 15. évf. 2. szám. 51−71.

Farkasné Puklus, M. 2016: Bírósági tolmácsolás – alapelvek és elvárások. Fordítástudomány 18. évf. 2. szám. 40−52.

Farkasné Puklus, M. 2017: EULITA konferencia Bécsben: a jogi tolmácsolás és fordítás sokrétűsége. Magyar Jogi Nyelv, 1. évf. 1. szám. 37–40.

Horváth, I. 2013. Bírósági tolmácsolás. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó.

Katschinka, Liese 2017: DIS 20228 – An ISO Standard on Legal Interpreting (Vienna, 31 March 2017, EULITA conference)

Kisfaludy Z. 2011: A magyar állami fordításügy aktuális kérdései. Közjogi Szemle. 4. évf. 3. szám. 52–58.

Klaudy, K. 2013: Bevezetés a fordítás elméletébe. Budapest: Scholastica.

Lamm, V. – Peschka, V. (szerk.) 2000: Jogi lexikon. Budapest: KJK-KERSZÖV, Jogi és Üzleti Kiadó.

Szabari, K. 2002: Tolmácsolás. Bevezetés a tolmácsolás elméletébe és gyakorlatába. Budapest, Scholastica.

Tamás, D. M. 2017: Bevezetés a jogi terminológiába a terminológus szemüvegén át. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó.

Tóth Judit
egyetemi docens, Szegedi Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar

[1] Vadamecum for users of legal transaltions; Útmutató jogi fordítások felhasználói számára http://eulita.eu/wp/wp-content/uploads/files/QUALETRA-Vademecum_HU.pdf

[2] Directive 2010/64/EU of the European Parliament and the Council of 20 October 2010 on the right to interpretation and translation in criminal proceedings

[3] Legal Interpreting and Translation in the EU: Justice, Freedom and Security through Language http://eulita.eu/wp/relevant-documents/

[4] Kihirdette az 1999. évi XL. törvény. A Kartában foglalt egyes nyelvhasználati jogokat a horvát, a német, a román, a szerb, a szlovák és a szlovén, majd 2008-ban a roma/beás nyelvre terjesztette ki Magyarország.

[5] A Magyar Köztársaság kormányának ötödik jelentése az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája megerősítésével vállalt kötelezettségeinek a végrehajtásáról. 2011. december, Budapest, 120.

[6] A bíróságokon a kihangosított szinkron még felbukkan, de a valódi, tolmácsfülkében teljesített tolmácsolás a hazai gyakorlatban csak a tankönyvekben szerepel

[7] 24/1986.(VI.26.) MT rendelet a szakfordításról és tolmácsolásról.

[8] A fordító és a szakértő helyzete összevethető, mert mindkettő saját laborjában, munkakörnyezetében, kellő felkészülési idővel készíti el a szakmai anyagot, azaz egy szakmai szöveg fordítását vagy szakvéleményét. Ehhez képest a tolmács a helyszínen végzi a munkáját, és az előzetes felkészülés részlegességével vagy még azzal sem rendelkezik, így eleve hibás a szabályozásnak ez az elgondolása.

[9] A szerzők és a hivatkozott művek csak csekély mértékben térnek el az egyes dolgozatok irodalomjegyzékében, ezért az írás végén egy összesített forráslistát adunk meg.