2020. évfolyam / 2020/2.

Jog(történet) és nyelv: a közigazgatási fegyelmi jog „büntetőjogiasodásának” nyelvi aspektusai a levéltári forrásokban¹

Ön itt egy cikkrészletet talál. A teljes tanulmányt a Magyar Jogi Nyelv nyomtatott lapszámában olvashatja el. A folyóiratra itt tud előfizetni. A Magyar Jogi Nyelv – valamint további 23 jogi szaklap – valamennyi tanulmányát olvashatja a Jogkódex Szakcikk Adatbázis Plusz moduljában.

BEVEZETÉS

E folyóirat hasábjain már korábban is láttak napvilágot olyan jogtörténeti vonatkozású írások, amelyek fókusza valamely jogterület szakszókészletének elemzésére (Szendi 2017; Gedeon 2018a), vagy más nyelvi jelenségek (jogi kultúrtörténet) vizsgálatára irányult. (Petrasovszky 2019) A jelen munka, bár szintén jogtörténeti jellegű, annyiban azonban mégis eltér, hogy nem egy – például a magán- vagy bányajogi – jogterület szakszókészletének egy korszakban meglévő állapotát igyekszik megjeleníteni, hanem a közigazgatási jog egyik részterülete (Tamás 2018) szókészletének „mozgását,” vagyis formálódását, bővülését szeretné felvázolni. E mostani – legfőképpen pragmatikai jellegzetességeket magán viselő (Tóth 2019: 404) vizsgálódás bázisa a debreceni törvényhatóság hivatalnokai ellen 1870 és 1947 között lefolytatott fegyelmi eljárások írásos anyaga. Példaként használva e források tartalmát, arra szeretnénk rávilágítani, hogy az akkor még teljes mértékben a közigazgatási jog integráns részeként kezelt fegyelmi jog folyamatosan vette át a tágabb értelemben használt büntetőjog eszköztárából a terminológiát, fogalmazásmódot, a jellemző fordulatokat, sőt még egyes formai elemeket is. E folyamat kezdőpontja, bár nem határozható meg egzakt módon, a szerző tapasztalatai szerint kb. az 1920-as évekre tehető. Vinnai Edina tipológiáját használva tehát a jelen kutatás az írott jogi nyelv vizsgálatát jelenti (Vinnai 2015: 75), és a szűkebb értelemben használt jog és nyelv irányzathoz tartozik, mivel az írott jogi nyelv jellegzetességeinek feltárására és leírására irányul. (Vinnai 2015: 89–90) A vizsgált anyag (források) tipológiáját illetően pedig a kutatás nagyrészt normát alkalmazó jogi döntésekkel, érintőlegesen pedig normatív szövegekkel foglalkozik (Ortutay 2011: 76).

Az itt leírt jelenség alapvető problematikája analógiát mutat a legal transplant (Halmai 2013) elméletek egy aspektusával. Ennek klasszikus modellje szerint ugyanis valamely jogrendszer egy másik (ún. „donor”) jogrendszertől egy, az utóbbiban már alkalmazott jogi megoldást vesz át és alkalmaz saját hatókörében, vagy legalábbis erre tesz kísérletet. A mostani esetben azonban egy, a magyar jogrendszeren belül – annak egyes jogágai között – végbemenő folyamatról beszélhetünk; úgy is mondhatnánk, hogy egy „belső jogi transzplantról” vagy egy kvázi jogi transzplantról. Lawrence Rosen e témában megkerülhetetlen könyvében azt a kérdést veti fel, hogy a jogi transzplantok esetében vajon mekkora részét kell a kulturális kontextusnak is átvenni a kérdéses jogi megoldás mellett, annak alkalmazhatóságához. (Rosen 2006: 42) A most tárgyalt folyamat esetében a kérdést úgy kell módosítanunk, hogy vajon a donor jogág értelmezési tartományát milyen mélységben/arányban kell átvennie egy másik jogágnak ahhoz, hogy a transzplantált jogi megoldások megfelelően funkcionálhassanak. Ennek elmaradásával ugyanis súlyos zavarok keletkezhetnek, mint például az osztrák polgári törvénykönyv esetében. (Balogh 1997: 58–59; Vékás 2018: 296–298)[1] A válaszadás előtt azonban tekintsük át, hogy mit is takar a címben említett belső jogi transzplant. …

 

Sallai Balázs
egyetemi hallgató,
Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar


[1] Az átültetés folytán jelentkező zavarok (legal irritants) magyar viszonylatokban talán legjobb példája az Optk. bevezetése utáni „funkciózavarok”.