Adalékok a magyar jogi terminológia eredettörténetéhez*

BEVEZETŐ GONDOLATOK

A hazai jogtudomány és joggyakorlat számára megkerülhetetlen kérdésként merül fel a használt nyelv és fogalmi apparátus kialakulásának és fejlődésének vizsgálata. A nemzetté válás folyamatának identitást meghatározó eleme volt a magyar jogi terminológia megteremtése, amely alapját képezte a társadalmi, gazdasági, politikai és jogi modernizációt szolgáló jogi praxis kialakításának. A közhatalmi és egyéni cselekvéseket szabályozó jog magyar nyelvű terminológiai rendszerének tanulmányozása jogi kultúránk még alaposabb megismeréséhez vezet.

A jogi nyelv kialakulását alapvetően befolyásolta az európai keresztény állam modelljének mintakövetése, illetve a klérus által hordozott írásbeliség. A szuverén magyar feudális állam megteremtését követően évszázadokig az államélet, a központi kormányzati szervek, a törvényhozás, a jogalkalmazás, a hivatalos kommunikáció és a jogi írásbeliség „hivatalos” nyelve a latin volt. Jól példázza ezt az 1517-ben közzétett első magyar jogkönyv, a Werbőczy István-féle Tripartitum latinnyelvűsége. A latin használata magától értetődő volt, hiszen a középkori értelmiség műveltsége, iskolázottsága e nyelv ismeretén alapult. A különböző anyanyelvű magyarországi értelmiségen belül – nemcsak a középkorban, hanem még azt követően is – a latin nyelv, a „lingua Latina” maradt a meghatározó. A magyar nyelvű jogi terminológia, illetve jogirodalom létrejöttét nagyban akadályozta az a további tény, hogy nemcsak a jogi praxis, de a tudomány művelésének és oktatásának nyelve is a 19. század elejéig – egyes kivételek esetében a század közepéig – szintén a latin volt. Csupán a reformáció következtében előtérbe kerülő „nemzeti visszahatás” eredményezett változást a nemzeti nyelven művelt irodalom és tudományosság világában. Ugyanakkor megállapítható, hogy a magyar jogi szaknyelv kialakulásának késői igénye csupán nyelvi okokkal nem magyarázható, különösen annak tükrében, hogy az alapvető jogi fogalmak régóta éltek nyelvünkben, főképpen a szóban zajló perek és jogviták beszélt nyelvében.

A jogi nyelv kialakulása mögött több társadalmi-történeti feltétel, illetve igény fedezhető föl. Így az egységes jogrendszer megteremtése, ami fölváltotta a jogi partikularizmus időszakát, felszámolva a sokszínű szokásjog hegemóniáját. A rendi viszonyok, az eltérő jogállású társadalmi csoportok, a privilégiumok rendszere és a territoriálisan változó szokásjog is akadályát képezte a koherens jogi terminológia kialakulásának. Ugyancsak fontos előfeltétel az egységes jogalkalmazási rendszer létrehozása, amit a feudalizmus évszázadaiban a jogi partikularizmus és a hatalom osztottságából fakadó heterogén intézményrendszer akadályozott. Ezt tovább erősítette a 16–17. században a török hódítás következményeként, az ország három részre szakadásával kialakult eltérő joghatósági rendszer. Ehhez társult a különböző jogi fórumok heterogén jogértelmezési tevékenysége és a jogalkalmazók képzettségének, szakmai felkészültségének a sokszínűsége. Végül az egységes jogi terminológia kialakulásának alapvető feltétele az azonos nyelv használata. Ennek hiánya mindezt rendkívüli módon megnehezíti. A jogi nyelv, így a perek, de a jogalkotás, a közigazgatás nyelve nem függetleníthető az ország etnikai viszonyaitól. Fontos megjegyezni, hogy a magyar királyságot eredendően a többnyelvűség jellemezte. Legalább fél tucat beszélt nyelv mellett a többségi nyelv kiválasztása sem volt problémamentes. Mivel a korabeli magyar feudális állam nem az etnikai összetartozás, hanem a területi elv és személyi függőségi rendszer alapján szerveződött, nem a közös nyelv, hanem az azonos monarchikus hatalom alá tartozás alapozta meg a joghatóságot. A 17–18. századig a perek első fokon szóban zajlottak le. Mégpedig olyan nyelven, amelyet a felek egyaránt értettek. A többféle etnikum léte így sokféle jogot és jogi nyelvet eredményezett.

Az anyanyelvi terminológia megalkotásának folyamata a felvilágosodás eszméinek hatására gyorsult fel a nyelvújítási mozgalomnak köszönhetően, amely egybeesett az irodalmi és köznyelv „kodifikálásával”. Az anyanyelvi terminusok bevezetése ekkor a szókészlet gyarapítását, illetve az idegen (latin vagy német) kifejezések kiküszöbölését jelentette. A nyelvújítási törekvések kiindulópontja a politikai és jogi szakszókincs újragondolása volt, mivel a közélet, a közigazgatás és jogélet megkívánta a széles társadalmi rétegek számára érthető, azonos értelemben használt anyanyelvi fogalmak használatát.

A MAGYAR JOGI NYELV A KÖZÉP- ÉS KORA ÚJKORBAN

A hazai állapotok jelentősen eltértek más közép-európai országokétól, ahol a nemzeti nyelvek a jogéletben hamarabb elterjedtek. Míg a Sachsenspiegel a 13. század elején, vagy a hasonló cseh jogkönyvek a 14. és 15. században nemzeti nyelven jelentek meg, addig a Werbőczy Tripartitumát 1565-ben fordították le Magyar Decretum címen magyarra (Werbőczy 1565). A Weres Balástól származó anyanyelvi fordítás nem szó szerint készült, valójában az eredeti mű erősen kivonatos változatáról van szó. A fordító fontosnak tartotta, hogy a Decretum előírásait mindazok megértsék, akik latinul nem tudnak. Az első magyar jogkönyv teljes fordítására 1611-ig kellett várni (Werbőczy 1611). A középkor vége felé közeledve – némi időbeli fáziskéséssel – a magyar nyelv is egyre inkább alkalmassá vált jogi szövegek, jogi fordulatok megfogalmazására.

A magyar nyelvű írásbeliség viszonylag késői megjelenése természetesen hátráltatta a jogi szaknyelv és fogalmak kialakulását. A hétköznapi jogéletben a jogviták alsóbb színterein a „hivatalos” nyelv helyett a magyar nyelvű érvelés bevett volt. Minden valószínűség szerint az Árpád-házi királyok korában a káptalani iskolákban, majd az 1367-ben alapított pécsi, illetőleg 1389-ben létesült óbudai egyetemen jelentős számban képeztek olyan „literátusokat”, akik a kor latin nyelvű műveltségének elsajátítása mellett az „anyanyelvű »jogászkodás« apostolai” voltak (Kovács 1964: 174).

Ugyanakkor a 16. századig még nem beszélhetünk magyar jogi szaknyelvről. A korabeli latin nyelvű szövegekben elvétve találunk magyar kifejezéseket. A hazai jogi terminológiában sokáig sajátos „kétsíkúság” volt tapasztalható (Szép 2009: 313; Solymosi 2011: 498). A „cikornyás körülírásokkal terhelt latin nyelvű dagályosság” mellett a korai magyar köznyelv egyszerű tömörségét megjelenítő „magyarnyelvűség” praxisa érvényesült. Jogi szaknyelvünk első megalkotóinak a Bolognában és Rómában is jogi tanulmányokat folytató báró Nádasdy Tamás – egykori tárnokmester, országbíró, később nádor – generációját, az ún. Nádasdy-gárdát (Horváth Markó, Kerecsény László, Csányi Ákos, Szél Jakab) tartják. A törököktől elszenvedett mohácsi csatavesztés – és az ország három részre szakadása – után ez a generáció kezdett először tudatosan magyar nyelven írni, így őket tekintik a magyar jogi szaknyelv megteremtőinek, s nem Weres Balást, a Magyar Decretum fordítóját, aki gyakorló jogászként lényegében „készen” kapta a korabeli magyar jogi műnyelvet, melyet fordítása során alkalmazott.

A magyar nyelvű írásbeliség és jogi szaknyelv további fejlődését a társadalmi-történeti kontextus megváltozása alapvetően befolyásolta. Fontos kiemelni, hogy az Erdélyi Fejedelemség a 16–17. században jó másfél évszázados fennállása alatt az önálló magyar államiság letéteményese volt, ahol a magyar először vált államnyelvvé. Erdély sajátos függetlensége a fejedelemség korában jelentősen formálta a jogalkotást és a jogalkalmazást.
A közélet, a helyi és központi közigazgatás és törvénykezés, az országos ügyek intézése, így az erdélyi országgyűlés döntései és a jogalkotás – kivéve a szász városokban használt németet – „hivatalos nyelveként” a magyart használta.

A 17–18. században nem tapasztalható jelentős változás a magyar jogi szaknyelv fejlődésében. E téren csak a 18. század végén a magyar nyelvújítás és az időközben bekövetkezett politikai és jogszabályváltozások hoztak érdemi előrelépést. A jogi terminológia elemzése egyértelműen kimutatja, hogy a jogi fogalmak mely köre volt használatos magyar nyelven az adott időszakban. A jelentésnek döntő szerepe volt abban, hogy egyes jogi fogalmakat jelölő szavak mikor váltak magyar nyelvűvé. Azok a terminusok, melyeket a jogvitában részt vevő perbeli feleknek feltétlenül érteniük kellett, legkorábban szorították ki a latin fogalmakat (B. Kovács 2002: 229).

E korszak nyomtatásban megjelent művei közül érdemes megemlíteni Kitonich János Nagyszombaton 1619-ben latin nyelven közzétett Directio Methodica processus judiciarii Juris consuetudinarii, Inclyti Regni Hungariae című művét (Kitonich 1619), amelyet nem egészen három évtized múlva, 1647-ben Kászoni János Rövid igazgatas A’ Nemes Magyar Orſzágnak és hozzá tartozo Réſzeknek szokott teorveny folyasirol címmel fordított le magyar nyelvre (Kitonich 1647).[1] Ha összehasonlítjuk Kitonich magyarra fordított művében és a Magyar Decretumban használt terminusokat, azzal szembesülhetünk, hogy egy szűk évszázad alatt a magyar jogi szaknyelvben nem történt érdemi változás, a régi szóhasználat jelentős mértékben tetten érhető (Gedeon 2018b: 208).

A FELVILÁGOSODÁS ÉS A NYELVÚJÍTÁS HATÁSA

A 18. században a Habsburg udvar centralizációs törekvéseinek egyik fontos eleme volt a nyelvileg egységes birodalom megteremtése. A német nyelv fokozatos megkövetelése a latin használatának a háttérbe szorítását jelentette. A „hazai nyelvért” folytatott vármegyei tiltakozások a latin nyelv további használatára vonatkoztak, mivel a „patria lingua” alatt az érintettek a latint értették (Szekfű 1926: 32). Lényegében ezzel párhuzamosan a magyar felvilágosodás kezdetétől vált központi kérdéssé a nyelvújítás ügye. Íróink, költőink és mindazok, akik a nyelv megújításának szükségességét szorgalmazták, részeseivé váltak ennek a folyamatnak. Kazinczy Ferenc és a köré csoportosuló irodalmárnemzedék lett mindennek a hajtómotorja, akik a nyelvújítás ügyét társadalmi mozgalommá fejlesztették. A magyar nyelv kiművelésének fontosságát tárgyalva ragadtak tollat a korszak kiemelkedő költői, írói és tudósai, így Bessenyei György, Kölcsey Ferenc, Révai Miklós, Verseghy Ferenc.

Ezt követően egymás után jelentek meg olyan röpiratok, esszék, versek és további dokumentumok, melyek a magyar nyelv fejlesztésének és művelésének a kérdésében foglaltak állást. Decsy Sámuel 1790-ben megjelent Pannóniai Fénix avagy hamvából fel-támadott magyar nyelv című művében a magyar nyelv bevezetését az államigazgatás, az oktatás és a tudomány művelésének területén időszerűnek nevezi (Decsy 1790). II. József 1784-ben kiadott nyelvrendelete a szándékolt cél megvalósítása helyett jelentős lökést adott a magyar nyelv fejlődésének. A némettel szemben a hivatalos érintkezés nyelveként előtérbe kerülő magyar nyelv megújulásának az igénye is ihlette a nyelvújítás programját. A későbbi nagy számban megjelenő (mű)szótárak mintájául 1784-ben jelent meg Baróti Szabó Dávid Kisded Szó-tára, mely a „magyarul értők hasznára” a magyar (alkalmanként latin) kifejezések értelmét kommentárok és szinonimák megadásával magyarázza. Bár nem szakmai – hanem a művelt közönség számára írt – szótár elkészítése volt a cél, számos jogi fogalom értelmezésével, jelentésének meghatározásával találkozunk a terjedelmes kötetben (Baróti Szabó 1784).

A magyar országgyűlés az 1790/91. évi XVI. törvénycikkben határozott arról, hogy a „nyilvános ügyek intézésére” idegen nyelv helyett a magyar használatára kerüljön sor. Ugyanakkor a jogszabály arról is rendelkezik, hogy kormányzati ügyekben a latin nyelv továbbiakban is használatos marad. Két évvel később a rendi országgyűlés az uralkodó egyetértésével megalkotta „a magyar nyelv tanításáról és hasznáról” szóló 1792. évi VII. törvénycikket, mely tovább lépett a nyelvhasználat terén. A törvénycikk jelentős előrelépést tartalmaz a közügyek intézése terén a vármegye és a helytartótanács közötti magyar nyelvű kommunikációban.

Az egységes jogi szaknyelv megteremtésére vonatkozó törekvés fontos elemének kell tekinteni az eredetileg 1769-ben megjelent Planum Tabulare című, a királyi Kúria döntvényeiből készült latin nyelvű gyűjtemény 1825-ös magyar nyelvű kiadását (Planum Tabulare 1825). A Czövek István fordításában közzétett változat a napi jogi praxisban szokásjogi alapon kötelező forrásává vált a magyar jogi corpusnak.

A jogi szaknyelv fejlődésében érdemi változás a 18–19. század fordulóján figyelhető meg. Ekkortól kezdve számos magyar nyelvű jogi mű került kiadásra. Ezek közül kiemelésre méltó Cserei Farkas feltehetően az 1760–70-es években keletkezett A’ Magyar és Székely Aszszonyok’ Törvénye című munkája, melyet a jogi ismeretterjesztés egyik legkorábbi emlékének tekinthetünk (Cserei 1800). A vonatkozó törvények, szokásjog, bírósági ítéletek és jogalkalmazói kommentárok gyűjteménye nem csupán az „aszszonyokra” vonatkozó szabályok kollekciója volt, hanem a szerző szándéka szerint a magyar jogi nyelv művelését is szolgálta (Cserei 1800: XII). Céljait tekintve hasonlóra törekedett Aranka György az 1790-ben megjelent Anglus és Magyar Igazgatásnak egyben-vetése című rövid könyve megírásával, melyben a két monarchia közjogi rendszerének összehasonlítására vállalkozott (Aranka 1790). Itt kell megemlíteni a hazai elméleti jogi irodalom legelső magyar nyelven megjelent dokumentumaként Dienes Sámuel jóvoltából 1792-ben kiadott Báró Martini természet törvényéről való állatásainak magyarázatja című terjedelmes művet (Martini 1792). A korszak legjelentősebb magánjogi munkájaként említésre érdemes Georch Illés Honnyi Törvény című 1804 és 1809 között négy kötetben megjelent műve (Georch 1804–1809), melyben a szerző a hazai törvényeket a kor tudományos színvonalán, magyar nyelven dolgozta fel, mindezzel tudatosan alapozta meg a nemzeti jogirodalom művelését.

Az 1792. évi VII. törvénycikk folytatásaként jelent meg a magyar nyelvhasználatáról szóló 1805. évi IV. törvénycikk, amely immár kötelezte a helytartótanácsot a felterjesztések magyar nyelven való megválaszolására, továbbá a törvényszéki eljárásokban a magyar nyelv használatát írta elő. E törvénynek köszönhetően a magyar nyelv előtt megnyílt a joggyakorlat egyik legfontosabb intézményrendszere. A törvénycikk rendelkezése szerint az udvari kancelláriához benyújtott fölterjesztéseket ugyanakkor latin és magyar nyelven kellett a továbbiakban is kiállítani.

JOGI MŰSZÓTÁRAK, TISZTI SZÓTÁRAK, SZÓGYŰJTEMÉNYEK ÉS A JOGIRODALOM HATÁSA

A joggyakorlat és jogtudomány fejlődése szempontjából elsődlegesen szükségessé vált a magyar jogi szaknyelv kiteljesítése. Jogászaink, jogtudósaink azonnal hozzáláttak a magyar jogi szakszókincs hiányzó elemeinek a megalkotásához. Ennek következtében nagy számban láttak napvilágot a magyar terminológiát megteremteni kívánó jogi műszótárak, tiszti szótárak, szógyűjtemények és egyéb, a jogi fogalom- és szókészletet gyarapító művek: a 19. század első felében több mint negyven ilyen mű jelent meg. Szerzőik között nem csupán jogászok, hanem nyelvtudósok és írók is részt vettek (Czifra 2015). A műszótárak iránti igényt jól példázza a korabeli jogi nyelvhasználatban általánosnak mondható sajátos „hieroglif-nyelv” alkalmazása, melyben néhány magyar szó mellett a latinból „korcsosult” terminusok dominálnak.[2]

A vármegyék a 19. század első évtizedétől kezdve az 1805. évi IV. törvénycikk alkalmazása során egymás után vezették be a magyar nyelv használatát a vármegyei jogélet minden területén. A tiszti szótárak első mintaadó darabja volt az 1806-ban megjelent Pest-Pilis-Solt vármegyei tiszti szótár (Ottlik 1806). A más vármegyéknek is megküldött mű elkészítésében a kor kiváló jogászai vettek részt, úgymint Szilassy József, Laczkovics György, Szentkirályi László, Tomka László, Glosius Dániel, Kandó József, Ottlik Dániel, valamint Révai Miklós, a korszak híres nyelvtudósa, aki a nyomdai munkálatok előtt véleményezte az elkészült művet. Hasonló módon vett részt egy évvel később a Zala vármegyei szótár elkészítésében Verseghy Ferenc (Tiszti szótár Zala 1807). A tiszti szótárak megalkotásában a vármegyék között nem volt együttműködés. A bécsi udvar és a központi kormányzat a maga eszközeivel inkább hátráltatni igyekezett ezt a folyamatot.

A legelső szakszótárak valójában nagyszámú szinonimát tartalmazó – kompilációs tevékenység eredményeként összegyűjtött – szógyűjtemények voltak. Kevéssé szolgálták a fogalmak értő magyarázatát, jelentésének tisztázását, hiszen nem tartalmaztak definíciókat. Az egymást követő (mű)szótárak legtöbbször a korábban kiadott munkák szókincsére alapoztak, azt kiegészítették, illetve bővítették. Így az 1806 utáni szótárak a magyar nyelv újabb szavait magukba foglalva váltak korszerűvé. A sorra megjelenő művek szókészletében az 1830-as évekre jelentős változás ment végbe. Az 1837-ben megjelent kúriai szókönyv (Magyar Törvénykezési Szótár) már sok olyan fogalmat tartalmazott, melyek kiszorították a század eleji szótárak számos kifejezését. A nyelvújítás pozitívnak tekinthető hatása mellett ugyanakkor negatív tendenciák is felfedezhetőek. Így komoly problémát jelentett ebben az időszakban a szóalkotás szabályainak a kialakulatlansága, melyről parázs vitákat folytattak az érintettek. A jogi műnyelv kialakítását pedig különösen nehezítette az e téren tapasztalható konszenzus hiánya (Kazinczy 1819). A terminusok megalkotásában érintett szerzők és szerkesztők – egymástól sokszor elszigetelt módon – másként láttak hozzá a feladatukhoz. Az ortológusok helytelenítették a nyelvújítás során alkalmazott módszereket, és a több évszázados terminológiát is felhasználták szótáraik elkészítésekor (pl. Szirmay Antal), mások viszont neológusként (pl. Fogarasi János) maguk alkottak újabb szavakat műveik elkészítésekor (Jutai 2008: 26).

Időben az egyik legelső és legteljesebb jogi szakszótár Pápay Sámuel 1807-ben közzétett Észrevételek a’ magyar nyelvnek a’ polgári igazgatásra, és törvénykezésre való alkalmaztatásáról című gyűjteménye volt, melynek bevezető fejtegetéseiben a fogalomalapú terminusalkotás mellett foglalt állást (Pápay 1807). Művének elkészítésében két cél vezérelte. Egyrészt a magyar jogi terminusok megalkotása, melyek helyettesítik az addig használt latint, másrészt lényegesnek tartotta, hogy továbbra is használjuk a külföldi eredetű „megmagyarosodott” fogalmakat. Ezen túlmenően nagyon fontosnak tekintette, hogy a már régtől meglévő magyar jogi fogalmainkat ismét használjuk.

Szirmay (Szirmai) Antal Pápayval közel egy időben, 1806-ban jelentette meg a jogi nyelvújítással kapcsolatos Magyarázattya azon szóknak, mellyek A’ Magyar országi Polgári, s’ Törvényes dolgokban elő-fordúlnak, némelly rövidebb formákkal című munkáját (Szirmai 1806). Szógyűjteményét terjedelmes bevezető tanulmánnyal látta el, melyben kifogásolta az akkoriban használatos keveréknyelvet, így elsősorban a latin jogi szakszavak magyar toldalékokkal való ellátását, ami a pontos magyar megfelelő fogalom hiányában előszeretettel alkalmazott megoldás volt. Pápayhoz hasonlóan elsősorban a meglévő régi magyar terminusok használatát részesítette előnyben. Művében mindehhez példát mutatva régebbi jogi munkákat és kéziratokat is felhasznált.

Pápay és Szirmay szógyűjteményei sok hasonlóságot mutatnak. Habár valószínűsíthetően nem ismerték egymás munkáit, mindketten a mérsékelt nyelvújítás híveiként fontosnak tartották a régi, a napi praxisban bevált magyar fogalmak használatát és elutasították a „keveréknyelv” alkalmazását. A 19. század első éveiben e két szerző szakmailag megalapozott munkái kiemelkednek az ez idő tájt született tiszti szótárak sorából. Megállapításaik joggal tarthattak volna igényt nagyobb szakmai figyelemre (Kovács 2010: 281). Az ezt követően megjelent szótárak és egyéb segédkönyvek hosszú sorának a célja nem lehetett más, mint a jogi szaknyelv gyarapítása és mind alaposabb kidolgozása.[3]

Közülük érdemes részletesebben utalni Puky Károly 1830-ban megjelent és később több kiadást megérő Honni törvény szótár című művére, melynek előszavából kitűnik, hogy a szerző elsőrendű szándéka az e tárgykörben megjelent könyvek, illetve az országgyűlés jegyzőkönyveinek felhasználásával a magyar kifejezések gyarapítása, a korábban már feledésbe merült magyar szavak újbóli felelevenítése volt. A szótár tudatos törekvése volt, hogy egy-egy latin szónak néha három-négy, vagy még ennél is több magyar megfelelőjét prezentálja. Ezen túlmenően a 19. század közepéig számos további műszótár, tiszti szótár, példatár jelent meg, melyek között az egyes jogágakra, jogterületekre vonatkozó speciális jogi fogalomgyűjteményeket is találhatunk.

Időközben a jogi nyelvhasználatra vonatkozó szabályozásban jelentős változások következtek be. Az 1825–27-es reform-országgyűlésen felirat formájában a képviselők összefoglalták a magyar nyelv használata tárgyában addig megfogalmazott törekvéseiket, sőt végső soron a magyar államnyelvvé emelésének az igényét. A nemzeti nyelv használatáról szóló 1830. évi VIII. törvénycikk lényegében megerősítette a korábban már törvényekben megfogalmazott nyelvhasználati jogokat. A magyar nyelvről szóló 1836. évi III. törvénycikk fő rendelkezése szerint a latin–magyar kéthasábos szerkesztés estén a magyar nyelvű törvényi szöveg tekintendő hivatalosnak. A jogszabály a Királyi Ítélőtáblát arra kötelezte, hogy a magyar nyelven lefolytatott eljárás végén az ítélet magyarul legyen megfogalmazva. Szintén a magyar nyelvről rendelkező 1840. évi VI. törvénycikk kötelezte többek között az egyházi és világi törvényhatóságokat, valamint a királyi udvari kamarát, hogy levelezése során a magyart használják. A jogi szaknyelv létrehozatalának végső diadalát az 1843/44-es országgyűlésen elfogadott 1844. évi II. törvénycikk jelentette, mely az államnyelv státuszára emelte a magyar nyelvet.

A 19. század első négy évtizedében megszületett tiszti szótárak és a jogi szókincset továbbfejleszteni törekvő egyéb művek a nemzeti hevület okozta sietségben számos esetben a szinonimák áttekinthetetlen sokaságát eredményezték. A magyar jogi nyelvezet „hivatalos” kodifikálásának igényével fellépő Magyar Királyi Kúria 1837-ben adta közre a Magyar Törvénykezési Szótár című kiadványt (Törvénykezési Szótár 1837), amely a jogalkalmazás terén még mindig fennálló fogalmi „homályosság” megszüntetését tűzte ki célul. Mindennek érdekében a latin terminusoknak lehetőleg egyetlen magyar megfelelőjét tartalmazta. A magyar fogalmak kiválasztása a korábbi szótárak szókincsén alapult, ugyanakkor megállapítható, hogy az ismeretlen szerzők vagy szerkesztők jó érzékkel válogattak a rendelkezésre álló szó- és fogalomkészletből.

Néhány évvel később a Magyar Tudós Társaság szembesülve a problémákkal, hivatalos szakszótár megszerkesztéséről döntött. Így jelent meg 1843-ban a tudós társaság Törvénytudományi Osztály „tudományos ágazatait” művelők számára összegyűjtött Törvénytudományi Műszótár, amely minden latin kifejezéshez megadta annak magyar megfelelőjét (Törvénytudományi Műszótár 1843; Törvénytudományi Műszótár 1847). A szótár érdekessége, hogy a korszak neves nyelvészeiből és jogtudósaiból (Szlemenics Pál, Stettner György, Sztrokay Antal, Perger János, Kölcsey Ferenc, Lassú István, Jászay Pál, id. Szász Károly, Bártfay László, Waltherr László Imre, Fogarasi János, Császár Ferencz, Zsivora György, Csapó Dániel) álló szerkesztők munkájaként látott napvilágot, akik az addig megjelent jogi műszótárak és egyéb jogi szakmunkák felhasználásával állították össze a mintegy tizenkétezer tételből álló és hozzávetőlegesen negyvenezer magyar jogi műszót tartalmazó művet. A kötet érdeméül lehet megemlíteni, hogy az egyes terminusok magyar nyelvű változatainak legelső bibliográfiai forrásait is megjelöli. Ugyanakkor hiányosságaként lehet megállapítani, hogy a latin kifejezésekhez több magyar terminust adott meg, amely nem szolgálta az egységes jogi fogalomhasználat megteremtését.

Két évvel később, 1845-ben a magyar királyi udvari tanács (kancellária) Bécsben adta ki a Hívatalos műszótár című szakszótárt, melynek elsőrendű törekvése az volt, hogy a korábbi gyakorlattal szemben lehetőleg egy latin kifejezésnek egyetlen magyar megfelelőjét tartalmazza (Hívatalos Műszótár 1845). A szótárszerkesztésnek ez a módja a későbbiekben sem vált általánossá, hiszen a Törvénytudományi Műszótár második, 1847-es kiadásának előszavában arra utal, hogy immár a Hívatalos Műszótár szavaival bővített kiadásról van szó (Törvénytudományi Műszótár 1847: IX). A kancellária törekvése így kudarcot vallott, nem érte el kitűzött célját, a magyar jogi terminológia egységesülését. Lényegében ezzel a kiadással véget ért a jogi műnyelvet megteremteni akaró tiszti- és műszótárak alkotásának négy évtizedes korszaka.

A magyar jogi terminológia fejlődéstörténete szempontjából fontos, hogy a 19. század elején nagy számban megjelent latin nyelvű jogi művek hamarosan magyar nyelven is napvilágot láttak. Így került sor Kelemen Imre 1814-ben publikált Institutiones juris privati Hungarici, illetve 1818-ban megjelent Historia juris Hungarici privati, továbbá Szlemenics Pál 1819-ben közzétett Elementa juris Hungarici civilis privati című munkái magyar nyelvű változatának kiadására (Kelemen 1820; Kelemen 1822; Szlemenics 1823). Utóbbi esetében maga a szerző készítette el a magyar nyelvű, jelentősen bővített változatot (Szlemenics 1836; Szlemenics 1845). Ugyancsak itt kell megemlíteni Kövy Sándor Elementa iurisprudentiae Hungaricae című 1800-ban közzétett fő művét, melyet 1839-ben Magyarhoni magános törvénytudomány elemei: Kövy Sándor után címen – Fogarasi János fordításában és részben átdolgozásában – magyar nyelven publikáltak (Fogarasi 1839). E sorba tartozik Kövy két magyar nyelven megjelent tankönyvként használt munkája is, így a gyakorlatias jogi oktatás hazai megteremtéseként 1798-ban megjelent A’ Magyar törvények rövid summája (Kövy 1798), illetve az 1822-ben közzétett A’ magyar polgári-törvény (Kövy 1822) című könyve. Itt kell megemlíteni továbbá Frank Ignácz A közigazság törvénye Magyarhonban című 1845-ben napvilágot látott művét, mely eredetileg az 1820-as és 1830-as években latin nyelven publikált oktatási célokat szolgáló kézikönyveinek magyar nyelven való átdolgozását jelentette (Frank 1845–1847).

Tudományos művek magyar nyelven való közzétételét főképpen a református felekezetű intézményekben szorgalmazták. Az első magyar nyelvű önálló jogbölcseleti munka Sz. Szilágyi János kantiánus szellemben írt könyve volt. Az Oskolai Tanító Könyv a Tétető (practica) Filosofia második része: Természeti Törvény Tudomány címen 1813-ban megjelent munkája (Sz. Szilágyi 1813) megírásával elsősorban az volt a célja, hogy a latinnal szemben elősegítse a hazai igényeknek megfelelő nemzeti nyelven való tudományművelést, ezzel is szolgálva a társadalmi emancipációs folyamatot. Ugyancsak itt kell megemlíteni Újfalusy Nep. János nevét, aki a Karl Anton Martini-féle tanok kommentálójaként vált ismertté a hazai jogbölcseletben. A’ természeti hármas törvény címmel 1825-ben megjelent könyvében Sz. Szilágyi nyomdokain haladva az addig egyeduralkodó latin nyelvű szakirodalom mellett tovább bővítette a természetjog magyar nyelven való művelésének lehetőségét, továbbá a hazai jogi felsőoktatásban a jogi stúdiumokkal ismerkedők számára érthető módon igyekezett bemutatni e diszciplínát (Újfalusy 1825).

Az 1848/49-es szabadságharc leverése után, a neoabszolutizmus korában a magyar jogi terminológia fejlődése, egységesülése szempontjából kritikus korszak következett. Az osztrák kormányzattal a magyar jogtudós közösség többsége nem kívánt együttműködni. Az osztrák polgári törvénykönyv magyarországi bevezetése sem szolgálta a magyar nyelvű jogi fogalomkészlet formálódását, hiszen 1853-ig nem készült el annak magyar fordítása. Az osztrák polgári törvénykönyv „befogadását” a magánjog területén a virulens szokásjogi szabályok igencsak hátráltatták. A magyar jogi műszavak fordítás útján való bővülését eredményezte a Habsburg hatalommal való kiegyezést követő kodifikációs tevékenység, így a német mintára 1875-ben – esetenként szó szerinti fordítás eredményeként – megalkotott első magyar kereskedelmi törvény.

KONKLÚZIÓ HELYETT

A magyar jogi szóhasználat a 19–20. század fordulóján jutott el arra a fejlődési szintre, hogy a korábbi terminológiai zavart felszámolja. A jogi fogalomhasználatot érintő újítások elképzelhetetlenek a modernizáció sikerességét elősegítő törekvések nélkül. Ezt kísérelte meg az 1880-as évek elején Bakos Gábor, a magyar jogi műnyelv művelésének és megújításának egyik korabeli meghatározó alakja, aki erre megfelelő programot dolgozott ki (Bakos 1880). Tervezetében kitért a jogászok feladataira, így a leginkább használható műszókészlet teljes körű, a szinonimákat magában foglaló összegyűjtésére, a jogi szakkifejezések szabatos meghatározására, illetve a szinonimák közötti distinkciók megtételére, valamint az elavult és fölösleges terminusok megjelölésére. A távlatos szótáralkotás további feltételeként fogalmazta meg, hogy a jogászok „előkészítő” munkáit követően a nyelvészekre vár az a feladat, hogy nyilvánvalóvá tegyék a megfelelő fogalmak és szinonimáik meghatározásának nyelvtani szabályait, ami lehetővé teszi a helytelen és így felesleges terminusok megjelölését, illetve a hibás, vagy hiányzó szakkifejezések helyett új, vagy újabbak megtalálását (Bakos 1880: 38–39). Mindez csak a jogtudomány és nyelvészet szoros együttműködésével a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt folytatott tevékenység révén érhető el. Fontos ugyanakkor megemlíteni, hogy Bakos szükségét érezte a műszótár elkészítését megelőzően egy, a jogi szaknyelv alapelveit és nyelvtani törvényeit tárgyaló mű megjelentetésének. Három évvel később maga Bakos állt elő az ilyen célból elkészített kézikönyvvel. A magyar jogi műnyelv alapelvei és törvényei: elméleti és gyakorlati útmutató jogi műnyelvünk tisztitására és javitására című művében az elméleti és gyakorlati pályán tevékenykedő jogászok számára kívánt támpontokat adni. Könyvében a magyar jogi műnyelv eredetét, kifejlődését és jelenlegi állapotát kívánta bemutatni, majd a jogi műnyelvben a nyelvújítás alapelveit és törvényeit, a szóösszetételt és szóképzést, az idegen terminusok kölcsönvételét, továbbá a nyelvhelyesség elveit és szabályait kívánta lefektetni (Bakos 1883: 7). Vagyis olyan gyakorlati kézikönyv megalkotására törekedett, amely a jog- és nyelvtudomány korabeli követelményeit egyaránt figyelembe veszi és a jogászokat képessé teszi a helytelen, rossz műszavak felismerésére, illetve a helyes terminusok alkotására.

Az egységes jogi szaknyelv megteremtése, a nyelvileg és fogalmilag egyaránt adekvát terminológia valójában a 20. század elejére alakult ki. A magyar jogi szaknyelv konszenzust tükröző megalapozásában meghatározó szerepe volt a Márkus Dezső szerkesztette hatkötetes Magyar Jogi Lexikon (1898–1907) megjelenésének, mely pontos definíciókat igyekezett adni az egyes jogi fogalmakra (Márkus 1898–1907). A 175 jogász, jogtudós részvételével megalkotott lexikon mintegy 5600 nyomtatott oldalon a terminusok egyértelművé tételét segítette.

IRODALOM

B. Kovács M. (2002) A középmagyar kori jogi szaknyelv és terminológia főbb jellemzői. In: Hoffmann I. – Juhász D. –PéntekJ. (szerk.) (2002): Hungarológia és dimenzionális nyelvszemlélet. Előadások az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson. Debrecen – Jyväskylä. 225–233.

Bakos G. (1880) A magyar jogi műnyelv kérdéséhez. Jogirodalmi és nyelvészeti tanulmány tekintettel jogi műveltségünk jelenére, múltjára, mivoltára és gyökeres javítására. Budapest: M. T. Akadémia Könyvkiadó-hivatala.

Bakos G. (1883) A magyar jogi műnyelv alapelvei és törvényei. Elméleti és gyakorlati útmutató jogi műnyelvünk tisztítására és javítására. Budapest: Rudnyánszky.

Czifra M. (2015) Szógyűjtemények és szótárkezdemények a nyelvújítás korában. Széphalom: A Kazinczy Ferenc Társaság Évkönyve 25. sz. 125–132.

Gedeon M. (2018b) A magyar jogi nyelv történetéről. In: Szabó M. – Vinnai E. (szerk.) (2018): A törvény szavai. Miskolc: Bíbor Kiadó. 199–222.

Jutai P. (2008) Nehézségek a magyar jogi műnyelv megalkotása körül a 19. század első felében. Jogtörténeti Szemle 24. évf. 2. sz. 22–30.

Kovács F. (1964) A magyar jogi terminológia kialakulása. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kovács M. (2010) Kísérletek a jogi szaknyelv megújítására Kazinczy korában. In: Fábián M. – Horváth K. (szerk.) (2010): Jubileumi kötet Lizanec Péter Professzor 80. születésnapjára. Ungvár: Ungvári Nemzeti Egyetem Magyar Filológiai Tanszék Hungarológiai Központ. 275–282.

Solymosi L. (2011) Anyanyelv és jogi írásbeliség a középkori Magyarországon. Történelmi Szemle 53. évf. 4. sz. 479–501.

Szabadfalvi J. (2020a) A magyar jogi nyelv kialakulása és fejlődése a 19. század elejéig. Jogtudományi Közlöny 75. évf. 1. sz. 12–20.

Szabadfalvi J. (2020b) A magyar jogi nyelv fejlődése a 19. század elejétől az elmúlt századfordulóig. Jogtudományi Közlöny 75. évf. 3. sz. 112–121.

Szép B. (2009) Adalékok a magyar jogi szaknyelv kialakulásának történetéhez. Magyar Nyelvőr 133. évf. 3. sz. 310–322.

FORRÁSOK

Aranka Gy. (1790) Anglus és Magyar Igazgatásnak egyben-vetése. Kolozsvár: Hochmeister. német nyelvből magyarra fordított, és a’ maga költségén ki-adott Dienes Sámuel. Béts.

Cserei F. (1800) A’ Magyar és Székely Aszszonyok’ Törvénye. Kolozsvár: Hochmeister.

Baróti Szabó D. (1784) Kisded Szó-tár, melly A ritkább Magyar ſzókat az A. B. C. rendi ſzerént emlékeztető verſekbenn elő-adja. Kassa: Landerer.

Decsy S. (1790) Pannóniai Fénix avagy hamvából fel-támadott magyar nyelv. Béts: Trattner.

Fogarasi D. J. (1833) Diákmagyar Müszókönyv a’ magyarhoni törvény- és országtudománybul. (Index terminorum in scientiis juridicis et politicis per regnum Hungariae usitatorum latino-hungaricus). Pest: Kilián.

Fogarasi D. J. (1835) Műszókönyv a magyarhoni törvény- és országtudománybul. Pest: Kilián.

Fogarasi D. J. (1842) Jogtani Műszókönyv két részben. Pest: Kilián.

Fogarasi J. (1839) Magyarhoni magános törvénytudomány elemei. Kövy Sándor után újabb törvényczikkelyek- ’s felső itéletekkel és más bővitésekkel magyarul irta ’s kiadta alsóviszti Fogarasi János. Pest: Beimel.

Frank I. (1845–1847) A közigazság törvénye Magyarhonban. I–III. Buda: Magyar Királyi Egyetem.

Georch I. (1804–1809) Honnyi Törvény. I. Posony: Belnay [1804].; II. Posony: Belnay [1806].; III. Pest: Trattner [1808].; IV: Pest: Trattner [1809].

Hívatalos Műszótár (1845) Hívatalos Műszótár. Bécs.

Huszár K. (1816) A’ tiszti írás’ alkotásának és módjának sommás tudománya. Pest: Trattner.

Kazinczy F. (1819) Orthologus és Neologus; nálunk és más Nemzeteknél. Tudományos Gyűjtemény 3. évf. 11. köt. 3–27.

Kelemen I. (1820) A’ magyar Törvény Históriája, Melyet Néhai Királyi Tanátsos Kelemen Imre Úrnak […] elő-adásai szerént: Magyar Nyelven, közre botsájtott Nagy Jeszeni Jeszeny Miklós. Pest: Trattner.

Kelemen I. (1822) Magyar hazai polgári magános törvényről írtt tanítások mellyeket néhai Kelemen Imre, […] haladó halhatatlan munkája szerint, a’ magyar hazafijak’ és a’ törvény tanúló nemes ifjúság’ számára magyar nyelven készített és kiadott’ Czövek István. I–III. Pest: Trattner.

Kitonich J. (1619) Directio ethodica processus judiciarii juris consuetudinarii, Inclyti Regni Hungariae. Tyrnaviae.

Kitonich J. (1647) Rövid igazgatas A’ Nemes Magyar Orſzágnak és hozzá tartozo Réſzeknek szokott teorveny folyasirol Mellyet Nemzetes Veres-Marthi Ciko Mihaly uram keresere, Deákbol Magyar nyelvre forditott Kaszoni Janos. Gyula-fejér-vár: Brassai.

Kitonich J. (1650) Directio Methodica processus judiciarii Juris consuetudinarii, Inclyti Regni Hungariæ […] Rövid igazgatas a’ nemes Magyar orszagnak […] Szokott Törveny Folyasirol, Mellyet Deákbol Magyar Nyelvre Forditott Kaszoni János. Lat. and Hung., Leutchoviæ.

Kövy S. (1798) A’Magyar törvények rövid summája. A’ Gyermekek ſzámára. Pozsony: Weber.

Kövy S. (1822) A’ magyar polgári-törvény. Sárospatak: Nádaskay.

Kunoss E. (1834) Szófüzér, vagyis a’ tudomány, müvészség, társalkodás és költészet újonnan alkotott vagy fölélesztett szavainak jegyzéke. Pest: Landerer.

Kunoss E. (1835) Gyalulat, vagyis megmagyarosított jegyzéke azon idegen szavaknak, mellyek különféle nyelvekbül kölcsönöztetvén, a’ magyar beszédben és irásban korcsosítva vagy eredetikép használtatnak. Pest: Landerer.

Márkus D. (1898–1907) Márkus D. (1898–1907) (szerk.): Magyar Jogi Lexikon. I–VI. Budapest: Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt.

Martini (1792) Báró Martini természet törvényéről való állatásainak magyarázatja, mellyet német nyelvből magyarra fordított, és a’ maga költségén ki-adott Dienes Sámuel. Béts.

Ottlik D. (1806) A’ Tisztbéli Irás Módjának saját Szavai, Mellyek T. Pest, Pilis és ’Solt törvényesen egyesült Vármegyék’ Rendeléséből öszveszedettek ’s ujonnan kiadattak. Pest: Trattner.

Pápay S. (1807) Észrevételek a’ magyar nyelvnek a’ polgári igazgatásra, és törvénykezésre való alkalmaztatásáról; az oda tartózó kifejezések’ gyüjteményével, mellyeket a Haza eleibe terjeszt Weszprém Vármegye. Weszprém: Számmer.

Pauly K. (1827a) Magyar tiszti írásmód a’ polgári igazgatás’ és törvénykezés’ szótárával. A magyar ifiúságnak használására. Buda: Magyar Királyi Universitás.

Pauly K. (1827b) Polgári pörös szótár. Buda: Magyar Királyi Universitás.

Planum Tabulare (1825) Planum Tabulare, sive decisiones curiales per excelsam deputationem a […] Maria Theresia eatenus ordinatam collectae et in ordinem redactae anno 1769.: Planum tabulare vagy a’ királyi curiának végzései mellyeket […] Maria Therésia […] által e’ végre kinevezett N. M. kiküldöttség öszve és rendbeszedett 1769. esztendőben. Buda: Regiae Scientiarum Universitatis Hungaricae.

Puky K. (1830) Honni törvény szótár. Pest: Landerer.

Sz. Szilágyi J. (1813) Oskolai Tanító Könyv a Tétető (practica) Filosofia második része. Természeti Törvény Tudomány. (Jus Naturae) vagy: Azon Törvényeknek és Juſsoknak tudományos előadása, meljek a’ józan okosságból veſzik eredeteket, egyenesen. Szigeth.

Szekfű Gy. (1926) Szekfű Gyula (szerk.): Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez. 1790–1848. Budapest: Magyar Történelmi Társulat.

Szirmai A. (1806) Magyarázattya azon szóknak, mellyek A’ Magyar országi Polgári, s’ Törvényes dolgokban elő-fordúlnak, némelly rövidebb formákkal. Cassoviae.

Szlemenics P. (1823) Közönséges törvényszéki polgári magyar törvény. I–IV. Pozsony: Snischek.

Szlemenics P. (1836) Fenyítő törvényszéki magyar tör-vény. Eredeti deák munkája után magyarúl fejtegeté Szlemenics Pál. Buda: Magyar Kir. Egyetem.

Szlemenics P. (1845) Magyar törvények történetirata rövid vázolatban előadva. Pozsony: Belnay.

Tiszti szótár Zala (1807) Tiszti szótár, mellyet n. Zala vármegyének ezen tárgyra nézve kirendelt deputatiója készített, és 1807. esztendőben Boldog Assony havának 26-án tartott közgyülekezete jóvá hagyott. Béts: Pichler.

Törvénykezési Szótár (1837) Magyar Törvénykezési Szótár. Pest: Trattner.

Törvénytudományi Műszótár (1843) Törvénytudományi Műszótár. Buda: Magyar Tudós Társaság.

Törvénytudományi Műszótár (1847) Törvénytudományi Műszótár. (Második, „tetemesen” bővített kiadás) Pest: Magyar Tudós Társaság.

Újfalusy Nep., János. (1825) A’ természeti hármas törvény. Rövid históriájával együtt. Pest: Trattner.

Werbőczy I. (1565) Magyar decretvm, kyt Weres Balas a deakbol, tudni illÿk a Werbewczy Istvan Decretomabol, melyet Tripartitomnak neweznek, Magÿarra forditot. – Vadnak tovabba ez Decretomnak előtte egy nehany iroth articulusok, kyket azon Veres Balas a regi kiralyok Decretomibol törvynhez valo ieles dolgokat ky szedegeteth. Debrecen: Hoffhalter.

Werbőczy I. (1611) Decretum Juris consuetudinarij, Inclyti Regni Hungariae & Tranſylvaniae. Az az, Magyar es Erdely-Orſzagnak Törveny könyve. Verbőci Istvan altal Iratot, 1514. Ezten: Moſtan Deakul és Magyarul, Egy haßznos. Regeſtromal egyetemben uyobban ki boczatatot. Debrecen: Lipsiai.

Szabadfalvi József
egyetemi tanár,
Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar

* A tanulmány két korábban megjelent írásom alapján készült (vö. Szabadfalvi 2020a; Szabadfalvi 2020b).

^[1] Érdemes utalni a három évvel később latin–magyar kétnyelvű kiadásra (Kitonich 1650).

^[2] Ehhez hasonlatos jogi keveréknyelv érvényesült az angol jogi nyelvhasználatban egészen a 18. század végéig, ahol az angol mellett a francia és a latin nyelv sajátos keverékével lehet találkozni a különböző korabeli periratokban.

^[3] Jelentősebbnek tekinthető művek: Huszár Károly: A’ tiszti írás’ alkotásának és módjának sommás tudománya (Huszár 1816) , Pauly Károly: Magyar tiszti írásmód a’ polgári igazgatás’ és törvénykezés’ szótárával (Pauly 1827a), Polgári pörös szótár (Pauly 1827b), Puky Károly: Honni törvény szótár (Puky 1830), Fogarasi D. János Diákmagyar Müszókönyv a’ magyarhoni törvény- és országtudománybul (Fogarasi D. J. 1833; Fogarasi D. J. 1835; Fogarasi D. J. 1842), Kunoss Endre: Szófüzér, vagyis a’ tudomány, müvészség, társalkodás és költészet újonnan alkotott vagy fölélesztett szavainak jegyzéke (Kunoss 1834), Gyalulat, vagyis megmagyarosított jegyzéke azon idegen szavaknak, mellyek különféle nyelvekbül kölcsönöztetvén, a’ magyar beszédben és irásban korcsosítva vagy eredetikép használtatnak (Kunoss 1835).