Ignorantia iudicis foret
calamitas innocentis[2]
BEVEZETÉS
E folyóirat hasábjain már korábban is láttak napvilágot olyan jogtörténeti vonatkozású írások, amelyek fókusza valamely jogterület szakszókészletének elemzésére (Szendi 2017; Gedeon 2018a), vagy más nyelvi jelenségek (jogi kultúrtörténet) vizsgálatára irányult. (Petrasovszky 2019) A jelen munka, bár szintén jogtörténeti jellegű, annyiban azonban mégis eltér, hogy nem egy – például a magán- vagy bányajogi – jogterület szakszókészletének egy korszakban meglévő állapotát igyekszik megjeleníteni, hanem a közigazgatási jog egyik részterülete szókészletének „mozgását,” vagyis formálódását, bővülését szeretné felvázolni. E mostani – legfőképpen pragmatikai jellegzetességeket magán viselő (Tóth 2019: 404) vizsgálódás bázisa a debreceni törvényhatóság hivatalnokai ellen 1870 és 1947 között lefolytatott fegyelmi eljárások írásos anyaga. Példaként használva e források tartalmát, arra szeretnénk rávilágítani, hogy az akkor még teljes mértékben a közigazgatási jog integráns részeként kezelt fegyelmi jog folyamatosan vette át a tágabb értelemben használt büntetőjog eszköztárából a terminológiát, fogalmazásmódot, a jellemző fordulatokat, sőt még egyes formai elemeket is. E folyamat kezdőpontja, bár nem határozható meg egzakt módon, a szerző tapasztalatai szerint kb. az 1920-as évekre tehető. Vinnai Edina tipológiáját használva tehát a jelen kutatás az írott jogi nyelv vizsgálatát jelenti (Vinnai 2015: 75), és a szűkebb értelemben használt jog és nyelv irányzathoz tartozik, mivel az írott jogi nyelv jellegzetességeinek feltárására és leírására irányul. (Vinnai 2015: 89–90) A vizsgált anyag (források) tipológiáját illetően pedig a kutatás nagyrészt normát alkalmazó jogi döntésekkel, érintőlegesen pedig normatív szövegekkel foglalkozik (Ortutay 2011: 76).
Az itt leírt jelenség alapvető problematikája analógiát mutat a legal transplant elméletek egy aspektusával. Ennek klasszikus modellje szerint ugyanis valamely jogrendszer egy másik (ún. „donor”) jogrendszertől egy, az utóbbiban már alkalmazott jogi megoldást vesz át és alkalmaz saját hatókörében, vagy legalábbis erre tesz kísérletet. A mostani esetben azonban egy, a magyar jogrendszeren belül – annak egyes jogágai között – végbemenő folyamatról beszélhetünk; úgy is mondhatnánk, hogy egy „belső jogi transzplantról” vagy egy kvázi jogi transzplantról. Lawrence Rosen e témában megkerülhetetlen könyvében azt a kérdést veti fel, hogy a jogi transzplantok esetében vajon mekkora részét kell a kulturális kontextusnak is átvenni a kérdéses jogi megoldás mellett, annak alkalmazhatóságához. (Rosen 2006: 42) A most tárgyalt folyamat esetében a kérdést úgy kell módosítanunk, hogy vajon a donor jogág értelmezési tartományát milyen mélységben/arányban kell átvennie egy másik jogágnak ahhoz, hogy a transzplantált jogi megoldások megfelelően funkcionálhassanak. Ennek elmaradásával ugyanis súlyos zavarok keletkezhetnek, mint például az osztrák polgári törvénykönyv esetében. (Balogh 1997: 58–59; Vékás 2018: 296–298)[3] A válaszadás előtt azonban tekintsük át, hogy mit is takar a címben említett belső jogi transzplant.
A FEGYELMI ÉS A BÜNTETŐJOG VISZONYÁRÓL
A téma részletes kifejtése előtt szükséges néhány alapvető megállapítást tennünk a két jogterület egymáshoz való viszonyáról (Sallai 2020a), a tárgykör mélyebb ismertetése nélkül.
Az igazgatásban dolgozó hivatalnokok már a korai időktől fokozott büntetőjogi felelősséget viseltek a hivatásukkal összefüggésben elkövetett cselekményeikért. (Angyal 1943: 8–12) A 18. századra e felelősségük már annyira rendszerezetté vált, hogy megjelent egy, a büntetőgyakorlat által kialakított szabályösszesség. Ez az elvárt magatartásokat foglalta magában, így már valamiféle előképét adva a fegyelmi felelősségnek (Héjja 2015). E jogi megoldás expressis verbis kimondása azonban még váratott magára; csak a 19. században jelent meg: 1834-től a francia (Jéze 1913: 164), 1849-től a porosz (Krauss 1997: 210), 1860-tól az osztrák (Heindl 2013: 58), s végül 1870-től a magyar (Csizmadia 1976: 120) jog szabályozta a fegyelmi felelősségüket (Sallai 2020b: 60–62). A magunk részéről osztjuk azt a véleményt, amely szerint a fegyelmi felelősség a büntetőjogiból vált ugyan ki, ám mégis azzal egyenrangú terület. (Gálbory 1929: 4) A két felelősség ugyanazon személyi kört terheli, s mindig valamilyen normasértő magatartást szankcionál. Különbséget fedezhetünk fel a cél, az eszközök, a törvényi tényállások megfogalmazása és a büntetések tekintetében. A tartalmi rövidség kedvéért ezeket a következő táblázat szemlélteti.
1. táblázat[4]
|
|
Büntetőjog |
Fegyelmi jog |
|
Cél |
általában a megsértett jogrend helyreállítása (reparáció) és a megelőzés (prevenció), valamint a megtorlás (represszió) |
az államszolgálati érdekek biztosítása |
|
Eszközök |
a büntető- törvényben foglalt kiszabható szankciók (büntetések, intézkedések) |
a fegyelmi jogszabályokban foglalt büntetések (a magyar jogban sokáig igen közel áll a büntetőjoghoz: dorgálás, pénzbüntetés, hivatalvesztés) nem büntetési nem, de hasonló hatása miatt idesorolható még a felfüggesztés is |
|
Törvényi tényállások megfogalmazása |
konkrét, részletes (mit tilos tenni) |
absztrakt, általános |
Szót kell ejtenünk a ne bis in idem sajátos értelmezéséről a büntető- és a fegyelmi eljárásokban. Ezt úgy összegezhetjük röviden, hogy minden bűncselekmény gyanúja esetén megindítható volt a fegyelmi eljárás is, és a bűnvádi úton elítélt tisztviselő ellen fegyelmi szankció alkalmazása sem volt kizárt, hiszen a két eljárás célja, mint a fenti táblázatból is kiderül, eltérő. Ugyanazon cselekményért két vagy több eljárásban való marasztalás tilos volt több büntetőeljárás keretében, továbbá több, ugyanazon hatóság által indított fegyelmi eljárás esetén. Az utóbbiból logikusan következik, hogy nem volt kizárható a ne bis in idemre hivatkozással ugyanazon cselekményért ugyanabban az időben folytatott civil és katonai fegyelmi eljárás.[5] Ugyanez igaz volt a közigazgatási hatóság és valamely szakmai kamara fegyelmi eljárásai tekintetében is,[6] kivéve, ha a kérdéses cselekményt magánfelek között követték el, mert ez esetben csak a kamara bírt hatáskörrel.[7] A büntető- és a fegyelmi eljárás kapcsolatát tekintve, az 1929. évi XXX. tc. előírt két fontosabb szabályt: egyrészt bizonyos bűncselekmények miatt kötelező volt a fegyelmi eljárás egyidejű elrendelése,[8] másrészt ha a fegyelmi vétség elkövetése nem volt megállapítható, és ugyanezen cselekmény miatt a tisztviselőt már büntetőeljárás alá vonták, akkor a fegyelmi eljárást a büntetőügy befejezéséig fel kellett függeszteni.[9] (Megjegyzendő, hogy ilyenkor a bíróság ítélete nem kötötte a fegyelmi hatóságot, így a két felelősség nem mosódott össze).[10]
A „BÜNTETŐJOGIASODÁS” FOLYAMATA
A debreceni törvényhatóság dualizmus kori iratanyagában 1876-tól találhatók fegyelmi ügyek, mert addig ezen eljárásokat az illetékes királyi törvényszék volt jogosult lefolytatni.[11] Ezek a források még rendkívül ritkán, sőt elhanyagolható mértékben alkalmazták a büntetőjogi szavakat vagy kifejezéseket. Nyelvezetük inkább az akkori (közigazgatási) jogban használatos nyelvi kifejezésekhez igazodott, elsősorban a határozatok formai és tartalmi elemeit illetően. Ezt úgy kell érteni, hogy nagyjából hasonlatos volt a ma használatos szerkezethez: jobb felső sarokban az ügyszám és esetleg (főként már a 20. században) a tárgy megjelölése szerepelt, majd középen nagybetűvel állt, hogy határozat, amelyet a rendelkező rész követett. Ezután jellemzően a külön szerkezeti egységbe foglalt indokolás, majd a keltezés és az aláírás jött. Tartalmi szempontból már akkor is az ügy érdemében való valamely döntés nyert ilyen formát. Ezenkívül jellemzője volt még a megjelölt iratoknak a kissé nehézkes (Mezey 2016), a magyar jogi szaknyelvet amúgy is jellemző németes műnyelvi fogalmazásmód (Szabó: 2001: 97; Gedeon 2018b: 221, Szabadfalvi 2020: 121), például a szenvedő szerkezetek általános használata. Például: „hivatalosan megejtendő vizsgálat által”,[12] „megállapíttatott, hogy e küldöttség által […] vezetett jegyzőkönyvek”,[13] „csendbiztos úr által […] lett előállítva”,[14] „ugyancsak a hatóság által hozatott határozat”,[15] „törvényes határidőben nyilatkozat […] be nem adatott”,[16] „a tiszti ügyész van kötelezve arra, hogy […] indítványát megtegye”.[17] További érdekesség, hogy a dualizmus időszakában keletkezett iratokban rendkívül ritkán találhatók meg a „mivel” és a „miatt” szavak, helyettük a „folytán” és a „végett” dominálnak.
A források között a legelső, egyértelműen büntető(eljárási) joghoz köthető szóhasználatot egy 1892-es forrásban találtam meg, amely azon tisztviselőre, aki ellen a fegyelmi eljárás folyt, a „terhelt” kifejezést használta.[18] A büntetőjogiasodási tendencia csak az 1920-as évektől, különösen az évtized második felétől mutatható ki. A legtöbbször előforduló, egyszersmind a legkorábban (1885-ben),[19] kifejezetten a büntetőjogból átvett kifejezés az „enyhítő körülmény”. A gyakorlat azonban csak a kifejezést vette át, az enyhítő körülmények büntetőjogi rendszerét nem, mivel a fegyelmi hatóság bármit értékelhetett ily módon,[20] például azt, hogy az illető jó munkaerő, régen tölti be hivatalát, addigi munkájára panasz nem volt, vagy éppen beteg, esetleg idegállapota megromlott.[21] Ezzel ellentétben a „súlyosító körülmény” már jóval kevesebbszer fordul elő. Ilyen lehetett az, ha a tisztviselőt korábban már büntették, vagy ha több (hasonló vagy különböző) fegyelmi vétséget követett el.[22] Szintén gyakran fordult elő a „tényálladék” (ma már elavultnak számít, helyette a tényállásra utaló) terminológia használata is.[23]
Szintén a büntetőjog hatását tükrözik a „terhelt,” továbbá a „kimeríti”, „nem minősülő”, „büntetés kiszabása”, „terhére rótt” és a „tettleg” kifejezések használata.[24] A célzat megjelölésére utaló kifejezések (mint például: „megakadályozása czéljából”, „azon czélból”) is előfordultak.[25] Egyértelműen a büntetőjogi dogmatikából szivárgott át a „halmazat” és a „rendbeliség” fogalmának használata is.[26] Az utóbbi két szakkifejezéshez kapcsolódóan meg kell jegyeznünk, hogy kifejezetten az 1930-as évektől jellemző, ezt megelőzően az egyes fegyelmi vétségeket egyszerűen külön-külön pontokba szedve írták be a határozatokba. A „nem elfogadható védekezés” kifejezés használata[27] azért érdekes, mert nem kifejezetten büntetőjogi vagy közigazgatási jogi stílusjegyeket hordoz, hanem inkább a perjogi nyelvet idézi. A fegyelmi választmány egy határozatában a „bűnösség megállapítása” szerepel,[28] ami szintén büntetőjogi jellegű, bár téves szóhasználat, mivel a fegyelmi vétség esetében csak vétkességet lehetett megállapítani. Hasonló a helyzet egy másik érdemi döntés esetén, amikor is a hatóság „vádpontokra” hivatkozott,[29] ami a büntetőperek sajátossága, ám a fegyelmi eljárásban kevéssé értelmezhető, és nem feltétlenül olyan jelentős hiba, mint az előbbi.
Külön említést érdemel a Reinitz Menyhért (állatorvos) ellen 1930-ban indított fegyelmi eljárás. Itt ugyanis az eljárás elrendelését követően, az akkori szabályoknak megfelelően, a tiszti ügyész indítványt terjesztett elő azzal, hogy a fegyelmi eljárást a hatóság szüntesse meg, ugyanis az ügyben sem bűncselekmény, sem fegyelmi vétség nem valósult meg a jogos védelem miatt. Az történt ugyanis, hogy a nevezett állatorvos észrevette, hogy Nyizsnyik János debreceni lakos a feleségével (Deák Saroltával) összeszólalkozván, nejét egy ostorral kezdte ütni. Ekkor Reinitz rászólt, s miután Nyizsnyik nem hagyta abba az ütlegelést, az állatorvos leütötte őt. Az alábbi részlet a tiszti ügyész – egyébként az eljárás megszüntetését eredményező – érvelésének részlete:
„A büntetőtörvény 79. §-a szerint kizárja a cselekmény beszámíthatóságát a jogos védelem. Jogos védelem az, mely akár a megtámadottnak, akár másnak személye, vagy vagyona ellen intézett, vagy azt fenyegető jogtalan és közvetlen megtámadásának elhárítására szükséges. Kétségtelen, hogy Nyirnyik [sic!] János magatartása kimeríti a jogtalan és közvetlen támadás tényálladékát, mert, ha sérelmes volt is reánézve Deák Sarolta megtámadása, a támadás befejezése után nem lehetett a maga bírája azon czélból, hogy Deák Saroltán elkövetett sérelmeket saját maga torolja meg. A támadás közvetlen volt és másként nem volt elhárítható, amennyiben a figyelmeztetésnek eleget nem tett s a verekedés megakadályozására rendőr nem volt a verekedés színhelyén. Az előadottak szerint tehát bűncselekmény nem forog fenn. De fegyelmi vétség sem forog fenn, mert az 1929. évi XXX. tc. 76. §-a szerint fegyelmi vétséget az követ el, aki megsérti vagy hanyagul teljesíti hivatali kötelességét, köztisztviselői állás tekintélyével össze nem férő magatartásával állásának, vagy a tisztviselői karnak tekintélyét csorbítja, vagy a tiszteletre, bizalomra méltatlanná válik, s végül a törvényben meghatározott okok folytán a hivatali állásának betöltésére alkalmatlanná válik, Reinitz Menyhért magatartása pedig a felsorolt esetek közé nem sorolható.”[30]
A fenti, lakonikus leírása a jogos védelemnek valószínűleg nem szorul különösebb magyarázatra, ám arra kiváló példát nyújt, hogy a büntetőjogi dogmatika hogyan képes utat törni magának a fegyelmi jogban.
Az eddigiekben vázoltakhoz képest jelentősebb változást hozott az 1929. évi XXX. törvénycikk hatálybalépése. E jogszabály ugyanis a büntető alaki jog néhány megoldását átvette és beépítette a fegyelmi jogba. Példának okáért a már említett tiszti ügyészt, aki eddig e titulusának használatával vett részt a fegyelmi eljárásokban (a hatóság egyfajta „tanácsadójaként”), e törvény életbelépésétől kezdve, közvádlónak kellett tekinteni a fegyelmi eljárásban,[31] ami nyilvánvalóan a büntetőeljárási jog terminológiája. Ugyancsak a bűnvádi eljárásból vettek át bizonyos összeférhetetlenségi szabályokat a fegyelmi eljárásba,[32] illetve a tanúk kihallgatását szabályozó belügyminiszteri rendeletnek[33] is a bűnvádi eljárás irányadó szabályait kellett figyelembe vennie a rendelet megalkotásakor.[34]
A legjelentősebb változás azonban, hogy a fegyelmi eljárás véghatározatai átalakultak. Immár nem határozatról, hanem ítéletről vagy fegyelmi ítéletről beszélhetünk. Az egyik végrehajtási rendelet ugyanis a „határozat” szó után zárójelben tartalmazta az „ítélet” szót.[35] A fentebb már leírt határozatok formai kellékei innentől – ha az eljárás alá vont személyt elmarasztalták – úgy változtak meg, hogy a „határozat” szó helyett az „ítélet/következőleg ítélt” szó vagy kifejezés olvasható. Ez is erősen a büntető (alaki) jog irányába tolta el a közigazgatási fegyelmi jogi terminológiát. Ily módon a jogalkotó szándékával megegyezően kerültek be a bűnvádi eljárás egyes elemei a hivatkozott törvénycikkbe.
A FOLYAMAT „MOTORJA”: A TISZTI ÜGYÉSZ
Más a helyzet a büntető anyagi jogi fogalmak „beszivárgását” illetően. Ennek észszerű magyarázata – véleményem szerint – a tiszti ügyészi intézményben keresendő. A tisztség eredete a rendi korszak jogáig nyúlik vissza (Nánási 2009: 37–39; Nánási 2017: 227–230), de a dualizmus korában a tiszti ügyészek mint jogvégzett emberek a törvényhatóságok jogtanácsosaiként, perbeli képviselőjeként stb. működtek.[36] Feladatuk volt az is, hogy a fegyelmi eljárások során egyfajta responsumot, jogi véleményt, hivatalosan indítványt (tárgyalótermi diskurzusra utalva, Dobos 2014: 167) vagy tiszti keresetet terjesszenek[37] a fegyelmi hatóság (általában közigazgatási bizottság fegyelmi választmánya) elé.[38] Ebben össze kellett foglalni a rekonstruált tényállást, ki kellett térni a fontosnak vélt jogi mozzanatokra, és kérni kellett – amennyiben a tiszti ügyész szükségesnek találta – valamilyen büntetés kiszabását is. (Ez utóbbi támasztja alá a közvádlói funkciót). Ezekhez az indítványokhoz a fegyelmi hatóság sohasem volt kötve,[39] ám a gyakorlatban mégis óriási szerepe volt. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy a fegyelmi hatóság tagjai általában nem rendelkeztek jogi végzettséggel, így mindenképpen szükség volt egy jogászi véleményre az ügyben. Másrészt bár nem kötődtek az indítványhoz, mégis túlnyomórészt átvették az indítvány érvelését,[40] s kisebb-nagyobb eltérésekkel a fegyelmi büntetéseket is akként szabták ki. (Ez persze nem zárja ki az olyan eseteket, amikor a hatóság nem értett egyet a tiszti ügyész indítványával és másképpen döntött).
Ha a „váderedményességet” összekötjük a tiszti ügyész jogi végzettségével vagy éppen praktizáló jogászi mivoltával (Varga 2009: 236),[41] akkor arra a megállapításra kell jutnunk, hogy a büntető anyagi jog terminológiája, nyelvezete, fogalmai a tiszti ügyészek szakértelme révén kerültek be a fegyelmi jog gyakorlatába. A (büntető)jogi szaknyelv magas szintű alkalmazása azonban problémás volt, hiszen ennek célja az, hogy az ugyanazon ismeretekkel bíró személyek közötti kommunikációt ugyanazon jelentéstartalommal biztosítsa (Vinnai 2017: 138). Ez azonban nem teljesült maradéktalanul azon fegyelmi hatósági tagok esetében, akik nem rendelkeztek ilyen ismeretekkel.
A FOLYAMAT ÖSZTÖNZŐJE: A SZAKIRODALOM
A közigazgatási fegyelmi jognak a tágabb értelemben vett büntetőjogtól való elhatárolása bár dogmatikai szempontból lehetséges, a gyakorlat során – mint a fent ismertetett „büntetőjogiasodás” mutatja – nem érvényesült tiszta formájában. Ez nem csupán magyar sajátosság. Gaston Jéze a francia fegyelmi jog 1834-től 1913-ig tartó fejlődését tárgyalva jelzi: e közigazgatási jogág egyre több és több, a tisztviselőknek nyújtott olyan garanciával bővült ki az évek során, amelyeket (például kontradiktórius eljárás, ügyvédi képviselet) nyilvánvalóan a (büntető) perjogból vettek át (Jéze 1913: 164). Ezt a folyamatot Jéze juridictionnalisation-nak nevezi, azaz ennek a fejlődési tendenciának végső célja az, hogy a tisztviselőknek ugyanolyan jogvédelemben legyen része, mint a büntetőbíróság előtt álló vádlottnak, s ez csak úgy érhető el, ha a fegyelmi jogot fokozatosan közelítjük az igazságszolgáltatás felé (Jéze 1913: 163–164). A német jogban az 1873-as Beamtengesetz már ismerte a szóbeli tárgyalás elvét[42] vagy az ügyvédi képviseletet.[43] A 20. században szintén megfigyelhető hasonló jogátvétel (transzplant). Az 1937-es Birodalmi Fegyelmi Rendtartás átvette az opportunitás elvét a büntetőeljárási jogból (Benárd 1941: 34), valamint meghonosította az újrafelvétel intézményét.[44] Ugyanakkor a büntető anyagi joggal kifejezetten ellentétes volt az a rendelkezés, miszerint a fegyelmi eljárásnak nem képezheti akadályát a beszámíthatóság hiánya, például az elmebetegség vagy a cselekvőképtelenség.[45]
A magyar jogban ilyen közvetlen átvételekkel csak szűk körben találkozhatunk, például a büntetőeljárási jog néhány terminus technicusának jogszabályokban előforduló használatakor. Ez annak ellenére igaz, hogy a szakma már a dualizmus korában is viszonylag egységesen követelt bizonyos büntető alaki jogi elemeket. Ilyen volt a közvetlen és szóbeli eljárás elve,[46] amelynek hiányát bár az akkori jogászok (is) folyamatosan számon kérték (Jellinek 1886: 24; Hiernomymi 1895: 6), az 1929. évi XXX. tc. mégis csak szubszidiárius megoldásként alkalmazta, főszabályként az írásbeliséget hagyva meg.[47] Az ügyvédi képviselet ugyanilyen sokat vitatott pont volt, mivel az 1876. évi VII. és az 1886. évi XXIII. törvények rendelkezései e kérdésről hallgattak. Ugyanakkor a joggyakorlat mégiscsak kimunkálta ezt a lehetőséget, […] az írásbeli védekezések megfogalmazásánál a tisztviselők gyakran vették igénybe ügyvéd vagy más jogvégzett személy segítségét. Erre bizonyíték az első [Debrecenben] fennmaradt szöveges emlék Vetéssy István fellebbezése, amelyben ezt olvashatjuk: „[…] igazolt ügyvédem által a tekintetes közigazgatási bizottság előtt aziránt esedezem, hogy az első foku sérelmes határozat megváltoztatásával engem a vád és következményei alól felmenteni szíveskedjék”[48] (Sallai 2020c). Később, az 1929. évi XXX. tc. már bevezette a képviselet lehetőségét.[49]
A büntető anyagi jog megoldásait tehát elsősorban a gyakorlat vette át a sokat hivatkozott 1929-es szabályozás előkészítése során. Bár Szontagh Vilmos professzor arra az álláspontra helyezkedett, hogy hibaként róható fel a javaslatban, hogy „nincsenek a tényálladékok csekélyebb és súlyosabb minősültségű csoportokra osztva, annál kevésbé az egyes büntetési nemek alá tartozó tényálladékok külön-külön felsorolva” (Szontagh 1929: 4). Az ezzel ellentétes megoldás szerinte képes lett volna gátat vetni a túlzott mértékű diszkréciónak. A javasolt megoldás egyértelműen a büntető anyagi jog sajátosságait plántálta volna át a közigazgatási fegyelmi jogba. Hasonló elképzeléssel találkozhatunk Arnold Köttgen munkájában, aki sok, a büntetőjogból átvett megoldást javasolt bevezetni a fegyelmi jogba, például a bűnösség fogalmát (Köttgen 1929: 93, 109). Itt említhetjük meg azt a kifejezetten nyelvi szempontú problémát, hogy a „tisztviselő” kifejezést milyen értelemben használhatjuk a fegyelmi jogban. Az egyik lehetőség a Beamter szó használata, ami közigazgatási (illetőleg ma már inkább munkajogi) jellegű. A másik lehetőség az Amtsträger szó használata, ami büntetőjogi jellegű, és leginkább a magyar „hivatalos személy” kifejezéshez áll közel (Köttgen 1929: 115). E két utóbbi példa is jól szemlélteti azt, hogy Köttgen szerint a fegyelmi jog „büntetőjogiasítása,” vagyis a két felelősség közötti dogmatikai határ elmosása pozitív fejlődési irány lenne.
ÖSSZEGZÉS
A fentiekből két fő következtetést vonhatunk le. Az első az, hogy a büntető anyagi jog szóhasználata csupán a joggyakorlatra jellemző, s a tiszti ügyészeken keresztül került be a fegyelmi jogba. Ezzel szemben a büntető alaki jog terminológiáját, intézményeit – a korabeli jogtudományi irodalom sürgetésére – főleg a jogszabályok (1929. évi XXX. tc., illetve a rendeletek) vezették be. Ily módon a gyakorlatot egy „alulról,” a második esetben pedig egy „felülről” érkező kvázi jogi átvételről (transzplantról) beszélhetünk. Visszatérve a bevezetőben feltett roseni (módosított) kérdésre, az a válasz adható, hogy az átvett fogalmak, kifejezések általában „magukkal hozták” a büntetőjogi hátteret, ám ez nem volt feltétlenül következetes, hiszen például az enyhítő és a súlyosító körülmények tartalma (mint arra fentebb utaltunk) nem igazodott a büntetőjogban használt alakjához. Tehát ebben az esetben e transzplantált fogalmak (intézmények) másként viselkedtek a büntető-, és másként a közigazgatási jogi környezetben, s ennek oka a részben eltérő jelentéskeret.[50] Julio Carvalho szerint ugyanis valamilyen kölcsönzött jogintézmény, szabály vagy fogalom akkor működik mindkét kultúrában azonos módon („work uniformly in both settings”), ha azonos a kontextus, a jelentés kerete (Carvalho 2019: 22). Ez az enyhítő és a súlyosító körülmények használatánál nem áll fenn.
A jogi terminus technicusoknak „kötött gondolati tartalma van” (Szabó 2001: 98), következésképp – szociolingvisztikai szempontból – csak a nyelv ugyanazon vertikális szintjén használatos kódot megértő alanyok képesek vele kommunikálni (Szabó 2001: 88–89). A teljes folyamat értékelésekor ez számunkra a következőt jelenti: a fegyelmi hatóság, illetve annak tagjai nem feltétlenül rendelkeztek jogi végzettséggel, amit a szakmai tapasztalat sem tudott teljeskörűen pótolni, hiszen a büntetőjog szabályrendszere a közigazgatási joganyagon nagyrészt kívül esett. Így a megfelelő jogi szaknyelv és a mögötte rejlő szaktudás hiányában, a fegyelmi hatóságot vagy annak tagjait[51] a tiszti ügyész vezette, amikor indítványának büntetőjogi elemeket is tartalmazó érvelését szó szerint átmásolták a fegyelmi véghatározatba. Ezek az indokolások jóllehet – mai szóhasználattal élve – eleget tettek a reflektáltság kritériumának (Bencze 2015: 130) és magas szintű szakmai érveken nyugodtak, mégis kétségeket ébresztenek, hiszen a fegyelmi eljárásban a döntéshozók úgy határoztak az ügy végkimeneteléről, hogy nem vagy nem teljesen értették meg a tiszti ügyészi argumentációt. A fegyelmi és a büntetőjogi felelősség összemosása folytán pedig előállhat annak a veszélye, hogy a hatóság olyan körülményeket értékel a szankció kiszabása körében, amelyek irrelevánsak fegyelmi szempontból, vagy akár fordítva is megeshet. Az ilyen tévedések megalapozatlanná és hibássá teszik a végső döntést. (Ficsor 2007: 61) Ha pedig ehhez még hozzávesszük az írásbeli eljárás buktatóit, arra a megállapításra kell jutnunk, hogy az írásbeli jogi kommunikáció három problémájából – amely tipológiát Tóth J. Zoltánnak köszönhetjük – az első mindenképp adott az itt tárgyalt jelenségnél, hiszen „nincs lehetőség a befogadó egyéni habitusához igazítani a közlés [tiszti ügyészi indítvány] tartalmát” (Tóth J. 2019: 137), s e helyzet a jogi ismeretek (részbeni) hiánya nyomán állt elő. Ez a töredékes interpretáció végső soron hiteltelenné is tehette a fegyelmi hatóságot, s ráadásul kérdésessé azt a megoldást, amit a magyar jog 1876-tól egészen a szocializmus korai időszakáig alkalmazott. Ekkor ugyanis egy közigazgatási reform keretében a fegyelmi eljárásokat elvonták a rendes bíróságoktól és egy, teljes mértékben a közigazgatáson „belül” létrehozott szervezetrendszert hoztak létre a fegyelmi ügyek elbírálására (Csizmadia 1976: 157–158), azzal a fő indokkal, hogy a bíróságokhoz képest a közigazgatásban a maguk is tisztséget betöltők nagyobb kompetenciával bírnak – a szükséges szakismeretek birtokában – a magatartások megítélésénél (Sallai 2020c). A „szükséges szakismeret” értelmezésekor nem számolhattak azzal, hogy a büntetőjogi terminológia a tiszti ügyészek gyakorlata révén immanens részét képez(het)i majd a fegyelmi ügy „vádiratának,” az indítványnak, amelynek értelmezése a kifejezetten büntetőjogi szakismeretek hiányában nem volt lehetséges. Mindez magában hordozta egy téves következtetéseken alapuló döntés meghozatalát, vagy akár egy, az adott cselekményhez képest inadekvát szankció alkalmazását, pusztán amiatt, hogy a hatóságot „nyelvileg is kiszolgáltatott” helyzetbe hozta az 1876-os reform.
IRODALOM
Angyal P. (1943): Hivatali és ügyvédi bűntettek és vétségek. Budapest: Attila Nyomda.
Balogh J. (1997): Az osztrák magánjog hatása a magyarországi kodifikációkra a XIX. században. Publicationes Universitatis Miskolciensis Sectio Juridica et Politica 14. Miskolc: Miskolci Egyetemi Kiadó, 1997, 55–69.
Benárd Z. (1941): A német tisztviselők fegyelmi joga. Közigazgatástudomány 4. évf. különszám 33–46.
Bencze M. (2015): Az ítéleti indokolások diagnosztikája – az ítélkezési stílus vizsgálatának jelentősége. In: Szabó M. (szerk.) A jog nyelvi dimenziója. Miskolc: Bíbor Kiadó. 129–139.
Carvalho, J. (2019): Law, Language, and Knowledge: Legal Transplants from a Cultural Perspective. German Law Journal 20. évf. 1. sz. 21–45.
Csizmadia A. (1976): A magyar közigazgatás fejlődése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Dobos Cs. (2014): Nyelv és jog. Miskolc: Miskolci Egyetemi Kiadó.
Ficsor K. 2007. A „helyes válasz” problémája és a jog argumentatív karaktere. In: Stipta I. (szerk.) Studia Iurisprudentiae Doctorandorum Miskolciensium 8. Miskolc: Bíbor Kiadó. 53–65.
Gálbory L. (1929): Az önkormányzati alkalmazottak fegyelmi jogáról. A fegyelmi vétség. Magyar Közigazgatás 47. évf. 52. sz. 3–5.
Gedeon M. (2018a): A magyarországi bányajogi szaknyelv történeti áttekintése. Magyar Jogi Nyelv 2. évf. 1. sz. 1–5.
Gedeon M. (2018b): A magyar jogi nyelv történetéről. In: Szabó M. – Vinnai E. (szerk.) A törvény szavai: Az OTKA-112172 kutatási zárókonferencia anyaga Miskolc, ME – MAB, 2018. május 25. Miskolc: Bíbor Kiadó. 199–222.
Heindl, W. (2013): Josephinische Mandarine. Bürokratie und Beamte in Österreich. Band 2. 1848–1914. Wien: Böhlau.
Héjja J. E. (2015): „Hűtlenségi és visszaélési botrányos tények”. Vármegyei tisztviselői kihágások, felelősségre vonás, fegyelmi eljárás a 19. század első felében. Századok 149. évf. 5. sz. 1069–1077.
Hieronymi K. (1895): A fegyelmi törvény tervezete. Magyar Közigazgatás 13. évf. 4. sz. 3–6.
Holtzendorff, von F. 1875. Rechtslexikon I. Leipzig: Verlag von Duncker und Humblot.
Jellinek A. (1886): A törvényhatósági tisztviselők, a segéd- és kezelőszemélyzet elleni fegyelmi eljárásról. Magyar Jogászegyleti Értekezések III. kötet 2. sz., Budapest: Franklin Társulat.
Jéze, G. (1913): Das Verwaltungsrecht der Französischen Republik. Tübingen: Mohr Siebeck.
Köttgen, A. (1929): Beamtenrecht. Breslau: Hirt Verlag.
Krauss, M. (1997): Herrschaftspraxis in Bayern und Preußen im 19. Jahrhundert. Frankfurt am Main: Campus Verlag.
Mezey B. (2016): A magyar jogi szaknyelv kezdetei. In: Bathó G. (szerk.) A magyar jogtörténet válogatott bibliográfiája 1560–1860. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 6–11.
Nánási L. (2009): Ügyészek a rendi Magyarországon. Jogtörténeti Szemle 3. sz. 34–41.
Nánási L. (2017): Az ügyészi funkció a rendi kori Magyarországon. Pro Publico Bono. Magyar Közigazgatás 5. évf. 4. sz. 222–236.
Ortutay K. (2011): A jog a szavak hivatása: Gondolatok a jogról és a nyelvről. Miskolc: Z-Press Kiadó.
Petrasovszky A. (2019): A latin nyelv és az európai jogfejlődés. Magyar Jogi Nyelv 3. évf. 1. sz. 1–5.
Rosen, L. (2006): Law as Culture. An Invitation. New Jersey: Princeton University Press.
Sallai B. (2020a): Adalékok a törvényhatósági tisztviselők büntetőjogi és fegyelmi felelősségéhez a polgári kori szabályozásban. A büntetőjogi és a fegyelmi felelősség elhatárolási kérdései. In: Talabos Dávidné dr. Lukács N. (szerk.) Tudományos Diákest Tanulmánykötet VII. Debrecen: Praetor Szakkollégium. 132–147.
Sallai B. (2020b): A közszolgálati fegyelmi felelősség kezdetei a polgári kori Magyarországon. Régiókutatás Szemle 5. évf. 1. sz. 59–66.
Sallai B. (2020c): Törvény egy Straf-colonia részére? Az 1876. évi VII. törvénycikk a jogalkotás és a debreceni joggyakorlat tükrében. In: Talabos Dávidné dr. Lukács N. (szerk.) A jog tudománya, a mindennapok joga IV. Debrecen: Praetor Szakkollégium. 249–262.
Stipta I. (2020): A magyar történelmi alkotmány és a hazai közjogi-közigazgatási jogvédelem. Budapest: Gondolat Kiadó.
Szabadfalvi J. (2020): A magyar jogi nyelv fejlődése a 19. század elejétől az elmúlt századfordulóig. Jogtudományi Közlöny 75. évf. 3. sz. 112–121.
Szabó M. (2001): Trivium. Grammatika, logika, retorika joghallgatók számára. Miskolc: Bíbor Kiadó.
Szendi A. (2017): A 19. századi magánjogi szakszavaink előfordulása korabeli folyóiratokban (1830–1850). Magyar Jogi Nyelv 1. évf. 1. sz. 4–8.
Szontagh V. (1929): Fegyelmi jog és diszkréció a jogállamban. Miskolci Jogászélet 5. évf. 5. sz. 2–5.
Tóth J. Z. (2019): Állam- és jogelmélet. Budapest: Patrocinium.
Varga N. (2009): A polgári közigazgatás kiépítése felé tett lépések a dualizmus időszakában. In: Radics K. (szerk.) A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXXI. Debrecen: Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, 227–250.
Vékás L. (2018): Az osztrák polgári törvénykönyv (Optk.) utóélete a magyar magánjogban. In: Gosztonyi G. (szerk.) Jogtörténeti parerga II: ünnepi tanulmányok Mezey Barna 65. születésnapja tiszteletére. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 2018, 291–299.
Vinnai E. (2015): Jog és nyelv – nyelv és jog. In: Fekete B., Fleck Z. (szerk.) Tanulmányok a kortárs jogelméletről. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó. 65–114.
Vinnai E. (2017): Jog és nyelv határán. A jogi nyelvhasználat nemzetközi és hazai kutatása. Budapest: Gondolat Kiadó.
FORRÁSOK
1876:VII. tc.
1886:XXIII. tc.
1929:XXX. tc.
43. sz. BM rendelet (1930. I. 4.)
44. sz. BM rendelet (1930. I. 4.)
Gesetz, betreffend die Rechtsverhältnisse der Reichsbeamten (1873. III. 31.)
Képviselőházi Napló 1884/XI. k.
Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Megyei Levéltára IV. B. 1414/b. 33–36. d. és 79–85. d.; IV. B. 1109/ l. 189. d., 195. d., 203. d.; IV. B. 1109/l. 316. k., 317. k.; IV. B. 1405/b. 419. k.–423. k.
Reichsdienststrafordnung (1937. I. 26.)
Sallai Balázs*
egyetemi hallgató,
Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar
*ORCID-ID: 0000-0002-6897-2872
[1] AZ INNOVÁCIÓS ÉS TECHNOLÓGIAI MINISZTÉRIUM ÚNKP-20-2 KÓDSZÁMÚ ÚJ NEMZETI KIVÁLÓSÁG PROGRAMJÁNAK A NEMZETI KUTATÁSI, FEJLESZTÉSI ÉS INNOVÁCIÓS ALAPBÓL FINANSZÍROZOTT SZAKMAI TÁMOGATÁSÁVAL KÉSZÜLT.
[2] „A bíró tudatlansága az ártatlanok veszedelme.”
[3] Az átültetés folytán jelentkező zavarok (legal irritants) magyar viszonylatokban talán legjobb példája az Optk. bevezetése utáni „funkciózavarok”.
[4] Készült Holtzendorff 1875: 97. alapján.
[5] Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Megyei Levéltára (a továbbiakban: MNL-HBML) IV. B. 1414/b. 79. d. 246.373/4-1916, 1207/1911 KB, 4217/1911.
[6] MNL-HBML IV. B. 1414/b. 82. d. 1033/1938, 1783/1938.
[7] MNL-HBML IV. B. 1414/b. 84. d. 6708/1942, 4865/1943 KB.
[8] 1929:XXX. tc. 76. § (5) bek.
[9] 1929:XXX. tc. 94. § (2) bek.
[10] A tényállás könnyebb tisztázhatóságát és a fegyelmi eljárások gyorsítását volt hivatott elősegíteni e megoldás, amellyel szemben azonban mégis felmerülhet az, hogy a bíróság által megállapított tényállás esetleg nem tartalmazott minden, a fegyelmi jog szempontjából releváns megállapítást, bár ez a gyakorlatban nem valószínű, hogy problémát okozott volna, hiszen a fegyelmi eljárás során a hatóság kiegészíthette a tényállást.
[11] Sajnálatos módon az 1870 és 1876 közötti iratanyagból a törvényszék előtti ügyek hiányoznak, csupán azt tudjuk, hogy nyolc eljárás indult. Vö.: MNL-HBML IV. B. 1109/ l. 189. d. 4005/1870; 195. d. 1427/870; 203. d. 494/1871, 8687/871, 6836/871, 7659/871, 6050/872, 6027/872, 6775/872; ill. IV. B. 1109/l. 316. k., 317. k.; IV. B. 1405/b. 419. k.–423. k.
[12] MNL-HBML IV. B. 1414/b. 33. d. 73/1895.
[13] MNL-HBML IV. B. 1414/b. 33. d. 251/1894 KB.
[14] MNL-HBML IV. B. 1414/b. 33. d. 5906/1892.
[15] MNL-HBML IV. B. 1414/b. 33. d. 600/1892.
[16] MNL-HBML IV. B. 1414/b. 34. d. 73/1905.
[17] MNL-HBML IV. B. 1414/b. 84. d. 4241/1943 KB.
[18] MNL-HBML IV. B. 1414/b. 33. d. 7123/1892.
[19] MNL-HBML IV. B. 1414/b. 33. d.
[20] A jövőben érdemes lenne kutatást végezni azt feltárandó, hogy a fegyelmi hatóságok joggyakorlata vajon egyöntetűen ugyanazon tényeket sorolta-e az enyhítő vagy a súlyosító körülmény fogalma alá, vagy éppen ellenkezőleg: az széttartó volt-e.
[21] Vö.: MNL-HBML IV. B. 1414/b. 81. d. 800/1928, 324/1929, 1942/1928, 83. d. 46042/1940, 84. d. 2799/1942.
[22] Vö.: MNL-HBML IV. B. 1414/b. 82. d. 470/1935, 83. d. 46042/1940.
[23] Vö.: MNL-HBML IV. B. 1414/b. 81. d. 324/1929, 882/1930 KB, 419/1938 KB, 1783/1938.
[24] Vö.: MNL-HBML IV. B. 1414/b. 33. d. 7123/1892, 81. d. 1942/1928, 324/1929, 882/1930 KB, 873/1929 KB, 82. d. 419/1938 KB, MNL-HBML IV. B. 1414/b. 33. d. 276/1895 melléklete (1895. július 9-i jegyzőkönyv), 169/1885.
[25] MNL-HBML IV. B. 1414/b. 81. d. 882/1930 KB.
[26] Vö.: MNL-HBML IV. B. 1414/b. 82. d. 112/1935, 51018/1935, 46042/1940.
[27] MNL-HBML IV. B. 1414/b. 81. d. 197/1930 KB.
[28] MNL-HBML IV. B. 1414/b. 81. d. 1308/1928 KB.
[29] MNL-HBML IV. B. 1414/b. 84. d. 484/1940.
[30] MNL-HBML IV. B. 1414/b. 81. d. 882/1930 KB.
[31] 1929:XXX. tc. 83. § (2) bek.
[32] 1929:XXX. tc. 81. § (4) bek.
[33] 44. sz. BM rendelet (1930. I. 4.).
[34] 1929:XXX. tc. 82. § (8) bek.
[35] 43. sz. BM rendelet (1930. I. 4.) (31. bek.).
[36] A tiszti ügyészek feladatköréről, képzettségéről, alkalmazásának feltételeiről lásd: 1886:XXI. tc. 70. §.
[37] Emellett ügyészi vélemény adásával segíthették a hatóságot jogszabály-értelmezési kérdésekben, a hatóság felhívására. Például: MNL-HBML IV. B. 1414/b. 81. d. 3405/1932., 82. d. 1783/1938.
[38] Vö.: 1876:VII. tc. 5. §, 1886:XXIII. tc. 5. §, 1929:XXX. tc. 83. §.
[39] Vö.: 1876:VII. tc. 5. és 7. §§, 1886:XXIII. tc. 5. és 7. §§, 1929:XXX. tc. 89. § (6) bek.
[40] Az egyik tisztviselő fellebbezésében sérelmezte is e jelenséget: „[…] a megtámadott sérelmes elsőfokú véghatározat a vád indítvány indokolásának ugyszólván betüszerinti kimásolásával indokolva.” MNL-HBML IV. B. 1414/b. 82. d. 1033/1938.
[41] Példának okáért a Debrecenben sokáig tiszti ügyészként tevékenykedő dr. Ábrahám Lászlónak ügyvédi irodája is volt. Vö.: MNL-HBML IV. B. 1414/b. 35. d. 593/1903 KB melléklete (1903. október 31-i jegyzőkönyv).
[42] Gesetz, betreffend die Rechtsverhältnisse der Reichsbeamten (1873. III. 31.) (a továbbiakban: Beamtengesetz) 83. §.
[43] Beamtengesetz 101. §.
[44] Reichsdienststrafordnung (1937. I. 26.) (a továbbiakban: Reichsdienststrafordnung) 83–86. §.
[45] Reichsdienststrafordnung 15. §.
[46] Megjegyzendő, hogy a gyakorlatban a fegyelmi eljárás már 1876-tól tartalmazott kontradiktórius elemeket (Stipta 2020: 63), ugyanakkor a polgári korszakban egy jogszabály sem deklarálta a szóbeliséget.
[47] 1929:XXX. tc. 88. §.
[48] MNL-HBML IV. B. 1414/b. 33. d. 342/1885.
[49] 1929:XXX. tc. 88. §.
[50] A jelentéskeret itt csak részben eltérő, mert az enyhítő körülmény mint kifejezés mindkét jogágban azt jelenti, hogy valamit az elbíráló(k) akként vesz(nek) figyelembe, hogy az tulajdonképpen mentő okként szolgál; a súlyosítónál pedig fordítva. Itt az eltérést az jelenti, hogy a két jogterületen milyen körülményeket sorolnak az egyik, illetve a másik fogalom alá.
[51] A képviselőház egyik tagja az 1886:XXIII. tc. vitája idején nem kis iróniával azt mondta, hogy a közigazgatási bizottság fegyelmi választmányának tagja lehet a postahivatalnok vagy a távírdafőnök is, akiknek valószínűleg nincs kompetenciája fegyelmi kérdések megítélésében. Képviselőházi Napló 1884/XI. k. 250–251.
