Absztrakt: A jogtudomány reménytelen küzdelmet folytat azért, hogy megfelelő, differenciált terminológiát alakítson ki, mellyel a jogértelmezés sokrétű, és sok tekintetben szubjektív folyamatai jól megragadhatók. Ezt a törekvést szolgálhatja, ha a jogértelmezést szemiotikai keretbe foglaljuk, mert új perspektívákat és szemléletet nyit meg. Lehetővé teszi, hogy a jogértelmezés során alkalmazott terminológiát felülvizsgáljuk, rámutassunk annak többértelmű vagy éppen helytelen használatára. Ez a jogtudomány, a jogdogmatika egyik fontos funkciójához is illeszkedik, mely a jogi nyelvhasználat pontosítása, és olyan fogalmi háló szövése, melyen a jog testetlen és érzékelhetetlen jelenségei is fennakadnak.
Kulcsszavak: jel, significatum, szemiotikai háromszög (triád), fogalom, propozíció, absztrakt tudattartalom, szöveg- és fogalmi szint, értelmezés
Abstract: Jurisprudence is engaged in a hopeless struggle to develop an appropriate, differentiated vocabulary with which the multifaceted and in many respects subjective processes of legal interpretation can be well comprehended. These efforts can be supported by the inclusion of legal interpretation in a semiotic framework, because it opens up new perspectives and viewpoints. It allows us to review the terminology used in legal interpretation, to point out its ambiguous or incorrect use. This is also in accordance with one of the most important functions of jurisprudence and legal analytic approach, which is to clarify the usage of legal language and the weaving of a conceptual web by which the incorporeal and imperceptible phenomena of law are caught.
Keywords: sign, significatum, semiotic triangle (triad), concept, proposition, abstract cognitive content, textual and conceptual layer, interpretation
Sokszor találkozunk olyan utalással a joggyakorlatban, mely egy jogi norma értelmezéséről szól. Akár az Alkotmánybíróság {pl. 1/2023. (I. 4.) AB határozat [48] vagy 3280/2023. (VI. 15.) AB végzés [22]}, akár a Kúria határozataiban is olvashatunk ilyesmit (pl. Kúria Kfv.37.882/2020/3. [31] vagy Pfv.21.012/2017/10. [26]). A probléma abban áll, hogy egy jogi normát aligha lehet értelmezni.[1] A jogi norma nem az értelmezés tárgya, hanem az értelmezés eredménye. Ezt a tételt magyarázom ebben a tanulmányban.
Kiindulópontként egy jogszöveget (jogszabályszöveget) érdemes annak tekinteni, ami valójában: a jelek egy csoportja, ami valamire utal (vö. Petőfi S. és Békési 1990: 61). Így a jogértelmezést (ez alatt itt – szűken és az egyszerűség miatt – elsősorban a jogszabályok szövegének értelmezését értem) el lehet helyezni egy szemiotikai (jeltani) keretrendszerben.
1. A jogértelmezés szemiotikai keretezése
Egy szöveget (jogszöveget) az tesz szöveggé, hogy van egy sajátos kapcsolódása máshoz: valami más helyett áll, valami másra utal. Elsősorban utal arra a gondolatra, amire a szövegalkotó gondolt. A jel alapvető fogalmi eleme éppen ez az utalás, Albertus Magnus szavaival: aliquid stat pro aliquo (azaz valami áll másvalami helyett) (Nöth 1995: 84). Amennyiben egy jogszöveg jel vagy jelek egy csoportja, akkor a jogértelmezés gazdagítható olyan meglátásokkal, melyeket a jelekkel kapcsolatban tettek találékony gondolkodók. E megállapítások néha ma már közhelyesek, de be kell hozni ezeket a látókörünkbe, hogy rögzíthessük a kiindulópontot képező kereteket.
1.1. A szöveg mint jel
A jel fogalmához vagy a „valami helyett állás” vagy – tágabb és komplexebb kapcsolatként – a „valamire utalás” tartozik hozzá. A valamire utalás azt jelenti, hogy a jel sajátos módon reprezentál valami mást (Honderlich 1995: 139).
Jel bármi lehet a külvilágban az értelmező személy szempontjából. A kultúrantropológus jelként értelmezi az indián oglala törzs táncát, az orvos a beteg testszerte megjelenő kiütéseit, a költő a múzsája pillantását. Az egyik nagy szemiotikus, Charles W. Morris (1901–1979) mutatott rá, hogy „Valami csak azért jel, mert egy értelmező valaminek a jeleként értelmezi” (Morris 1971: 20.). Az értelmező számára jel lehet a külvilág bármely mozzanata (jelensége, eseménye, állapota), ha az a szemében valamire utal vagy valami helyett áll, és ezzel jelként fog fel. [Vö. „Értelmet nyer a szelek zúgása, / Alakot nyer a gyors röptű felleg” (Madách Imre: Angyal és lány).]
Kérdés, hogy mire is utal a jel. Ezt a köznyelvben és az általános tudományos nyelvben különbözőképpen nevezik, például értelem, vagy jelentés, vagy referencia. (E terminusok fogalmi különbségeire itt nem térek ki, erre l. Szabó 1996: 175–176). Az általános szemiotika kiemelt kutatási területe a jelentés/értelem mibenléte, de hasonlóan a jelként való felismerés folyamata, a jelek osztályozása, az értelmezés módszerei is. Mivel az értelmezés a szemiotika egyik alapvető kérdésköre, a szemiotikai kutatások alapul szolgálnak minden olyan tudományág számára, ahol az értelmezés központi módszertani kérdésként vetődik fel (irodalomelmélet, orvostudomány, jog stb.). A szemiotikai kutatások eredményei fontos hátteret nyújthatnak a jogértelmezés problémáinak elemzésénél.
A szöveg a jelek egy gyakori fajtája – „komplex jel” –, így ez is utal valamire, van értelme. Ahogy belelátunk rendet a világba, úgy rendelünk a szöveghez jelentést is (Petőfi S. és Békési 1990: 64, 66). Az utalás a szövegnek mint jelnek nélkülözhetetlen fogalmi eleme: „a jelentés élteti a szót” (Saresberiensis 2003: 101–102). A szöveg azzal, hogy jelként utal valamire, képes önmagában (ex vi termini per se) sajátos tudattartalmakat előhívni az értő (és értelmező) személy elméjében.
A szöveg azonban a jeleknek egy igen sajátos, elkülönült fajtáját képezi. A szöveget jellemzően ember alkotja, tudatosan, egy előzőleg kialakult, közösen használt kódrendszer szerint (nyelv), és jelként beszédben vagy írásban vagy más módon (pl. jelbeszéd) jelenik meg mások számára. (Itt most nem érdekes számunkra a sok határeset, amikor különleges körülmények között keletkeznek és jelennek meg szöveget képező jelek). E sajátosságok miatt, a szövegeket, nyelvi jeleket hosszú időn keresztül kizárták a szemiotikai vizsgálódásokból, és a nyelvészetre, nyelvfilozófiára hagyták. Ez elsősorban Ferdinand de Saussure (1857–1913) hatása nyomán változott meg. Ma már a szövegszemiotika a szemiotika egyik legerősebb ága, és módszerei minden szemiotikai területre hatással vannak (Horányi és Szépe 2005: 387–391).
1.2. A szemiotikai háromszög (triád)
Már réges-régen világossá vált, hogy a viszonynak, melyben egy jel szerepel, egyszerre van szubjektív és objektív vonatkozása. Ha valaki kimondja, hogy <Előttem van egy ceruza>,[2] akkor ez a szöveg mint jel, utal egy állapotra, tényre a külvilágban, de egyben utal azon személy aktuális (a szöveg létrehozása idején fennálló) tudattartalmára, aki ezt közölte. A tény és az arra vonatkozó tudattartalom – a tény mentális reprezentációja – jelentősen eltérhet (például érzékelési tévedések miatt).[3] Amennyiben az ember által akaratlagosan létrehozott jelekről (és nem jelekként értelmezett természeti jelenségekről) van szó – a szövegnél ez a helyzet –, akkor a jel megalkotásának a szubjektum, a jelalkotó (auctor) egyéni tudattartalma az alapja.
Ezt a sajátos hármas viszonyt a jeltani vizsgálódások során sokféleképpen nevezték, némileg eltérő tartalommal. Van a „jel” (a jelölő, a significans, vagy a nagy szemiotikus és filozófus Charles W. Peirce elnevezése szerint a representamen), melynek fogalmához hozzátartozik a valami helyett állás, vagyis egy sajátos viszony ahhoz, amit jelöl, amire utal. A jel kötődik valamilyen tudattartalomhoz, gondolathoz, ami a „gondolt dolog” (a hagyományos logika szerint ez a comprehensio, Morris szerint significatum, vagy Carnap szerint intenzió). Kötődik egyben a fizikai valóság valamely eleméhez, vonatkozásához, mely a „jelölt dolog” (Morris szerint ez a denotatum, a hagyományos logika és Carnap szerint extenzió) (vö. Cobley 2009: 205; Blackwell 1994: 77; MIT 2001: 177).[4] Ez a hármas viszony adja a szemiotikai alapsémát (egyfajta „szemiotikai háromszöget”), melyet már az ókorban a sztoikus filozófusok is ismertek.
A szemiotikai alapsémához azonban van három, alapvető módosító megjegyzés. Először is, a háromszög egyik csúcsáról hiányozhat a jelölt dolog. Nem biztos, hogy van a fizikai valóságnak olyan eleme vagy vonatkozása vagy ezek – bármilyen bonyolult – kombinációja, melyre azonosíthatóan és elhatárolhatóan a jel utal (Morris 1971: 21). Ilyenek például a képzelt tárgyak vagy egészen absztrakt fogalmak, mint például az „elvárhatóság”. Empiricista alapon természetesen minden gondolatot össze lehet rakni a valóság vonatkozásaiból (akár a mesebeli sárkányt is), de ez vitatott. Másodszor, hiányzik a háromszög egyik csúcsán a gondolt dolog, ha például természeti jelenséget fogunk fel jelként. Ekkor a jel közvetlenül kapcsolódik a jelölt dologhoz a fizikai valóságban, és érthetően nem tükröz gondolt dolgot. Harmadszor, az ember által akaratlagosan alkotott jel (például az activity játékban a testbeszéd) közvetlenül mindig a jelalkotó (auctor) aktuális tudattartalmát jelöli, csak ezen keresztül kapcsolódik a jelölt dologhoz (ha van). A gondolt dolog (significatum) a jel közvetlen tárgya, míg a külvilágban jelölt dolog (denotatum) a közvetett tárgya (Horányi és Szépe 2005: 389–391 és 417–419) A jelet alkotó egyén számára ugyanis a külvilág mozzanatai is, mint tudattartalmak adottak (Honderlich 1995: 389).
Miért lehet fontos ez nekünk? A szemiotikai alapséma az, amire aztán ráépül az értelmezési folyamat. A jel, a significans – a kapcsolódásaival együtt – ugyanis egyben az értelmezés tárgya (interpretandum). Az értelmező azt kutatja, hogy az mire is utal, mihez kapcsolódik, mi helyett áll – azaz mi a jelentése (Morris 1971: 19). Az alapséma jó kiindulópont annak megértéséhez, hogy konkrét esetekben is feltárhassuk egy jel kapcsolódási pontjait.[5]
Mindezek alapján a szöveg, mint az ember által akaratlagosan létrehozott jel elsődlegesen ugyancsak a „gondolt dologra”, mint significatumra utal. Így nehezen értelmezhetőek az olyan bírósági megállapítások, melyek „tartalmi értelmezésre” utalnak (pl. Kúria Kfv.VI.35.718/2012/5. vagy Debreceni Ítélőtábla Bhar.III.171/2011/5.). Az értelmezés – a szöveg significatumát keresve – mindig a szöveg tartalmára irányul.
2. A szöveg significatuma
A fentiek alapján az a következtetés adódik, hogy a szövegértelmezés alapvető célja a significatum feltárása, és ez nem más, mint a szöveget létrehozó személy (auctor) egyéni, aktuális (a szöveg létrehozása idején fennálló) és releváns (a szöveggel kapcsolatba hozható) tudattartalma. Kiindulásképpen ez képezi egy szöveg értelmét. Innen kell a significatum jellemzését kezdenünk, használva a többségi kognitív elméletek meglátásait.
2.1. Az egyéni tudattartalom mint a szöveg significatuma
A tudattartalmak jellegzetességeiről, fajtáiról és kapcsolataikról a kognitív tudományokban (például elmefilozófia vagy kognitív pszichológia) végeláthatatlan viták folynak. Talán többségi elméletnek tekinthetjük azt, amely megkülönböztet fogalmi és analóg jellegű tudattartalmakat. Az analóg tudattartalom képi (vizuális) összetevők mellett magában foglalhat hallás-, szag- vagy tapintási mintákat, és különböző összefüggésrendszerek reprezentációit (modellek, sémák) (Eysenck és Keane 2003: 219; Kellogg 1995: 183–189).[6] A tudattartalmak e két típusa nyilvánvalóan keveredhet, kombinálódhat.[7] Az analóg tudattartalmak jellemzően stabilabbak (Kellogg 1995: 185–189; Csépe et al. 2008: 237–240).
A fogalmi jellegű egyéni tudattartalom mint significatum képlékeny, alaktalan és változó.
A tudattartalom jellege nagyban függ attól, hogy van-e a külvilágban megfelelő kapcsolódása, azaz a tudattartalom reprezentál-e egy olyan külvilági mozzanatot (esemény, állapot, jelenség), mely azonosíthatóan érzékelhető vagy adott a személy számára. Ha igen, akkor a tudattartalom jó eséllyel analóg jellegű lesz. Egy galamb mentális reprezentációja feltehetően képi jellegű (de emellett a «galamb», mint fogalom is jelen lehet a tudatban). Amennyiben egy tudattartalomhoz nem kapcsolható a külvilágban azonosítható mozzanat, az inkább fogalmi jellegű lesz, mert az analóg reprezentációnak nem lesz alapja. Az <objektív felelősség> kifejezés (mint szöveg) significatuma feltehetően fogalmi jellegű, bár nem kizárt, hogy egyes egyének tudatában ennek van egyedi analóg tartalma (például egy mentális kép ugrik be a kifejezés olvasásakor, mondjuk egy cégér, ami egy járókelő fejére eshet).
A szövegértelmezés kereteibe helyezve ezt a megkülönböztetést, amennyiben a szövegnek van denotatuma (a külvilágban azonosítható vonatkozása), akkor a significatum mint tudattartalom nagyobb eséllyel lesz analóg jellegű. Viszont az a tény, hogy a tudattartalom az auctor számára szöveggel kifejezhető, arra utal, hogy párhuzamosan rendelkezik az adott tekintetben fogalmakkal is a denotatum, a külvilági vonatkozás tekintetében. A jogértelmezésnél többségében olyan szövegeket kell értelmezni, melyeknek nincs jól azonosítható denotatumuk (<objektív felelősség> vagy <elvárhatóság>), melyek így döntően fogalmi jellegű tudattartalmakat jelölhetnek.[8]
2.2. Az egyéni tudattartalom korlátozott megismerhetősége
Az egyéni, aktuális és releváns tudattartalom korlátozottan megismerhető. E megismerhetőség három vonatkozásban korlátozott. Először is, az egyéni tudattartalom csak bizonyos feltételekkel ismerhető meg, nagyon sokszor nem (l. a későbbi érveket). Másodszor, a tudattartalom nem a maga teljességében, komplexitásában ismerhető meg, hanem csak egyes elemei tekintetében. Harmadszor, a megismerhetőség közvetett, csak következtetés útján tárhatjuk fel. A következtetés alapja kettős: egyrészt maga a szöveg utal a tudattartalomra, másrészt a szöveg kontextusa.
Az auctor által létrehozott szöveg valamilyen kollektív, nyilvános kódrendszer (szabály- és szimbólumrendszer) szerint keletkezik, és e kódrendszerek közül a legfontosabb a nyelv. Nagy a bizonytalanság abban, hogy az elme a tudattartalom bizonyos, nem nyelvi elemeit, vonatkozásait hogyan konvertálja mások által is megérthető szöveggé (vö. Csépe et al. 2008: 85–103). Nem tudjuk, hogy egy létrehozott szöveg (beszéd vagy írás) milyen mértékben reprezentálja az auctor aktuális tudattartalmát. Az viszont világos, hogy amilyen mértékben reprezentálja, olyan mértékben az egyéni tudattartalom megragadható és megismerhető lehet mások számára is.
A nyelv által kódolt szöveg bizonytalanságokkal terhelt. Ezt csökkentheti a szöveg tág értelemben vett kontextusa, bár a különböző szövegek kontextusérzékenysége változó. Az értelmező személy által érzékelhető vagy megismerhető külső jelek segíthetnek a significatum, az egyéni tudattartalom feltárásában (például a szövegkörnyezet, ha az értelmezendő szöveg egy nagyobb szöveg része; a szöveg keletkezésének körülményei; az auctor személyes körülményei; a szöveg megnyilvánulásának kísérőjelenségei – így beszéd esetében hangsúly, gesztusok stb.). A kontextus valójában kulcsszerepet játszik a tudattartalom egyéniesítésében és konkretizálásában. Az értelmezendő szöveg általánosít, a kontextus egyéniesít. A tág kontextus jelentéstöbbletet adhat a szövegnek ahhoz képest, mint ami a szövegből a nyelvi (szemantikai és nyelvtani) szabályok alkalmazásával következne. A kontextus utalhat a tudattartalom olyan elemeire, melyre a szövegből nem lehetne következtetni.
Másvalaki egyéni tudattartalmára következtetni korántsem kivételes vagy bonyolult dolog. Meglepő, hogy a mindennapi életben milyen gyakran tulajdonítunk – különböző okokból és különböző tényezők alapján – érzelmeket, gondolatokat, szándékokat egy másik embernek (Csépe et al. 2008: 343–345). (Természetesen ezek a következtetések nem feltétlenül megalapozottak).
Az egyéni tudattartalom bizonyos vonatkozásaira történő következtetés a jogalkalmazás egyik sarokpontja. A joggyakorlat nagy része is azon alapul, hogy valaki tudattartalmának bizonyos vonatkozásai megragadhatóak, megismerhetőek (például a magyar büntetőjog egésze ezen áll). Ma már a magyar büntetőbírói joggyakorlat eljutott addig, hogy a vádlott tudattartalmáról lehetséges tényállításokat tenni, tehát általánosan elfogadja a tudati tények létezését (Elek 2014: 24–31.) A tény fogalmába a gyakorlat beleérti „…az ember múltban fennállt vagy jelenben fennálló tudatállapotát” is (Kúria Bfv.III.537/2020/12. [43]). Valaki tudattartalma, mentális reprezentációi tényeknek tekinthetők. A tudati tények a bírói gyakorlat szerint bizonyíthatóak „a külvilágban megnyilvánult és ennélfogva megismerhető tények elemzése alapján” (Kúria Bfv.I.718/2021/8. [21]). A bíróságok elismerik azt is, hogy valaki tényállításokat tehet egy másik személy tudatállapotáról, ha az állításhoz vezető következtetés kellően megalapozható (pl. Fővárosi Törvényszék 20.Bf.6042/2017/9).
A büntetőügyeken kívül a magyar joggyakorlat ugyan nem nagyon használja a tudati tények fogalmát, de azt lehet látni, hogy a mások tudatállapotára vonatkozó közléseket a bíróságok – a kontextustól függően – hajlandóak akár tényállításként is kezelni: „…a felperes esetleges szándékát érintő kérdés is tényállítás volt” (Kúria Pfv.IV.20.074/2019/5. [29]). Így lehet tényállítást tenni például másvalaki akarati állapotára vonatkozóan is (Kúria Pfv.IV.20.074/2019/5. [7], [28], [44]–[45]).
2.3. Amikor az egyéni tudattartalom nem vonatkoztatási pont
Az egyéni tudattartalomra, mint egy szöveg significatumára nem tudunk mindig alappal következtetni. Ennek itt három alapvető okát említem meg.
2.3.1. A releváns kontextuselemek hiánya
Elsősorban a szöveg kontextusának releváns elemeiből lehet az auctor egyéni tudattartalmára következtetni. A következtetés alapját veszti, ha megismerhetetlenné válnak a szöveg keletkezésének körülményei. Élő beszédnél ez jellemzően nem probléma, mert az értelmező személy is része annak a helyzetnek, melyben a szöveg keletkezik. Az írásos szöveg keletkezésénél viszont nincs ott az értelmező személy. Az írás – a kontextusból kiszakadva – önálló életre kel. A kontextust legfeljebb utólagosan lehet feltárni vagy megismerni. Az időbeni távolság ezt egyre nehezebbé, sőt lehetetlenné teszi. Elhomályosulnak, nehezen bizonyíthatóvá válnak a körülmények, melyek között az írás létrejött, pedig – magán az íráson kívül – e körülmények utalhatnának elsősorban arra, mire gondolhatott az írás létrehozója.
Adynál a „Csönd-herceg” vagy a „fehér csönd” sok találgatásnak nyitott teret (pl. Papp 1985: 62–72). Már nem ismerhetők meg a kontextust képező releváns körülmények, melyekben keletkezett az egyéni gondolat. Így a szöveg significatuma teljesen bizonytalanná vált. Következtetéseket lehet megfogalmazni azon versek teljes szövege alapján, melyekben ezek a szimbólumok megjelentek, vagy az adott versciklus alapján, vagy a költő akkor ismert életkörülményeiből. Azonban a kontextus releváns elemei már aligha ismerhetők meg.
2.3.2. A kollektív szövegalkotás
Az írásos szöveget létrehozhatja több személy, kollektíven. Az egyéni tudattartalom ekkor sem lehet vonatkoztatási pont. A jogértelmezést tekintve, például a törvény vagy a kormányrendelet szövegét kollektív aktussal hozzák létre, tehát eleve nem kötődik egy egyén tudattartalmához. Egy activityjátékos gondolataira, akaratára hivatkozni testbeszédének értelmezésekor teljesen helyénvaló. Egy kollektív jogalkotó akaratára hivatkozni már egészen mást jelent – itt reálisan nem lehet a jeleket egyéni tudattartalmakhoz kapcsolni. Sőt lehetséges, hogy a kollektív jogalkotásnál a jogalkotók egyike-másika nem is ismeri az elfogadott jogszabály tartalmát (Peschka 1992: 15). A jogalkotó akaratára vagy a jogalkotó tudatára hivatkozás puszta fikcióvá válik (pl. Peschka 1988: 26; Peschka 1992: 26). Ráadásul, egy jogszöveg elfogadása hiába kötődik egy személyhez, azt annak tudattartalmához nem lehet biztonsággal kapcsolni, ha a szöveg létrehozásában mások is közreműködtek (pl. egy miniszteri rendelet elfogadása).
Mindez rámutat a jogszabályi szövegek és az egyéb jogi szövegek értelmezésének lehetséges különbségeire is, és magyarázatot nyerhetünk arra, hogy miért különbözhet egy jogi rendelkezés és egy végrendelet értelmezése. A végrendelet tartalma köthető egy személyhez, a végrendelet keletkezésének körülményei vizsgálhatók és bizonyítás alá vonhatók, ha nem telt el túl sok idő (például a szöveg megmagyarázása vagy közös értelmezése a végrendelkező és a közreműködő ügyvéd, közjegyző által). Itt már az értelmezés reális és szokásos alapja lehet a végrendelkező akaratára való hivatkozás, mely akarat éppen a végrendelkezés sajátos, egyedi körülményeiből alappal szűrhető ki vagy feltételezhető. A konkrét kontextus feltárásának lehetősége egyéniesítheti a szöveg significatumát.
2.3.3. Az olvasóközpontú értelmezéselmélet
Az értelmező személy feladhatja a szemiotikai alapsémát, nem tartja döntőnek az auctor akaratát, tudattartalmát. Inkább abból indul ki, hogy a maga számára mit jelent a szöveg. Ez az olvasóközpontú értelmezéselmélet – mely jellemző a posztstrukturalizmusra (pl. Stanley Fish) vagy a megértésre alapozó filozófiai hermeneutikára (Heidegger, Gadamer) – a jogértelmezésben kisebb szerepet játszik, így részletesebben nem érdemes kitérni rá.
2.4. Az absztrakt tudattartalom mint a szöveg significatuma
Vannak tehát helyzetek, amikor az értelmező – különböző okokból – nem tudja, vagy nem akarja vonatkoztatási pontként használni az auctor egyéni tudattartalmát, és attól eltekint vagy zárójelbe teszi. Mi lesz ekkor a significatum? Mit akar feltárni az értelmezés?
A significatum jellegét tekintve, ebben a helyzetben is „gondolt dolog” marad, de elvonatkoztatva az auctor egyéni tudattartalmától. A significatum nem az auctor által „egyénileg gondolt dolog” lesz, hanem inkább valamilyen, az emberek által „közösen gondolt dolog”. A szöveg lehetséges értelme elválik attól, amit a szöveg létrehozója aktuálisan gondolt a szöveg megalkotásakor. A szöveg értelmét inkább abban kell keresni, amire az emberek egyaránt gondolhatnak, ha elolvassák az értelmezendő szöveget. A közös gondolatot az emberek sokaságában csakis olyan kódrendszer segítségével lehet kiváltani, mely kollektív és mindenki számára elérhető (ilyen például a nyelv, melyen a szöveget megfogalmazta az auctor).
Az értelmező ebben a helyzetben valamilyen absztrakt tudattartalmat keres a szöveg jelentéseként. Például egy értelmezendő, hétköznapi szöveggel összefüggésben a szöveg értelmét adó absztrakt tudattartalom abban a közös gondolati magban keresendő, melyre az átlagos nyelvhasználók egyaránt gondolnak a szöveg elolvasásakor vagy meghallgatásakor. Ez a közös gondolati mag a szöveget megismerő személyeknél a szöveg által keletkeztetett egyéni és egyedi képi vagy fogalmi jellegű mentális reprezentációk közös vonásaiként jelenik meg. Ekkor a tudattartalom absztraktsága kettős. Elvonatkoztatunk a szöveg szerzőjének egyéni tudattartalmától. Elvonatkoztatunk ugyanakkor azon emberek egyéni tudattartalmának szubjektív, meg nem ragadható vagy a szöveg szempontjából mellékes, véletlenszerű elemeitől is, akiknek a szöveg elolvasásakor vagy meghallgatásakor hasonló (közös) gondolatai támadnak. (Nemcsak szövegek esetében, hanem például vizuális információk esetében is kialakítható az egyéni tapasztalatoknak ilyen „közös magja” absztrakció útján, Solso 1995: 109–116).
Ilyen háttér mellett kell használnunk két olyan terminust, melyek ugyan egyéni tudattartalmakhoz kapcsolódnak, de amelyek fontos közvetítő szerepet játszanak abban, hogy egy nyelvi közösséghez tartozó emberek hasonlót gondoljanak egy szövegről. E két terminushoz gyakran folyamodunk a gyakorlatban, a mindennapi beszédhelyzetekben. Ezek mibenléte és természete, szerkezete, funkciói azonban elméletileg igen vitatottak (Margolis és Laurence 2019). Ez a két terminus a <fogalom> és a <propozíció> (kijelentés).
3. Fogalmak és propozíciók (kijelentések)
A fogalom jellemzőit itt a következőképpen azonosíthatjuk. A fogalom egy olyan mentális tartalom, mely egy szó vagy kifejezés tekintetében a significatum funkcióit betölti; a gondolkodás építőeleme; szemantikai tulajdonságokat hordozó szerkezete van; nem nyelvi jelenség, de nyelvi jellegű, azaz lényeges tartalma egy szövegben megjeleníthető. A fogalom jellemzően (de nem kizárólag) olyan tárgyak, helyzetek (események), tulajdonságok és relációk csoportját – legyenek azok valósak vagy nem valósak – reprezentálja, melyeknek közös tulajdonságaik, ismertetőjegyeik vannak, és amelyek ennek alapján egy osztályba, egy kategória alá szerveződnek (Margolis és Laurence 2007: különösen 567–569; Blackwell 1994: 77).[9]
Mivel a fogalmat egy szó vagy kifejezés (szöveg) jelöli, a szövegszintet és a fogalmi szintet – a jelet és a significatumot – élesen meg kell különböztetni. A fogalom ugyanis nem nyelvi jelenség, de nyelvi jelek által ragadható meg. Amennyiben egy írott szövegben találkozunk az <objektív felelősség> kifejezéssel, az a szöveg részeként nem maga a fogalom, hanem egy olyan jel, mely a fogalmat jelöli (és egyben előhívja az olvasó elméjében). Így ugyanazon fogalom különböző nyelveken (és különböző nyelvi formákban) jelölhető: például az <objektív felelősség>, a <strict liability>, a <verschuldensunabhängige Haftung>, a <responsabilité stricte>, vagy a <responsabilità oggettiva> kifejezések jó eséllyel egy fogalmat jelölnek (és nem ötöt).
A denotatummal rendelkező, azaz a külvilág azonosítható mozzanatait (például tárgyait vagy eseményeit) jelölő szavak, kifejezések egyaránt jelölhetnek képi (analóg) és fogalmi mentális tartalmakat. A külvilág tárgyairól (például híd, Tokaji-hegység, ceruza) nemcsak mentális képünk lehet, hanem ezeknek is van fogalmuk. Az a körülményektől függ, hogy a vonatkozó terminusok – így a <híd>, a <Tokaji-hegység>, a <ceruza> – éppen képi vagy fogalmi tudattartalmat hív elő az adott pillanatban a szöveggel találkozó személy elméjében.
A propozíció (kijelentés) jellemzőit itt a következőképpen azonosíthatjuk. A propozíció egy olyan absztrakt mentális tartalom, mely egy kijelentés tekintetében a significatum funkcióit betölti; jellegében egynemű a fogalommal (szemantikai tulajdonságokat hordozó szerkezete van; nem nyelvi jelenség, de nyelvszerű, azaz tartalmának jellemző részei egy szövegben megjeleníthetőek); tartalmilag egymással összekapcsolt fogalmakból épül fel (Margolis és Laurence 2007: 564; Eysenck és Keane 2003: 234–235; Kellogg 1995: 183–184; Blackwell 1994: 293). A propozíció, a fogalommal szemben, már állítást tartalmaz, a létre vonatkozik. A propozíció a fogalmi jellegű mentális tudattartalmak legkisebb olyan egysége, mely önálló kijelentésként megáll (Solso 1995: 240).[10]
A fogalmak és propozíciók a szöveg significatumai (Murphy 2002: 388–389), és egyben az egyéni tudattartalmak részei, de egyben ezek közvetítésével tudjuk leírni az absztrakt tudattartalmakat is.[11] Az absztrakt tudattartalom „közösen elgondolt dolog”, ami fogalmak, propozíciók nyelvi formáinak segítségével határozható meg. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy egy szó vagy kifejezés mögött egy „közös fogalom” vagy „közös fogalmi mag” húzódik meg. A közös gondolati mag feltárása és behatárolása a nyelv segítségével történhet, mert az egyéni tudattartalmakban lévő fogalmak és propozíciók csak így, az ezeket jelölő szövegek útján ragadhatók meg, elemezhetők és hasonlíthatók össze.[12] A nyelv tehát közvetítő szerepet játszik a fogalmak és propozíciók tartalmának és szerkezetének feltárásában – ezért a mindennapi beszédben a szövegszint és a fogalmi szint sokszor keveredik, ami egyben a jel (significans) és a significatum keveredését is jelenti.
A fogalmak és propozíciók fenti rövid jellemzése csak bevezetés a problémákba és nagyon sok kérdést nyitva hagy. Ez nem baj, mert finomabb megkülönböztetésekre itt nincs szükségünk. Már a fogalmak mibenlétére nézve is legalább két nagy irányzat van: egyesek mentális tartalomként fogják fel (szubjektivista, pszichológiai irányzat), mások platóni ihletésű, az elmétől független „absztrakt tárgyakként”, melyek értelmet adnak szavainknak (objektivista, platonista irányzat). Vannak ugyanakkor, akik mindkettőt elvetik, és más irányban vizsgálódnak. Az általam adott jellemzés a két nagy irányzat egyfajta keverése, mely a fogalmakat egyszerre tekinti (koordinált) tudattartalmaknak, mentális reprezentációknak és significatumoknak, melyek nem objektív, de nem is teljesen szubjektív jelenségek, hanem koordinált, ezért interperszonális (interszubjektív) jellegűek. Ilyen közvetítő irányzat a fő elméletek között lehetségesnek tűnik (Margolis és Laurence 2007: 564).
Nincs egyetértés a fogalmak tartalmára vonatkozóan, azaz miből is állnak a fogalmak (Eysenck és Keane 2003: 269–292). A fogalmak nem izoláltan léteznek, ami újabb elméleti vitáknak nyit teret: mi a fogalmak egymáshoz való viszonyának jellege, milyen nagyobb mentális struktúrákba ágyazódnak be, milyen hierarchiák léteznek közöttük, hogyan szerveződnek propozíciókká (Margolis és Laurence 2019). A fogalmak osztályozását a hagyományos logika már régóta elvégezte, de az elhatárolások, melyekre ezek épülnek, sok esetben legalábbis vitatottak (Bolberitz 2002: 22–30).
A propozíciók esetében hasonlóan zavaros az elméleti helyzet (Blackwell 1994: 294–295; McGrath és Frank 2023). Az elméleti törésvonalakat itt nem ismertetem. Bár a propozíció a kijelentésnek felel meg, de ez utóbbi szót a gyakorlatban szövegszinten használják (a tudattartalom külső reprezentációjaként, mint szóbeli kijelentés vagy az írott kijelentő mondat). Így – hangsúlyozván, hogy az nem nyelvi jelenség – a <propozíció> szót használom.
A zavaros elméleti háttér ellenére egy biztosnak tűnik: a fogalomhoz és a propozícióhoz hasonló feltevésekre szükségünk van, mert fontos funkciói vannak a gondolkodásunkban, a kommunikációnkban, a világ megértésében (MIT 2001: 176). A következőkben tehát érdemes annak tekinteni ezeket, amik: hasznos operatív fogalmak zavaros elméleti háttérrel.
4. A jogi norma szemiotikai helye
A fent leírtak a jogi szövegekre és significatumaikra szintén alkalmazhatóak. Bár jogszabályok szövegei esetében lényegében csak az absztrakt tudattartalom lehet a significatum, de más jogi szövegek értelmezésénél az egyéni tudattartalom mint vonatkoztatási pont – ha releváns elemei feltárhatóak – jelentős szerepet játszhat (pl. szerződéses nyilatkozatok, végrendelet, tanúvallomások szövege).
Hol helyezkedik el ebben a képben a jogi norma? Itt nem a jogi norma tartalmi jellegzetességei érdekelnek bennünket, hanem annak jellege a szemiotikai alapsémát alapul véve.
4.1. A jogi norma szemiotikai keretekben
Elméletileg a „jogi norma” jellege könnyen meghatározható, hála a jogbölcseleti tanoknak és a kapcsolódó jogi oktatásnak, mely szembeállítja a jogszabályszöveget és az annak fogalmi tartalmát jelentő jogi normát (Szabó 1996: 180). A jogi norma hasonló természetű, mint általában a propozíció: nem nyelvi, hanem fogalmi szintű jelenség, melynek létére és tartalmára a külvilágban jelek utalnak (jellemzően írásos szöveg vagy beszéd, de emellett lehet ábra, rajz stb. is) (vö. Blutman 2014b: 106). A jogi norma is fogalmakból kombinálódik (Murphy 2002: 443–475; Solso 1995: 253), és szövegszinten különböző megfogalmazásokban nyilvánulhat meg. Lehetséges, hogy egy mondat, rendelkezés felel meg neki, de lehetséges, hogy egy jogszabály vagy több jogszabály különböző részein fellelhető szövegrészek utalnak rá (diffúz szövegszint).
A jogi norma jellegének meghatározása egyben annak ontológiai helyére is rámutat. A jogi norma fogalmi jellegű jelenségként az egyéni tudattartalmak része, de egyben a mindennapi élet során koordinált része (Blutman 2014a: 46–47). Aligha gondolja mindenki, vagy akár minden jogász ugyanazt egy jogi norma tartalmáról.
A jogviták éppen az egyes jogi normák tartalmáról szólnak. Ez a tartalom viszont nagy vonalakban vagy lényeges részei tekintetében koordinált. A koordináció a mindennapi tapasztalás és tanulás útján történik, ami a jogi normának interperszonális, sőt közösségi jelleget ad. A jogi norma nem tisztán szubjektív és nem is objektív, hanem interperszonális (interszubjektív) jellegű, ahol az egyéni tudattartalmakba tapasztalás és tanulás útján – döntően, de nem kizárólag a nyelv közvetítésével – beépülnek és integrálódnak külső, kívülről átvett, tanult tartalmi fogalmi elemek (az interszubjektivitás jellemzőiről l. MIT 2001: 415–417).[13]
A jogi norma jellegének meghatározása annak szemiotikai sajátosságaira is rámutat. A jogi norma jellegében egyéni, illetve absztrakt (koordinált) tudattartalom. Ez a tudattartalom szövegek segítségével legalább részben megragadható és leírható. Ekkor a jogi norma a jogszöveg vagy jogszövegek significatuma lesz. A jogértelmezés, mely a jogszövegek mint jelek értelmét próbálja feltárni, éppen ezt a significatumot, vagyis esetünkben a jogi normát keresi, az értelmezés során annak tartalmát próbálja megragadni. A jogi norma tehát nem jel, hanem significatum, és mint ilyen, az értelmezési folyamatban nem az értelmezés tárgya (ez a jogszöveg), hanem az értelmezés eredménye, melyet a jogszövegek értelmezése során kapunk.
A joggyakorlatban létezik olyan általánosan téves beszéd, mely valamilyen fogalom értelmezéséről beszél. Például egy helyen a bíróság úgy vélte, hogy „A napirendi pontban megjelölt »ügy« fogalmát nem lehet tágan értelmezni” (Kúria Pfv.20904/2010/7.) Természetesen itt az <ügy> szó vagy terminus értelmezéséről (a szó fogalmi tartalmának meghatározásáról) van szó. Tehát nem a fogalmat értelmezzük, hanem a szó tartalmát (significatumát) határozzuk meg. Azonban a joggyakorlat láthatóan nehézkesnek tartja, hogy egy szó vagy kifejezés értelmezéséről beszéljen, ezért – talán elegánsabbnak tartván – a fogalom értelmezéséről beszél. A jogi norma, a propozíció vagy a fogalom azonban nem jel (significans), így nem lehet azok értelmezéséről sem beszélni.
4.2. Miért nem lehet a jogi norma jel (significans)?
Világossá kell tenni, hogy egy fogalom (és így egy norma) miért nem lehet jel. Először is, az auctoron kívül bárki más – azaz harmadik személy – csak az auctor által létrehozott szövegen keresztül fér hozzá a fogalomhoz. Így jelként csak a szöveget tudja kezelni és egyben értelmezni, nem pedig magát a fogalmat.
Másodszor, ha egy fogalom (jogi norma) egyáltalán értelmezhető lenne, akkor azt csak az auctor tudná megtenni. Felfogható úgy, hogy az auctor szövegalkotás útján értelmezi saját, fogalmi jellegű tudattartalmát. Azonban még így is két alapvető probléma merül fel. Az egyik, hogy a jelöletlen fogalom nagyon képlékeny, alaktalan és változó, így az jelként nem funkcionálhat. A fogalmat jellemzően az stabilizálhatja, ha megnevezzük. Egy fogalom nyelvi úton vagy szimbólumokkal történő megjelölése állandósítja annak tartalmát, vagy legalábbis a lényeges tartalmi elemeit. Ekkor azonban az auctor már nem a fogalmat fogja értelmezni, hanem az annak megragadására szolgáló terminust, mert a jel a megragadott fogalmat jelölő terminus lesz, és nem maga a fogalom.
A fogalom stabilizálásának másik módja, ha az egyben valamilyen érzékelhető külvilági mozzanat mentális reprezentációja (tehát az értelmezési folyamatban van denotatum). Ekkor a denotatum analóg mentális reprezentációja (pl. mentális kép) a párhuzamos fogalmi reprezentációt is stabilizálhatja (pl. a galamb fogalma és a vonatkozó analóg, mentális kép a galambról). Ekkor azonban lehetséges, hogy az auctor az értelmező szöveggel a fogalom értelmezése helyett a denotatum mentális, analóg reprezentációját írja le. (A fogalom stabilitásának kérdéséről l. Blackwell 1994: 82).
Harmadszor, ezen túl is van probléma. A fogalom mint tudattartalom is mentális reprezentáció, interpretandumként valami „másra” utal, tehát az auctor számára elvileg jelként is viselkedhet. Fölöttébb kérdéses azonban, hogy mi ez a „más”. Egyrészt, reprezentálhatja a tudat mélyebb, ismeretlenebb rétegeit. Ekkor azonban a fogalom feltételezett significatuma elérhetetlen lesz magának az auctornak is. Így a fogalom valami ismeretlennek és megismerhetetlennek a jele marad, ami értelmetlenné teszi, hogy jelnek tekintsük – a fogalom ezért sem tud jelként funkcionálni.
Másrészt, a fogalom elvileg reprezentálhatja a külvilág valamely vonatkozását is, ha az azonosítható (a fogalmi reprezentációt körülbelül ugyanígy köti a denotatumhoz Markó 1936: 25).[14] Ekkor az értelmezés annak feltárására irányulna, hogy mit is reprezentál a fogalom. Ez azonban a kognitív tudományok meglehetősen vitatott területe (pl. Solso 1995: 409–410). Különösen azért, mert a külvilág érzékelhető, azonosítható mozzanatairól elsősorban analóg mentális reprezentációk (pl. képi reprezentációk) keletkeznek, legfeljebb másodsorban – és párhuzamosan – fogalmi reprezentációk. Akinek a galamb képe él az elméjében, korántsem biztos, hogy a galamb fogalmi jellemzőivel tisztában van. Ráadásul, nem világos, hogy a párhuzamosan létező analóg és fogalmi reprezentációk közül melyik a jel és melyik a significatum. Ezek egymás közötti viszonyára igen ellentmondásos elméleti elképzelések vannak. Például van olyan elmélet, mely szerint a fogalmat éppen analóg tudattartalmak reprezentálhatják (pl. az ún. exemplar theory, MIT 2001: 178; Eysenck és Keane 1995: 302, vagy részletesen Murphy 2002: 73–114). Ekkor a fogalom nem jel lesz, hanem ismételten significatum. De nemcsak a fogalom megragadására használt terminus significatuma, hanem egyben egy párhuzamos, de analóg tudattartalom, mint jel significatuma.
Mindezek arra mutatnak, hogy egy fogalom az auctor, mint a fogalmat tudatában hordozó szövegalkotó számára sem jel, így a létrehozott szöveget nem lehet a fogalmi tudattartalmat értelmező szövegként tekinteni. A fogalom (jogi norma) így nem lehet jel, és nem lehet értelmezni sem.
Ez a tétel, mely ugyan bizonyos előfeltételeken nyugszik, viszonylag világos helyzetet teremt. A gyakorlati jogi beszéd viszont végletesen és menthetetlenül összezavarta. Sokszor találkozunk olyan megfogalmazással, mely egy adott jogi norma értelmezésére utal. (Természetesen találkozhatunk azzal is, amikor a jogi normát helyesen, fogalmi szintű jelenségként kezelik). Márpedig significatumként a jogi norma az értelmezés gyümölcse, és nem az értelmezés tárgya. (Ugyanakkor egy „normaszöveget” már természetesen lehet értelmezni).
5. A szöveg és fogalom keveredése a joggyakorlatban
A probléma nem csak a jogi norma tekintetében áll fenn. A magyar joggyakorlat szóhasználata általában is igen zavaros a szövegszint és a fogalmi szint megkülönböztetésében, mert a jellemző szavakat kétféle értelemben használja: egy-egy szó hol fogalomra utal, hol szövegre.[15] Pedig már Markó Jenő is nagy erővel figyelmeztetett a szöveg és a fogalmak szigorú megkülönböztetésére (Markó 1936: 30–31; l. még Murphy 2002: 386), követve a verbum és sententia réges-régi hagyományokon alapuló elválasztását (pl. Szabó 1996: 81).
Gyakran olvashatunk a „törvény szövegével” vagy a „(jogi) rendelkezés szövegével” kapcsolatos megállapításokat. Itt a „törvény” és a „rendelkezés” nem nyelvi, hanem fogalmi jellegű jelenség, mert kifejezett utalás történik azok szövegére (szövegszintű reprezentációikra). Amennyiben a törvény vagy a rendelkezés ebben az összefüggésben szöveg lenne, akkor értelmetlen lenne külön is a szövegükre utalni. Máshol a Kúria arra utal, hogy „a jogszabály nyelvi formában válik megismerhetővé” (Kúria Kfv.IV.37.383/2012/3.). Ez a «jogszabályt» szintén fogalmi jelenségként fogja fel.
Másrészről, olvashatunk a törvény vagy a jogi rendelkezés értelmezéséről is. Mivel értelmezni ebben az összefüggésben szöveget, mint a jelek egy csoportját lehet, és az értelmezés a significatumot keresi, így a <törvény> és a <rendelkezés> szó itt szövegre és nem a fogalmi szintre utal. Ugyanígy, például az Országgyűlés, amikor elfogad egy törvényt, annak a szövegét fogadja el, és nem significatumként szavaz róla (Blutman 2014a: 37). Ez utóbbiról – a jogszöveg eredendő bizonytalanságai miatt – ugyanis különbözőképpen gondolkozhatnak a javaslatot megszavazó képviselők; amiben egyetérthetnek, az a törvény szövege. (Emiatt nem lehet azt mondani, hogy a jogalkotási folyamat végén létrejön a jogi norma, illetve a jogi norma a jogalkotási folyamat eredménye lenne, pl. Peschka 1988: 46 vagy 52. A jogi norma, a ráutaló jogszöveg elfogadásával, még nincs „kész”.)
A régebbi szakirodalom – amikor szembeállította a törvényt és a jogot – a törvényt inkább szövegszerűnek fogta fel, míg a jogot fogalomnak (Somló 1995: 58; Goltner 1937: 4). A kétértelmű szóhasználat azonban ott is észlelhető.
E szavakat tehát legalább kétféle értelemben – szövegre és fogalomra utalásként – használja a gyakorlat. Ugyanilyen többes értelem figyelhető meg a következő terminusoknál: jogszabály, rendelet, szabály, határozat, nemzetközi megállapodás, Alaptörvény, szerződés, szabályozás, meghatalmazás, nyilatkozat, törvényi tényállás stb.
Vegyük a következő szöveget, melyben két, egymást követő mondaton belül keveredik a „jogszabály” két értelme: „[a]z Alkotmánybíróságnak a norma egyértelműségének követelményével kapcsolatos eddigi gyakorlata szerint a jogszabályokat a magyar nyelv szabályainak megfelelően, világosan és közérthetően kell megszövegezni. A jogszabály-értelmezési nehézségeket általában a jogalkotói vagy jogalkalmazói jogszabály-értelmezés eszközeivel kell felszámolni” {24/2013. (X. 4.) AB határozat, Indokolás [49]}.
Az elsőként idézett mondat a jogszabály megszövegezésének követelményeiről szól, tehát itt a jogszabály fogalmi szintű jelenség, melyet bizonyos módon kell szövegbe önteni. A másodikként idézett mondat viszont a jogszabály értelmezéséről szól. Mivel az értelmezés már a jogszövegre vonatkoztatható, így itt a jogszabály szó a jogszabályra szövegszinten utal.
Amikor az Alkotmánybíróság azt a megállapítást teszi, hogy egy jogszabály rendelkezései ellentmondásosak {pl. 3047/2013. (II. 28.) AB határozat, Indokolás [18]}, a «rendelkezései» fogalomra utal, mert ellentmondásos maga a szöveg nem lehet, csak a tartalma. Az ellentmondás fogalmi szinten és nem szövegszinten jelenik meg. [Vö. Strawson megállapításával, hogy a mondatok nem lehetnek ellentmondásosak (Honderlich 1995:850)].
A zavar alapvető oka kétségtelenül az, hogy egy fogalom és egy jogi norma jellemzően nyelvi úton, szövegben hozható más tudomására, vagy szöveg segítségével ragadható meg. Ráadásul a gyakorlat sokszor folyamodik kényelmi rövidítésekhez: ekkor a rövidebb kifejezés a pontosság rovására megy.
Amikor például a „szakmai gondosság fogalma” kerül szóba, ez érthető, de pontatlan. Ilyen értelemben fogalma ugyanis egy denotatumnak lehet, azaz a külvilág egy azonosítható vonatkozásának. A galambnak (mint denotatumnak) lehet fogalma, azaz fogalmi jellegű mentális reprezentációja. A <szakmai gondosságnak> aligha van azonban azonosítható denotatuma, tehát kérdéses, hogy a birtokos szerkezetben birtokosként véve lehet-e fogalma. A pontos kifejezés az lenne, hogy a <szakmai gondosság> kifejezés által jelölt fogalom.[16] A gyakorlat nem fog ilyen nehézkes kifejezést használni – a kényelmi rövidítés elkerülhetetlen.
Pontosítást úgy lehet tenni, ha ekkor a birtokost idézőjelbe tesszük, ami utalhat arra, hogy szövegről van szó, azaz a „szakmai gondosság” fogalma. Jogi szövegekben gyakran találkozunk ilyen megoldással, mely enyhíti a kényelmi rövidítés pontatlanságát (pl. Legf. B. Kfv.37083/2009/6. 5).
További példa a kényelmi rövidítésekre az „írott norma” kifejezés (pl. BH 2020.273. [34]). A norma nem nyelvi, hanem fogalmi jelenség, nem lehet „írott”. A határozat nyilván azt rövidítette ezzel a kifejezéssel, hogy van olyan jogszabályhely, melynek szövege a kérdéses normára utal.
A pontatlanság természetesen nem csak kényelmi rövidítésekből eredhet. Olvashatunk olyat bírósági határozatban, hogy „az angol nyelvi szöveg csupán két fogalmat használ” (Kúria Kfv.35387/2014/9). Itt nyilván valami félrevezető, mert a szöveg nem „használ” semmilyen fogalmat. A bíróság vagy azt gondolta, hogy a szöveg csupán két szót tartalmaz (jelekként) vagy a szöveg csupán két fogalomra utal (significatumként).
6. A többértelmű vagy következetlen szóhasználat tesztje
Az előbbiek már rámutatnak arra, hogy honnan tudhatjuk, milyen értelemben használ egy-egy szót a joggyakorlat. Ez a szövegkörnyezetből derül ki. Ugyanis „a szavakat mindig más szavakkal alkotott viszonyukban értjük meg” (Black 1998: 44).
Van, amit meg lehet tenni a szöveggel, vagy van, ami csak a szövegre jellemző, míg a fogalomra nem – és fordítva. Például értelmezni a szöveget lehet, a fogalmat nem. Ugyanakkor ellentmondásban fogalmi szinten a propozíciók állhatnak, míg szövegek nem. Amennyiben valaminek, például egy rendeletnek a szövegéről, megfogalmazásáról, szövegbe öntéséről olvasunk, akkor a «rendelet» fogalmi jelenségként jelenik meg, mert egy szöveg szövegéről aligha van értelme beszélni. A fogalomnak, a propozíciónak viszont van szövege olyan értelemben, hogy a kérdéses szöveg a fogalomra, propozícióra utal. Ezért, ha egy „törvény értelmezéséről” beszélünk, akkor a <törvény> szövegként jelenik meg, ha a „törvény szövegének értelmezéséről”, akkor a «törvény» már fogalmi jelenség.
Természetesen – a fentiekkel szemben – egyes esetekben igen vitatott lehet, hogy mit lehet egy jogi fogalommal vagy egy jogi szöveggel tenni, amit a másikkal nem. Ez kiterjedt vizsgálatokat igényelne. Elő kellene venni számos, a joggyakorlat szókészletében előforduló főnevet, igét, melléknevet, és ezeket többféle grammatikai konstrukcióban össze kellene kapcsolni egymással, majd megvizsgálni az eredményt. Ahogy egy kémikus vizsgálja a különböző anyagok kölcsönhatásait tesztek végtelen során keresztül, úgy itt a különböző jogi fogalmak kölcsönhatásait kellene elemezni. Ilyen kiterjedt vizsgálatokra e keretekben nyilván nincs lehetőség, de egy-két további példát érdemes felhozni.
Eddig három relációt (tesztet) emeltem ki: egy jogi szöveg és egy jogi fogalom közül melyiket lehet értelmezni és melyiket nem; melyik állhat ellentmondásban és melyik nem; valamint melyik szerepelhet birtokosként egy birtokos szerkezetben, ha a birtok a „szöveg” vagy „fogalom”. Az alábbiakban még további két relációra térek ki röviden. Mindegyiknek megvan a maga tanulsága.
6.1. Minek lehet tartalma?
A fenti gondolatmenetet követve feltehető olyan kérdés, hogy a terminusnak (szónak, kifejezésnek) vagy a fogalomnak lehet-e tartalma, vagy esetleg tartalommal mindkettő rendelkezhet. Másként megfogalmazva, a <jóhiszeműség> szónak, vagy a «jóhiszeműség» fogalomnak van tartalma? A kognitív tudományok határozottan beszélnek egy szöveg tartalmáról olyan értelemben, hogy annak significatumát, jelentését, de esetlegesen denotatumát értik alatta. Ez valószínűleg nem kifogásolható, mert a szöveget eleve jelnek tekintjük (van utalása, tehát értelme), így ilyen értelemben tartalma is (vö. mi a „mást megöl” kifejezés tartalma, Legf.B. Bfv.II.13/2009/5.)
Ugyanakkor a magyar joggyakorlat szívesebben beszél a fogalmak tartalmáról (Kúria Gfv.30.083/2023/3. [20]). Például „a takarmány fogalma kiterjed-e a vetőmagra” (Kúria Kfv.37250/2013/6.). Ez sem tekinthető helytelennek, mert a kognitív tudományok mai állása szerint a fogalom – bár nem nyelvi jelenség, de – struktúrával rendelkezik, tehát elemekre bontható a megragadásukra alkalmas nyelvi eszközökkel, így van tartalmuk (Blackwell 1994: 79). A tartalomra utalás így nem alkalmas arra, hogy a szöveget és a fogalmat, azaz például a <rendeletet> és a «rendeletet» elkülönítsük. Mindkettőnek van tartalma, bár ez nem ugyanazt jelenti. Az egyik esetben a valamire utalást, a másik esetben a megragadható strukturális elemeket.
Egy fogalom tartalmára utalás azonban annyiban megtévesztő, hogy a fogalmat nem nagyon lehet leválasztani a tartalmáról. A fogalom ugyanis nem más, mint egy, a jelölő terminus által elhatárolt tudattartalom, amelyben a lényeges fogalmi elemek nyelvi eszközökkel megragadhatók. Nem a fogalomnak van tartalma, hanem inkább fordítva: egy adott tudattartalomból nyelvileg megragadott és kiemelt fogalmi jegyeknek van egy összessége, és ezt egy terminussal jelöljük. Erre éppen a következő pontban felvetett probléma mutat rá.
6.2. Mit definiálhatunk?
Feltehető olyan kérdés, hogy a terminust (szót vagy kifejezést) vagy a fogalmat határozhatjuk meg (definiálhatjuk), vagy esetleg mindkettőt. Már az ókortól kézenfekvő, hogy a terminusokat, mint szövegeket lehet definiálni (pl. Solt 1997: 59–61). Ugyanakkor a magyar bírói határozatok tele vannak olyan utalásokkal, melyek egy fogalom meghatározására, definiálására vonatkoznak. Így meghatározták a «pótmunka» fogalmát (Kúria Pfv.21527/2017/6. [7]) vagy éppen az «aláírás» fogalmát (Szegedi Ítélőtábla Pf.II.20.062/2011/7.), definiálták a «szemlebizottság» fogalmát (Kúria Mfv.II.10.597/2011/4.) Ez a nyelvi gyakorlat arra utal, mintha a terminusok mellett a fogalmak is definiálhatók lennének.
A fogalmak definíciójára utalás – bármilyen széles nyelvi gyakorlat is támasztja alá – azonban téves, és éppen a szöveg és a fogalmi szint keveréséből adódik. Első pillantásra is három probléma adódik. Az első probléma, hogy mi lesz a különbség a fogalom és a fogalmat jelölő terminus definíciója között, azaz például a «pótmunka» és a <pótmunka> definíciója között. A második figyelmeztető jel, hogy a hagyományos logika ismeri a szavak (nevek) és a dolgok definícióját, de nem szól a fogalmak definíciójáról (Solt 1997: 60; Szkholáriosz 1999: 131). A harmadik gond, hogy a definíció az értelmezés egy fajtája: egy terminus tartalmának feltárása új szöveg létrehozásával (vö. Szkholáriosz 1999: 135). Az új szöveg a terminus significatumát ragadja meg. Itt az interpretandum egyben definiendum. Miután egy fogalmat nem lehet értelmezni, mert nem tekinthető jelnek, így nem lehet definiálni sem. Definiálni csak a fogalmat jelölő terminust lehet.
A fogalom definíciójára utaló téves szóhasználat egy téves perspektíván alapul. Ebben a perspektívában elválik egyrészt a terminus, másrészt a fogalom, és harmadrészt a fogalom tartalma. A fogalom egyes tartalmi elemeinek feltárása, azonosítása úgy jelenik meg, mintha a fogalmat határoznánk meg, definiálnánk. A Kúria például tett olyan megállapítást, miszerint „a bíróság arra törekszik, hogy valamely jogi norma tartalmát (jelentését, értelmét) feltárja” (BH 2021.165. [28]). Itt a jogi norma tartalmát a norma értelmeként fogta fel. Mintha a fogalmi jellegű norma lenne a jel, az interpretandum, és egyben a definiendum, a norma ugyancsak fogalmi jellegű tartalma pedig a significatum, melyre a fogalom utal. Ez nyilvánvalóan nincs így.
Először is, nem úgy van, hogy a fogalom lenne először adott, és utána bontjuk ki annak tartalmát, hanem fordítva. Először adott a terminus mint jel. A terminus használata olyan (egyéni vagy absztrakt) tudattartalmat jelöl meg, melynek tartalmára az értelmező vagy nem tud azonnal következtetni (mert ismeretlen számára a terminus), illetve csak nagyjából vagy hiányosan tud azonnal következtetni (mert előzetes ismeretei vannak a terminus significatumáról, de az értelmezésre szorul). A terminus értelmezése az általa megjelölt tudattartalom lényeges elemeinek azonosítása, nyelvi eszközökkel történő megragadása. A terminus értelmezése – azaz a jelölt tudattartalom főbb elemeinek azonosítása – során derül ki, hogy mi az a fogalom, amit végül is jelöl. Egy terminus ugyanis lehet többértelmű, sőt felvehet az értelmezés során újabb értelmet. Márpedig egy többértelmű terminusnak még képlékenyebb a significatuma, azaz több fogalmat képes jelölni egyszerre. Mindez azt jelenti, hogy nem egy fogalmat definiálunk a tartalmának feltárásával, hanem a terminust definiáljuk, melynek során a jelölt tudattartalom fontos elemeinek nyelvi megragadásával tudjuk aztán azonosítani a fogalmat, melyet a terminus az adott helyzetben is megjelöl.
Másodszor, a fogalom nem hozzáférhető, nem ragadható meg, amennyiben nem jelöli valami, esetünkben nyelvi eszközként egy terminus. Ilyen értelemben például az <elvárhatóság> terminusról nem választható el az «elvárhatóság» fogalma, hiszen a terminus nélkül csak egy azonosítatlan és jelöletlen tudattartalmunk lenne. (A terminus a „fogalom teste” – vö. Szabó Lőrinc: Zuhanás). A terminus olyan értelemben jelöli a fogalmat, hogy a fogalom egy elhatárolható – fogalmi jellegű, és nem analóg – tudattartalom fontos, és nyelvileg megragadható elemeinek összefoglalása. A fogalom nemcsak a terminustól nem választható el, hanem saját tartalmától sem. Így nem tartható az a perspektíva, mely elválasztja a fogalmat a saját tartalmától, és annak jeleként fogja fel.
Harmadszor, a fogalom a fentiek mellett azért sem jelölheti a saját tartalmát, mert a fogalom képlékeny, alaktalan, változó, és csak az ezt jelölő terminussal ragadható meg (Blutman 2014b: 106). Amikor a fogalom tartalmát azonosítjuk, ragadjuk meg (nyelvi eszközökkel), akkor a fogalmat jelölő terminust definiáljuk. A terminus azonban nemcsak a fogalmat jelöli egészében, hanem annak korábban feltárt vagy a még ismeretlen, feltárandó tartalmi elemeire is utal. Így a definiálás a terminustól indul ki és új szöveg létrehozásával (definíció) tárja fel, ragadja meg azon fogalom tartalmi elemeit, melyet maga a terminus jelöl.
Mindennek fényében még kevésbé lehet a „normatartalom értelmezéséről” beszélni (Fővárosi Bíróság 2.K.31.278/2007/4.). Ha a jogi normát egy <rendelkezés> jelöli, akkor a rendelkezés értelmezéséről van szó. Az értelmező szöveg a <rendelkezés> egyes szavait, kifejezéseit definiálja, és azok viszonyát, kapcsolatát tárja fel. Az értelmező szöveg utal az így megállapított normatartalomra. A normatartalom azonban nem definiendum, hanem significatum, tehát az értelmezés eredménye. Éppen emiatt tarthatatlan a Kúria azon megállapítása is, mely „fogalommeghatározó normákról” szól az egyik határozatában (BH 2019.240. [24]).
7. Záró megjegyzések
A tanulmány azt kívánta bemutatni, hogy a szemiotikai háromszög következetes alkalmazása jogszövegekre új meglátásokhoz vezet, és alkalmas a jogi nyelvhasználat pontosítására. A középpontban a szövegszint és a fogalmi szint következetes elválasztása áll, mely alapját képezi a nyelvhasználat javításának, a téves jogi beszéd kiküszöbölésének.
Bár a nyelvhasználat problémáinak feltárása fontos feladat a jogtudományban, ennek – különösen rövid távú – gyakorlati hatásai kétségesek. A joggyakorlatban kialakult nyelvi szokásoknak – melyek esetenként helytelenül használnak terminusokat – sokszor meg kell adni magunkat, mert a kikristályosodott, bár eredetileg helytelen nyelvhasználat jelentésalkotó tényező. (Ahogy Edward Coke megfogalmazta, sensus verborum ex causa dicendi accipiendus est – azaz a szavak értelmüket a beszédhelyzetekből nyerik).
Mindennek ellenére, legalább négy esetben szigorúan fent kellene tartani a fogalmi szint és szövegszint éles elhatárolását: (i) a fogalom és annak szövegszintű megjelenése, a szó vagy kifejezés (terminus) között; (ii) a propozíció és annak szövegszintű megjelenése, a kijelentés, a kijelentő mondat között; (iii) a jogi norma, és annak szövegszintű megjelenései, például rendelkezés vagy mondat vagy jogszabályhely között; (iv) a jog és annak szövegszintű megjelenései, például a jogszövegek, jogszabályok között.[17]
IRODALOMJEGYZÉK
Bermúdez, José – Cahen, Arnen (2020) Nonconceptual Mental Content. Stanford Encyclopedia of Philosophy; https://plato.stanford.edu/entries/content-nonconceptual/ (letöltés: 2023.10.19.).
Black, Max (1998) A nyelv labirintusa. Budapest: Holnap Kiadó.
Blackwell (1994) The Blackwell Dictionary of Cognitive Psychology. Oxford, Cambridge (Mass.): Blackwell.
Blutman László (2014a) Van-e jogi tudás, avagy mit tudhatunk a jogban? Jogelméleti Szemle 15(3):10–51.
Blutman László (2014b) Szövegempirizmus és analitikus jogdogmatika. Pro Futuro 4(2):105–125.
Bolberitz Pál (2002) Bevezetés a logikába. Budapest: Jel Kiadó.
Cobley, Paul (ed.) (2009) The Routledge Companion to Semiotics. Abingdon: Routledge
Csépe Valéria et al. (szerk.) (2008) Általános Pszichológia 3. kötet, Budapest: Osiris.
Elek Balázs (2014) A „tudati tények” a büntetőítéletben. Magyar Jog 61:24–31.
Goltner Dénes (1937) A jogalkotás és jogalkalmazás viszonyának új alakulása. (különlenyomat) Budapest: a „Jogállam” folyóirat kiadása.
Honderlich, Ted (1995) The Oxford Companion to Philosophy. Oxford: Oxford University Press.
Horányi Özséb – Szépe György (szerk.) (2005) A jel tudománya. Budapest: General Press
Jogi lexikon (főszerk. Lamm Vanda és Peschka Vilmos) (1999) Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Kellogg, Ronald T. (1995) Cognitive Psychology. Thousand Oaks, London: Sag.
Margolis, Eric – Laurence, Stephen (2007) The Ontology of Concepts – Abstract Objects or Mental Representations? Noús 41:561–593.
Margolis, Eric – Laurence, Stephen (2019) Concepts. Stanford Encyclopedia of Philosophy; https://plato.stanford.edu/entries/concepts/ (letöltés: 2023.10.19.).
Markó Jenő (1936) A jogalkalmazás tudományának alapjai. Budapest: Magyar Jogászegylet kiadása.
McGrath, Matthew – Frank, Devin (2023) Propositions. Stanford Encyclopedia of Philosophy; https://plato.stanford.edu/entries/propositions/ (letöltés: 2023.10.19.).
MIT (2001) The MIT Encyclopedia of the Cognitive Sciences. Cambridge (Mass.), London: MIT Press.
Morris, Charles W. (1971) Writings on the General Theory of Signs. The Hague: Mouton.
Murphy, Gregory L. (2002) The Big Book of Concepts. Cambridge (Mass.), London: MIT Press.
Nöth, Winfried (1995) Handbook of Semiotics. Bloomington, Indianapolis: Indiana University Press.
Papp István Géza (1985) Ady romantikus jellegű motívumainak változásáról. Acta historiae litterarum hungaricarum 22: 60–79.
Peschka Vilmos (1988) A jog sajátossága. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Peschka Vilmos (1992) Appendix „A jog sajátosságához”. Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó.
Petőfi S. János – Békési Imre (szerk.) (1990) Szemiotikai szövegtan 1. Szeged (Acta Acad. Paed. Szegediensis).
Saresberiensis, Ioannes (Salisburyi János) (2003) Metalogicon. Budapest: Szent István Társulat.
Solso, Robert L. (1995) Cognitive Psychology. Boston és London: Allyn and Bacon.
Solt Kornél (1997) Valóság és jog. Miskolc: Bíbor Kiadó.
Somló Bódog (1995) Jogbölcsészet. Miskolc: Bíbor Kiadó.
Szabó Miklós (1996) A jogdogmatika előkérdéseiről. Miskolc: Bíbor Kiadó.
Szkholáriosz, Gennadiosz (1999) Petrus Hispanus mester logikájából. Budapest: Jószöveg Kiadó.
A hivatkozott bírósági határozatok forrása: Bírósági Határozatok Gyűjteménye (birosag.hu).
Blutman László
egyetemi tanár,
Szegedi Tudományegyetem
Állam- és Jogtudományi Kar
[1] A jogi norma másik elnevezése a jogszabály (vö. Jogi lexikon 1999: 313), de ez többértelmű szó, mert a gyakorlati beszéd az egyes jogforrásokat (törvény, rendelet) is jogszabálynak tekinti; a „jogi szabály” kifejezés pedig erőltetett.
[2] Van, ahol szükséges megkülönböztetni, hogy egy szó, kifejezés szövegre vagy fogalomra utal. E különbségtételt a következő jelölés szolgálja: <szöveg>, illetve «fogalom». Ez állandó probléma olyan elemzéseknél, mely a szövegértelmezésnél a szövegszint és a fogalmi szint elhatárolására törekszik, ugyanis a fogalmak jellemzően nyelvi eszközökkel ragadhatók meg, és szövegben közvetíthetők, l. Murphy 2002: 386.
[3] Az emberi elme működésének széles körben elfogadott reprezentációs modelljére l. Csépe et al. 2008: 231.
[4] A következőkben Morris terminológiáját használom (significatum – denotatum). A jelentés szó használatát lehetőleg kerülöm, mert elméletileg túlterhelt, nem kellően specifikus, és a szemiotikai háromszöghöz kapcsolódó eredeti kifejezéseket részesítem előnyben.
[5] A jelnek mint interpretandumnak azonban van egy másik, szubjektív vonatkozása is. Az értelmezési folyamatban a jellel az emberi elme dolgozik. Az értelmezés tárgya tehát nem közvetlenül a jel, hanem a jel gondolati megjelenése az értelmező elméjében, vagyis a jel mint érzékelt vagy/és gondolt dolog (vö. Nöth 1995: 80). Ennek szövegértelmezésnél aligha van jelentősége. Az egyszerűségre törekedve, a következőkben mégis a jelek értelmezéséről lesz szó, és nem a jelek gondolati tükröződésének mint mentális reprezentációnak az értelmezéséről.
[6] Egy kissé eltérő, de bonyolultabb felosztásra l. Csépe et al. 2008: 232–237.
[7] Az analóg és fogalmi tudattartalmak közötti felosztás elméleti, ezek keveredhetnek egymással. Az egyik markáns, XX. századi festészeti irányzat, az analitikus kubizmus a XX. század elején éppen a képi reprezentációkat törte fel több nézőpontot egyszerre ábrázoló geometriai formákra és próbálta azokat közelíteni a fogalmi reprezentációkhoz, l. pl. Georges Braque (1882–1963) „Hegedű és paletta” c. képét (1909).
[8] Elkülönülő problémakör, amikor a külvilág mozzanata, a denotatum maga is szöveg (akár beszéd, akár írás) (Blutman 2014a: 37–39). Ebbe az irányba itt nem tudom a téma tárgyalását kiterjeszteni.
[9] A szinguláris fogalmak viszont egyetlen egyedet (személy, tárgy, helyzet, esemény, reláció) reprezentálnak (pl. a «szerencsi vár»), amellyel a fogalmakra vonatkozó elméleteknek külön meg kell küzdeni.
[10] Az óvatosabb megközelítések nem közvetlenül propozícióról beszélnek, hanem „propozicionális attitűdről” (MIT 2001: 678) vagy „propozicionális reprezentációról” (Blackwell 1994: 293) vagy „propozíciós állításokról” (Csépe et al. 2008: 377).
[11] Az egyéni és absztrakt tudattartalom megkülönböztetése nagyjából párhuzamos a fogalmak szűk tartalma (egyéni) és tág tartalma közötti megkülönböztetéssel. A fogalom tág tartalmába beépülnek külső, kívülről átvett elemek (MIT 2001: 176).
[12] A nem fogalmi jellegű tudattartalmak esetén is kiszűrhető absztrakt tudattartalom, azaz például a mentális képi (analóg) reprezentációk közös magva kiadhat „közösen elgondolt dolgot” (vö. Bermúdez és Cahen 2020).
[13] Ez szembenáll azzal a platonista ihletésű felfogással, hogy a jogi normák leválnának a tudatról, és „objektiválódnak”, és „saját, önálló egzisztenciájuk” van (pl. Peschka 1988: 28 vagy 63; Peschka 1992: 138). A jogi normák egyéni, bár koordinált tudattartalmakban léteznek, és csak olyan értelemben objektívek, hogy a külvilágban vannak – sokszor azonosíthatatlan vagy behatárolhatatlan – lenyomataik (pl. normaszöveg, a norma létezésére utaló más jelek, a normát követő emberek magatartásának következményei). Egy ma már kihalt ókori nép ismeretlen nyelven írt, megfejtetlen felirata, mely uralkodói rendeletet tartalmaz, már nem képes létrehozni normát, mert nincs egyéni tudattartalom, mely megérteni vagy értelmezni tudná azt.
[14] Ez lehet szöveg is, mert az is a külvilág részeként tapasztalt tény (Blutman 2014a: 41, 43). De itt sem lehet azt mondani, hogy a szöveg által, az elmében előhívott propozíció jele lenne a szövegnek, mert az képlékeny, alaktalan, változó, és csak nyelvileg (szöveghez kapcsolása során) ragadható meg. Ezért egyszerűsíthetünk úgy, hogy egy szöveget új szöveg létrehozásával értelmezünk.
[15] Ezt a kettősséget zavarhatja, hogy külön számolni kell az emberi elmében egy mentális lexikon létével, mely nyelvi jellegű, és amely élesen elhatárolandó a fogalmi rendszertől (Csépe et al. 2008: 66–69). Ezt én az egyszerűség kedvéért a szövegszinthez sorolom.
[16] Hasonlóan, a „jóhiszeműség törvényi fogalma” (Kúria Pfv.21012/2017/10. [26]) úgy fordítható le, hogy a törvényszövegben a <jóhiszeműség> szó által jelölt fogalom. A fogalom maga nem törvényi, csak olyan értelemben, hogy törvényszövegben szereplő szó (is) utal a fogalomra.
[17] Ez persze azzal jár, hogy nem lehet „irányadó jogot értelmezni” (pl. BH 2020.241. [12]), legfeljebb az irányadó <jogszabályokat> vagy <rendelkezéseket>. Ezzel ellentétesen, a „jog értelmezéséről” szól például Somló Bódog is, noha azt korábban szembeállította a jogszabályszöveggel (Somló 1995: 109–112). Továbbá, ez a besorolás azzal is jár, hogy a jogfilozófiában nem beszélhetünk a jog fogalmáról, vagy a fogalmának meghatározásáról, hanem csakis a <jog> szó meghatározásáról vagy a <jog> szóhoz kapcsolódó fogalomról. Peschka idézi ugyan Hayek e tekintetben helyes megközelítését, ő maga viszont továbbra is egyszerűen a jog fogalmáról beszél (Peschka 1992: 46).
