2019. évfolyam / 2019/1.

A latin nyelv és az európai jogfejlődés

Kattintson a Fullscreen ikonrafullscressn , ha a folyóiratot nagyobb méretben kívánja olvasni!

 

BEVEZETŐ GONDOLATOK

A latin nyelv a jogtudomány valamennyi részterületén és ezenfelül a generációkon átívelő oktatásában sajátos, és egyben változó szerepet töltött és tölt be napjainkban is. E klasszikus nyelv szerepvállalását korszakonként és a jogtudomány területétől függően hol domináns, hol pedig visszaszoruló pozíció jellemezte, de nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy célszerűsége folytán a jövőben reneszánszáról, újjáéledéséről beszéljünk. Nyelvi jellegén túl rendkívül összetett kapcsolat fedezhető fel a latin és a jogtudomány, illetve a legtágabb értelemben vett jog között, amelyre jelen gondolatébresztőnek szánt írás csak utalni képes. Feltárásához a maga teljességében hosszas előtanulmány, számos tudományterület speciális elemzőmunkája szükséges, nem beszélve a több évszázadra visszanyúló latin nyelven írott jogi literatúra feldolgozásáról, amelynek híján a feladat megoldása nem lenne teljes.

A latin nyelv és a jog kapcsolatát, hatását a jogra – nyelvi mivoltából adódóan – vizsgálhatjuk nyelvészeti szempontból. A nyelvészeti megközelítést azonban árnyalja a lingvisztika számos részterülete, illetve a nyelvészethez társult tudományterületek, amelyek mind-mind eltérő aspektusokból tárhatják fel e rendkívül bonyolult kapcsolat jellegét. De árnyalhatja az a szemléletmódbeli különbség is, hogy a latin nyelvre nyelvi eszközként, avagy egy speciális, jogot alakító faktorként tekintünk. Érdekes eredményeket kaphatunk a jogi latinság grammatikai, lexikai, szemantikai, sőt pszicholingvisztikai és retorikai elemzéséből, amely az írott jogi nyelvezeten túl annak alkalmazását is vizsgálat tárgyává teheti.

A latin nyelv jogfejlődésben betöltött szerepét elemezhetjük jogtörténeti, jogelméleti illetve eszmetörténeti megközelítésből is, amely számos kérdésre keresheti a választ. Például hogy a latin nyelv struktúrája hatással volt-e a jogrendszer jelenleg ismert struktúrájára? Fogalmi készletével hogyan formálta az Európában alkalmazott partikuláris jogok közötti kapcsolatot? A jogállamiság eszmei fejlődésében nyomon követett latin írásbeliség kultúrahordozó, kultúraközvetítő funkciója hogyan teremtette meg az európai jogi civilizációt? Végső soron minek köszönhető az, hogy napjainkban a jogtudomány latin terminológiájának használata a kontinentális jogrendszerek mellett az angolszász jogrendszerekben is tetten érhető, sőt ott még nagyobb előszeretettel használatos? (Macleod 1998: 235, 251) Ezekre a kérdésekre egy összetettebb kutatás során kaphatunk választ, hiszen a latin nyelv a római kortól kezdve a modern korig végigkíséri a jogtudomány és jogi kultúra fejlődését. Ám annak ismeretében, hogy a latin nyelv a középkortól kezdve az egyes nemzeti és egyéb partikuláris jogok különbözősége ellenére a jogegységesítés egyik leghatékonyabb eszköze volt, érdemes lenne e jellegzetes vonását megvizsgálni és kiaknázni a 21. századi globális világban igényként jelentkező jogi integráció érdekében.

A LATIN NYELV SZEREPÉNEK RÖVID, ÁLTALÁNOS SZEMPONTÚ ÁTTEKINTÉSE AZ EURÓPAI JOGFEJLŐDÉSBEN

A RÓMAI BIRODALOM JOGI LATINSÁGA

A jog tudománnyá válásának, európai fejlődésének hordozóközege és alakító tényezője az elmúlt több mint két és fél évezredben a latin nyelv volt. A Kr. e. 5. században kihelyezett XII táblás törvényektől kezdve a Kr. u. 529-ben elkészült Corpus Iuris Civilisig terjedő mintegy ezer esztendőben – a saját nyelvi logikájával, szóképzésével, terminológiájának megalkotásával – maga is hatással volt a jogi gondolkodásra és a tételes szabályozásra, meghatározóan befolyásolva a további európai jogfejlődést. Ekkor alakult ki – a Principátus korától kezdve – a közjog és magánjog különválasztásának szemléletmódja, a közjog Salus reipublicae suprema lex esto vezéreszményén alapuló gyakorlása, létrejött a későbbi jogfejlődés termékeny táptalajául szolgáló, aprólékosan kidolgozott római magánjog. De a hatalmassá nőtt birodalomba integrált, valamint a szomszédos számtalan, saját jogszokásokkal, tételes jogi előírásokkal rendelkező népre tekintettel a római jogtudósok jog-összehason­lítás­sal és a diplomáciai kapcsolatok jogi formáinak kidolgozásával kimunkálták a ius gentium területét is, mely a későbbi korok nemzetközi jogának formálódása során is hivatkozási pontként szolgált (Fellmeth, Horwitz 2009: vii–xi). Mindennek a latin nyelv volt az alapja.

Történt ez annak ellenére, hogy a hódításai révén soknyelvűvé vált Római Birodalom nyelvpolitikájában rugalmasnak, megengedőnek mutatkozott. Bár a görög kultúra addigra már meghatározó befolyással, kisugárzással rendelkezett a mediterrán térségben – s a birodalomban a hivatalos írásbeliségre és szóbeliségre a görög–latin kétnyelvűség volt a jellemző –, az erős római jogi hagyományok miatt a birodalom jogrendszerének és jogtudományának nyelve a latin maradt.

Nem volt ez persze mindenütt egyeduralkodó, a görög nyelv hatása, érvényesülése – különösen a hellenista birodalomrészben – még a joggyakorlatba is benyomult. Így például Valerius Maximus és Quintilianus Kr. e. 131-ből származó beszámolója szerint P. Licinius Crassus konzul nemcsak hogy görög nyelven ítélkezett, hanem „ki-ki abban a görög dialektusban kapta meg tőle az ítéletet, amelyikben törvényszékénél a beterjesztést tette” (Adamik 2006: 44). A görög nyelv a római közigazgatásba is beszüremkedett. Bár a diplomácia nyelve a Nyugatrómai Birodalom bukásáig a latin volt, az alsó és középszintű közigazgatásban a görög maradt a hivatalos nyelv a keleti tartományokban. A nyugati birodalomrész bukása után, amikor a birodalom erre a hellenista vidékre húzódott vissza, a görög nyelv természetszerűen az államszervezet magasabb régiójában is egyeduralkodóvá vált: míg II. Theodosius császár dekrétumait latin és görög nyelven is közzétette, addig a latin nyelv a 6. századra a birodalom maradék, keleti tartományaiból szinte teljesen kiszorult. A volt nyugati tartományokban azonban – melyekre a barbár királyságok rátelepültek – a görög hatás megszűntével, és a nagyrészt latin nyelvű egyházi értelmiség által átmentett római kultúra révén a jogtudomány latin nyelvűsége folytatódott.

A LATIN NYELV SZEREPE A KÖZÉPKORI JOGFEJLESZTÉSBEN

Amikor a Nyugatrómai Birodalom bukását követő több évszázados visszaesés után Európa gazdasági fejlődése – jelentős részben a tengeri kereskedelem fellendülése révén – a 12. században ismét virágzásnak indult, a megújult viszonyok jogi szabályozásához kéznél volt a latin nyelvű római jogtudomány és joggyakorlat hagyománya. A kibontakozó „kommunális mozgalom által átformált oktatás már nagy városi gócpontokban létesített iskolákat a polgárság erejére támaszkodva” (Bónis 1972: 14). Az új iskolákban a jogászi feladatokhoz szükséges ismereteket az artes liberales keretén belül ókori retorika néven oktatták, amely azonban már kizárólag a levelezésre vonatkozó ismeretek elsajátítását jelentette. Ebből a 12. századra a retorika segédtudományaként önálló tudományág, az ars dictandi, azaz a fogalmazás művészete alakult ki (Camargo 1991: 27). A latin nyelvű jogi oklevelek szerkesztéséhez a grammatikai ismereteken túl a dictamen, azaz a latin nyelvű levélírás bevett gyakorlatában való jártasságra volt szükség. Így az ars dictandi a jogi ismeretek közvetítőjeként szolgáló latin nyelvű grammatikát és retorikát is magában foglalta. A korszakban nem egyedülálló életútként Irnerius, a bolognai glosszátoriskola megalapítója az ars dictandi tanárából vált jogtudóssá (Bónis 1972: 14–15).

Az európai jogtudomány kezdetét a bolognai iskola működésétől datálhatjuk. „A római joggal élő középkori lakosság és az egyház szükségleteit az Institutiones, a Codex és az Epitome kezdetleges kivonatai, glosszái elégítették ki, amelyek a grammatika és a retorika tanítása nyomán jöttek létre” (Bónis 1972: 20). A 12. századra kialakult egységes európai írásbeliség azoknak a kle­rikusoknak, azaz írástudóknak köszönhető, akik „a dictamen-iskolákban a latin szavak, kifejezések értelmét tanulták meg először. A dictator fejében ott kellett lennie a jogi formulák tárházának. Ez a rendszerezés, a kifejezések előírt hangzata különösen alkalmassá tette a kor írástudóját a jogászi funkciók ellátására is” (Bónis 1972: 20). Az ars dictandi-iskolákban az antik irodalom egyéb művei mellett a Corpus Iurist is tanulmányozták, így az egyes római jogi fordulatok és tételek átkerültek a középkori írásbeliségbe.

A fentiek mellett kialakuló, szintén jogi ismereteket átadó ars notaria a közjegyzői mesterség végzésére készített fel. A királyi jegyzők (notarii regales), illetve a palota jegyzői (notarii sacri palatii) közhitelű hatósági személyek voltak. A bírói és a jegyzői funkciót gyakran együtt gyakorolták, a hiteles magánokirat kiállítását eredetileg fiktív per előzte meg. A notáriusok szakképzése erősen gyakorlati jellegű volt, ami elkülönítette e képzést az artes egyéb kurzusaitól. Először Irnerius gyűjtötte össze a formulákat a notáriusok számára, ami Formularium tabellionum cum glossis eadditionibus saeculi XIII ineuntis címmel olvasható (Kantorowicz, Buckland 1938: 36; Bónis 1972: 24.). A notáriusok oktatásában fontos szerepet játszó formuláskönyvek megszerkesztői a jogi absztrakció eszközével éltek, az egyes oklevelekből az egyedi sajátosságokat kiiktatva általános érvényű szabályszerűségeket határoztak meg (Calasso 1954: 244; Bónis 1972: 24).

Irnerius műveit a glosszátor-iskola meghatározó termékeinek tartjuk, aki mint a grammatika mestere, elsőként fordult a Digesta teljes szövegéhez, és tömör glosszáival megindította annak átfogó feldolgozását. A középkori európai jogtudomány megalapozóinak a glosz­szátorok műveit tekintjük, melyek közül az összes addigi glosszátor műveit összefoglaló Accurisus munkássága emelkedik ki különösen (Kantorowicz, Buckland 1938: 36). „A glosszátorok sajátos tanítási módszert vezettek be, a szöveget minden ízében elemző mos Italicust. A glosszátori iskolákban az oktatás elsősorban az adott szöveg magyarázatát, exegézisét jelentette. A glossza az egyes lex magyarázatát nyújtotta, amelyet a jogtanár a leírás és továbbadás céljából jegyez példányára. Ebből alakul ki fokozatosan a legális rendben haladó folyamatos magyarázat (apparatus), az egyes glosszákból álló sorozat. A szintézis irányába mutat az egyező és az ellentétes forráshelyekre való utalás a glosszában (concor­dantiae, contraria)” (Bónis 1972: 38–39).

A kommentátorok a 13. század elején a glosszátorok által felhalmozott ismeretanyagra építették fel sajátos módszertanukat, hogy jogtanításuknak köszönhetően „még szabadabban szolgálhassák a professzorok, diplomaták, választott bírák és konzulensek a commune érdekeit” (Bónis 1972: 41). Így a jogtudomány művelését egyre inkább az élő, a gyakorlatban jól használható jog szolgálatába igyekeztek állítani. A kommentátoriskola megalapítójának, Cino da Pistoiónak és tanítványának, Bartolus de Saxoferratónak a munkásságában már jelentős helyet foglalnak el a gyakorlati esetekben adott vélemények. Bartolus jogi szakvéleményeit később tíz kötetben adták ki. Tekintélye, hírneve a jogászok körében még évszázadokig tartott, amit híven tükrözött a nemo iurista nisi bartolista elvet valló nézet (Stein 2005: 112–114). Műveire Spanyolországban az 1500-as évek elejéig a törvény erejénél fogva szubszidiárius jogforrásokként tekintettek (Bónis 1972: 45.).

A kommentátorok számára már nem a római jog volt az egyetlen jogrendszer, az élő joghoz való igazodás arra késztette őket, hogy vegyék figyelembe a helyi szabályozást is, így jutottak el addig a tételig, hogy a közösség a maga területén olyan jogalkotó hatalom, mint a császár, és a ius commune csak másodsorban jöhet szóba (Stelling-Michaud1955: 55–59). A hatalmat gyakorló feudális urak jogviszonyainak figyelembevétele vezetett el a hűbérjogi szokások (Libri Feudorum) tanításához és kommentálásához (Heirbaut 2018: 528–533). A 14–15. századi jogtudósok koruk és környezetük gazdasági szükségleteinek megfelelően a civiljog rendszeréből egészen új, ma is élő jogágakat alakítottak és dolgoztak ki. „Felhasználva a kánonjog elemeit, már Bodin előtt kifejtették az állami szuverenitás jegyeit, a törvényhozás és a statútumok elméletét, diadalra vitték a lex posterior derogat priori elvét, és koruk igényeire szabva alkalmazták a római közigazgatási jogot” (Bónis 1972: 47). Munkásságukból született meg a büntetőjog, az eljárásjog és a kereskedelmi jog mint önálló jogág. A cégjog, az osztott tulajdon elmélete, bizonyos családjogi intézmények, így a szerzeményi közösség kidolgozása a római birtoktan, tulajdonjog, családjog gyakorlati célokat szolgáló kommentálásán alapult (Bónis 1972: 49). A 12. századtól kialakuló és általánossá váló módszer, a mos Italicus, a forrást nyelvtanilag, jogilag a gyakorlati alkalmazás szempontjából, összefüggéseinek megmutatásával és az ellenvetések feloldásával szinte alkotóelemeire bontotta fel . Ezzel szemben az Orléans és Montpellier egyetemein alkalmazott mos Gallicus az általános elveket kereste, és ezekből vezette le egy adott jogeset megoldását. A humanizmus korszakával a jogtudomány újjászületése is megindult. A humanisták kritizálták a bartolista irányzat dogmatikussá válását. „A francia humanista irány megalapítója, Jacques de Cujas élesen bírálta a kommentátorokat. Támadta a jogászok rossz szakmai latinságát”, ezzel a jogtudomány figyelmét ismét az eredeti források vizsgálatára irányította. A mos Gallicus iura docendi az oktatást újból a filozófiához közelítette (Bónis 1972: 51).

A kritikák ellenére a kommentátoriskola érdeme elvitathatatlan. Azáltal, hogy a klasszikus római jogot a kor gyakorlati igényeihez dolgozta át, és Európa legkülönfélébb országaiból érkező diákokat tanított a jogtudomány nyelvére, a római jogot egész Európa anyajogává tette. A glosszátorok és kommentátorok munkássága tette az általuk feldolgozott jogrendszert minden országban közismertté, egyes területeken pedig kötelezővé (Bónis 1972: 55).

A TERMÉSZETJOG LATINSÁGA

A latin nyelvű római jog a keresztény irodalmi tradíciónak is része volt, amely a kánonjogot és a teológiát is átfogta (Stein 2005: 125). E téren is nyelvi kettősség mutatkozott, hiszen amíg a latin nyelv a vallási tematikán túl a jogi témák kifejtésének is fő eszköze volt, addig a görög nyelvű középkori bizánci irodalom főleg a vallási témákra szorítkozott.

A 16. századra az Újvilág meghódítása eredményeként új jelenségekre kellett jogi választ adni. A gyarmatokon élő bennszülöttek jogállásának kérdése irányította a figyelmet az emberi méltóság nemcsak teológiai, hanem már jogi megítélésére. A latin nyelvű keresztény irodalomból kifejlődő természetjog az embert megillető jogokat már nemcsak teológiai szempontból vizsgálta, hanem az emberi természet elemzését is fókuszba állította. A protestantizmus szellemisége pedig felszínre hozta a nemzeti önrendelkezésen, más szóval a társadalmi szerződésen alapuló állami lét (civitas est maxima societas) természetének vizsgálatát, a nemzetállamok közötti kapcsolatok rendezését. Hugo Grotius1625-ben Párizsban kiadta három könyvben taglalt művét De iure belli ac pacis libri III. címmel (A háború és béke jogáról). A háború jogát a ius gentium, a béke jogát pedig a ius privatum és ius publicum vagy más néven, de összetettebb megközelítésből ius extrasociale, illetve ius sociale fejezetcímek alatt egészen az 1830-as évéig, a történeti jogi iskola népszerűbbé válásáig a természetjogászok latin nyelven tárgyalták. A természetjogi iskola módszere a teológiában alkalmazott módszert fejlesztette tovább, az ott kidolgozott axiómajellegű alapelveket segítségül híva (Stein 2005: 131)[1], a jogi absztrakciót szinte matematikai precizitással párosította. A korszak természetjogászai – mint például Gottfried Wilhelm Leibniz és Christian Wolff – egyben remek matematikusok is voltak, ami megfelelt a felvilágosodás rációt előtérbe helyező szemléletének, amely ezáltal is a jogtudomány racionalitását volt hivatott alátámasztani.

„A természetjog szabályait kétféle úton lehetett kidolgozni: a priori, tisztán fogalmi módszerrel, az alapvető elvekből való logikus levezetés útján, vagy a posteriori, amikor a civilizált nemzetek gyakorlatában mindenütt ugyanolyan módon alkalmazott szabályok tapasztalati tételként jelennek meg” (Stein 2005: 132). A természetjog érdeme, hogy sajátos módszertanával kidolgozta azokat az individuális szabadságjogokat, amelyek ma is az emberi jogok alapját jelentik, továbbá ezeknek a közösségben való kiteljesítését, aminek az állami lét, a közhatalom természetének leírását köszönhetjük. Mindezzel a római jogi latin terminológiát a modern életviszonyokhoz igazítva fejlesztette tovább. Szelekcióval, illetve azáltal, hogy a régi fogalmakat az immáron modernnek tekinthető jogtudományban használatos jelentéssel ruházta fel, a természetjog olyan magán- és közjogi, valamint a nemzetközi jog terén használt terminológiát hozott létre latin nyelven, ami bizonyos fogalmak tisztázására, megragadására ma is alkalmas. Csak néhány példa: libertates szabadságjogok, ius subsistentiae önfenntartás joga, ius liberae cogitationis et liberae communicationis idearum a gondolat- és véleménynyilvánítás szabadsága, jura conservatione bonae existimationis a jó hírnévhez fűződő jogok, securitas iurum jogbiztonság, ius sanitatem curandi egészségügyi ellátáshoz való jog, resarctio damnikártalanítás, dominium eminens kisajátítási jog stb. A modern korokra alkalmazhatóságát jól illusztrálja az a tény, hogy az 1811-es Osztrák Polgári Törvénykönyv – amely módosításokkal ugyan, de 1916-ig hatályban volt – szerzői maguk is természetjogászok voltak. A törvénykönyv magánjogi rendszerét természetjogi műveikben vagy eredetileg is latin nyelven dolgozták ki, vagy műveiket latin nyelvre fordították a jogtudomány és jogi oktatás számára.[2]

A természetjogi államtannak köszönhetjük a modern államokra jellemző közjogi jogintézmények latin terminológiáját, így például: constitutio alkotmány, potestas executiva végrehajtó hatalom, regimen kormányzat, kormányzás, imperium közhatalom, maiestates állami jogkörök, potestates jogkörök, hatáskörök, ius circa bona civitatis állami vagyonkezelői jogkör, ius politiae rendészeti jogkör, ius inspecitionis felügyeleti jogkör, civilis nexus állampolgári jogviszony, forma imperii államforma, forma regiminis kormányforma, bona nationalia nemzeti vagyon, quiescens (officialis) nyugállományú stb. (Martini 1779, Zeiller–Egger 1819, Szibenliszt 1820, Szibenliszt 1821, Brezanóczy 1824, Virozsil 1839).

A természetjog a jog működésének azon elveit igyekezett feltárni, amelyek univerzális jelleggel a leghatékonyabb társadalomszervező, konfliktuskezelő eszközökként képesek funkcionálni, melyek nélkül egy társadalom egyáltalán nem, vagy nem működhet hatékonyan. Ennek a jogi nyelvezete a latin, a terminológiája pedig a jogi mechanizmusok univerzális jellegéből adódóan a jogegységesítés irányába hat.

A LATIN NYELV JELENLEGI HELYZETE

A latin nyelvfordulatok, latin nyelvű jogi szakszókincs használata a fentebb vázolt történeti jogfejlődés következtében még sok esetben ma is használatos. A latin szóhasználat gyakorisága természetesen eltérő a beszélt és írott jogi szaknyelvben, de kultúrtörténeti okokból a laikusok közötti diskurzusban is előfordul. Az egyes nemzeti jogrendszerek eltérő nyelvezetéből fakadó kommunikációs nehézségek, valamint az angolszász és kontinentális jogrendszerek közötti különbözőség közepette a latin jogi terminológia még ma is a köztük lévő összekötő kapcsot jelenti. Megkönnyíti a jogi fogalmak minél egyértelműbb, pontosabb megragadását, kommunikálását. Egy jogintézmény latin nyelven történő megnevezése lerövidíti azt a megértési folyamatot, amely egy jogintézmény kibontásához, joghatásainak feltérképezéséhez szükséges. Elég például a kárfelelősség kérdésében a vis maior kifejezést használni, vagy egy bizonyos jogügylet kapcsán a negotium gestum fennforgására utalni, máris eltekinthetünk a körülményesebb magyarázatoktól.

A latin nyelv a jogtudományban egészen a 19. századig lingua francaként, azaz közvetítő nyelvként funkcionált. Bár az egyes nemzeti nyelvekre történő áttérésre a jogtudomány művelése terén jelentős vívmányként tekintünk, a globalizálódó gazdasági élet, a nemzetközi kapcsolatok új kihívásai a jogi nyelv egységesítésének irányába hatnak. Jelenleg a nemzeti nyelvek egyike sem képes teljes mértékben ilyen lingua franca szerepet betölteni, mert azok jogi terminológiája sajátos, nagymértékben kötődik az adott nemzet lokális jogi kultúrájához. A mindennapi élethelyzetben közvetítő nyelvként használt angol nyelv alkalmazása – melynek szókincse egyébként jelentős mértékben latin gyökerű – eltérő jogrendszerbeli mivolta miatt a kontinentális jogban nem problémamentes (Tamás 2017: 17). Az angolszász jogfejlődés a kontinentálistól eltérő utat járt be, az eltérő logikai megközelítés pedig kihat annak nyelvi kifejezésmódjára is. Ezzel szemben – bár holtnyelvi jellegéből adódóan a latin már nyilvánvalóan nem lehet kizárólagos közege a jogi diskurzusoknak – a latin terminológia mindkét jogrendszerben használatos. Az angolszász jogrendszerben a precedensekre való hivatkozás kifejezetten kedvez a latin terminológia használatának, hiszen a rég bevált eljárásmódban eredetileg használt latin szó annak hitelességét támasztja alá (Macleod 1998: 251), a latin terminológia használat már maga is egyfajta precedens. Ebből adódóan a latin nyelv a két jogrendszer között ma is közvetítő szerepet játszik. Bár logikájukban, egy adott jogi probléma megközelítési módjában eltérés mutatkozik a common law és a kontinentális jogrendszerek között, az alapvető jogintézmények, eljárások, alapelvek lényegükben azonosak. Ezeknek pedig precízen kidolgozott, pontosan és egyértelműen használható latin definíciójuk van. Gondoljunk csak a fentiekben már felsorolt példákra, vagy a possessióra, a proprietasra, a ne bis in idem elvére, a res iudicata pro veritate accipitur, a nullum crimen, nulla poena sine lege elvekre, amelyeket mindkét jogrendszer, és annak valamennyi nemzeti joga ismer.

A jogásztársadalommal szemben gyakran fogalmazódik meg az a vád, hogy a latin szakzsargon használata kasztosít, a jogi diskurzust kívülállók számára érthetetlenné teszi, ezáltal mintegy misztifikálódik, sőt egyenesen gyanússá válik a jogászi praxis. Természetesen a szakmai nyelvezet a jogászok egymás közötti párbeszédét, megértését segíti elő, a laikusokkal való nyelvi kommunikációt azonban nem terhelheti. A jogász szakmán belüli alkalmazása – amint erre e tanulmány igyekezett rámutatni – hatékonyabbá, pontosabbá teszi a jogalkalmazást. E cél eléréséhez viszont az szükséges, hogy megforduljon az a tendencia, ami napjainkban a latin nyelvnek a jogi oktatásból történő kiszorulásának irányába hat. A magyar állam- és jogtudományi karok jogászképzésében már nem jelenik meg kifejezetten a latin nyelv, helyette már csak szaknyelvi ismeretek elsajátítását irányozzák elő a képzési kimeneti követelmények. A szaknyelv megválasztását az adott felsőoktatási intézmény belátására bízzák, így adott esetben más nyelvvel is helyettesíthető.

A kérdésfeltevés azonban talán nem indokolatlan: a modern nyelvi képzés mellett bölcs dolog-e elhagyni a történelmi fejlődés során lingua francaként már jól bevált, az európai jogrendszerekben ma is élő közös jogi örökséget létrehozó, évezredes múltú latin jogi nyelvet? (Ristikivi 2005: 199–202, Mattila 2013: 162–163)

IRODALOM

Adamik B. (2006): Nyelvpolitika a Római Birodalomban, Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához. Budapest: Tinta Könyvkiadó.

Bónis Gy. (1972): A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Calasso Fr. (1954): Medioevo del diritto. Vol. 1. Le fonti, Milano: Giuffré.

Camargo M. (1991): Ars dictaminis, Ars dictandi, Typologie Des Sources Du Moyen Age Occidental. Turnhout: Brepols

Fellmeth A. X. – Horwitz M. (2009): Guide to Latin in International Law. Oxford: The University Press.

Heirbaut D. (2018): Feudal Law, In: Pihlajamäki H., Dubber M. D. – Godfey M. (eds.) The Oxford Handbook of European Legal History. Oxford: The University Press

Kantorowicz H. – Buckland W. W. (1938): Studies in the Gossators of the Roman Law. Cambridge: The University Press.

Macleod P. R. (1998): Latin in Legal Writing, An Inquiry into the Use of Latin in the Modern Legal Word. Boston College Law Review. Vol. 39 iss. 1. 235–251.
http://lawdigitalcommons.bc.edu/bclr/vol39/iss1/6 (2019-05-03).

Mattila, Heikki E. S. (2013): Comparative Legal Linquistics, Language of Law, Latin and Modern Lingua Francas. 2nd Edition, London, New York: Routledge.

Ristikivi, M. (2005): Latin: The Common Legal Language of Europe. Juridica International Vol. 10 iss. 1. 199–251. https://www.juridicainternational.eu/public/pdf/ji_2005_1_199.pdf (2019-05-04).

Stein P. (2005): A római jog Európa történetében. Budapest: Osiris.

Stelling–Michaud S. (1955): L’Université de Bologne et la pénétration des droits romain et canonique en Suisse aux XIII. et XIV. siècles, Travaux D’humanisme et renaissance XVII. Genève: Droz.

Szibenliszt M. (1820): Institutiones juris naturalis con­scriptae per Michaelem Szibenliszt, Jus naturae extra­sociale complectens. Tomus I. Jaurini: Typis Leopoldi Streibig.

Szibenliszt M. (1821): Institutiones juris naturalis conscriptae per Michaelem Szibenliszt Jus naturae sociale complectens. Tomus II. Jaurini: Typis Leopoldi Streibig.

Tamás, D. M. (2017): Bevezetés a jogi terminológiába a terminológus szemüvegén át. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó.

FORRÁSOK

Brezanóczy Adami (1824): Juris Naturae. Pestini: Typis Ludovici Landerer de Füskút

Martini, K. A. (1779): Positiones de iure civitatis in usum auditorii Vindobonensis. Vindobonae: Typis Ioann. Thom. nobilis de Trattern

Szibenliszt M. (1820): Institutiones juris naturalis conscriptae per Michaelem Szibenliszt, Jus naturae extrasociale complectens. Tomus I. Jaurini: Typis Leopoldi Streibig.

Szibenliszt M. (1821): Institutiones juris naturalis conscriptae per Michaelem Szibenliszt Jus naturae sociale complectens. Tomus II. Jaurini: Typis Leopoldi Streibig.

Virozsil A. (1839): Epitome Juris Naturae, seu universae doctrinae juris philosophicae. Pesthini: Typis Josephi Beimel.

Zeiller, F. – Egger F. MDCCCXIX. (1819): Jus naturae privatum, Editio Germanica tertia Latine reddita a Francisco Nobili de Egger, Wien: Beck.

 

 

PETRASOVSZKY ANNA
egyetemi docens, Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar

 

[1] Ilyen axióma például az emberi méltóság, függetlenség, szabadság alapulvétele, amelyből a természetjog valamennyi jogintézményét levezeti. Ld. Szibenliszt M. 1820: Institutiones juris naturalis conscriptae per Michaelem Szibenliszt, Jus naturae extrasociale complectens, Tomus I, Jaurini: Typis Leopoldi Streibig. 47. és Zeiller, F., Egger F. MDCCCXIX. Jus naturae privatum, Editio Germanica tertia Latine reddita a Francisco Nobili de Egger,Viennae: apud Car, Ferdinandum Beck, 55.

[2] Az Osztrák Polgári Törvénykönyv szerzői közül a latin nyelven írt művek: Karl Anton Martini: Positiones de iure civitatis in usum auditorii Vindobonensis, Vindobonae, Typis Ioann. Thom. nobilis de Trattern, 1779. vagy Franz von Zeiller – Franz von Egger: Francisci Nobilis de Zeiller, Jus naturae privatum, Editio Germanica tertia Latine reddita a Francisco Nobili de Egger, Viennae, apud Car, Ferdinandum Beck, MDCCCXIX.