2017. évfolyam / 2017/2.

Jogi szövegtípusok¹

Kattintson a Fullscreen ikonrafullscressn , ha a folyóiratot nagyobb méretben kívánja olvasni!

 

A szövegek osztályozásának haszna 

Bár a szövegnyelvészet egyik fontos területe a szövegek típusainak leírása, osztályozása, és a jog maga is tulajdonképpen szövegek sűrű masszája, a jogi szövegek csoportosításával való foglalatosság mégsem mondható különösen népszerű témának – legalábbis a jogászok körében bizonyosan nem. Pedig az efféle osztályozásnak sok haszna lehetne.

Először lenne egy didaktikai haszna. Az első éves joghallgatók az egyetemre igen szerény jogra vonatkozó előismeret-készlettel érkeznek. Kézenfekvő számukra a jogot először mint szövegek halmazát felmutatni. És, mivel öt éven át az intézményes gyakorlatokkal alig-alig fognak érintkezni, hanem elsősorban szövegeket fognak olvasni és megtanulni, célszerű tisztázni, hogy mik is tulajdonképp ezek a szövegek. A jogi oktatás máig a jogászi szakma kapuőre (Bódig 2016), így szakmai és szaknyelvi szocializációs funkciót is ellát. A jogi nyelvre, és ezen belül a jogi szövegek fajtáira történő reflexió ebben a kontextusban fontos része lehet ennek a szocializációnak.

Másodsorban, ahogy azt Douglas Biber (1989) bebizonyította, szinte bármilyen összehasonlító nyelvészeti elemzés hallgatólagos előfeltétele, hogy a szövegeket csoportokra osztjuk, és ezeket a csoportokat egymással igyekszünk összehasonlítani. A legtöbb tipológia valamilyen funkcionális különbségen alapszik. A leggyakoribb az írásbeli és a szóbeli diskurzusok megkülönböztetése. A szövegnyelvészeti és a számítógépes szövegnyelvészeti elemzésekhez tipológiák kellenek.

Harmadsorban pedig azért érdemes a szövegek különböző típusaival foglalkozni, mert az egyes típusok leírása, a típusok egymással történő interakciója, az átmenetek nagyon sok olyan felismerést tesznek lehetővé, amelyeket pusztán a jog belső szemléletéből nem tudnánk kibontani. Ilyen felismeréseket – remélem – ez a tanulmány is tartalmaz.

Definíciók, kategóriák

Mindenekelőtt néhány szót érdemes szólni arról, hogy mit is jelent a szövegtípus kategóriája, hiszen az egyes szövegfajták elkülönítésére, csoportosítására nemcsak nagyon sokféle módszer lehetséges, hanem magára a csoportosítás végeredményére is többféle kifejezést szoktak használni. A leggyakoribbak a szövegtípus, a műfaj (genre), a nyelvi réteg, a stílus és a regiszter kategóriái.

Ezek közül a legtágabb kategória a nyelvi réteg vagy regiszter kategóriája: ebben a tekintetben a jogi nyelv eléggé homogénnek látszik, és egy nyelvi regiszterbe – a „hivatalos” szövegek regiszterébe – tartozik. Vannak, akik azt mondják (pl. Kurtán Zsuzsa – Kurtán 2017), hogy ezen a főregiszteren belül a jogi nyelvnek alregiszterei is elkülöníthetők, én azonban ezekre az alregiszterekre inkább a lentebb taglalt „stílus” kategóriáját ajánlanám. Azonban már itt is érdemes rámutatni arra, hogy a jogi szövegek egyben a jogászi szakma szövegei is, így a szaknyelvi szövegek nagy családjába is beletartoznak. Úgy vélem, hogy ebben a tekintetben a hivatalos a tágabb, és a jogi szaknyelvi minősítés a szűkebb kategória, egyszerűen azért, mert a hivatalos nyelvi regiszterben nemcsak a jogászok beszélnek, hanem például minden tisztviselő, aki az állammal kapcsolatba kerül.

A második kategória, amellyel gyakorta találkozhatunk, a stílus fogalma. Az alább röviden ismertetendő Biber-tanulmány valójában a különböző műfajok stílusbeli jellegzetességeit mutatja be, és igen sok osztályozásban szerepet játszik ez a szemlélet. Így jöhetett ki pl. Bibernél olyan eredmény, amely szerint az előre elkészített beszédek és az általános fikciós irodalom egyaránt 50%-ban tartozhat „imaginatív narratív” klaszterbe. A stílus jóval szűkebb kategória, mint a nyelvi regiszter. A stílus esetén már komolyan szerepet játszhatnak bizonyos intézményes gyakorlatok, illetve magának a szöveg megalkotójának egyénisége, és nyelvhasználati jellegzetességei. A stílus kategóriájával (amelyet már Cicero három rétegre bontott: magas, közepes és alacsony stílusra) lehet a legjobban megragadni pl. egy felsőbírósági, egy rendőrségi vagy egy adóhatósági határozat indokolásában mutatkozó különbségeket. Úgy vélem, a stílussal lehet a legjobban megragadni az érthető és az érthetetlen szövegek közötti különbségeket is. A stílus jól kutatható számítógépes nyelvészeti eszközökkel.

Végezetül két kategóriánk maradt, a műfaj (genre) és a szövegtípus kategóriái. Ebben a tanulmányban ezt a két fogalmat lényegében szinonimaként használom, akárcsak Gotti (2012). Ez vállaltan egy kevert kategória: egyszerre tükröz funkcionális/pragmatikai és grammatikai/tartalmi megfontolásokat. (Erre később visszatérek.) Ezek a kategóriák egy nyelvi regiszteren belül létrejövő szövegek különböző változatait írják le. A csoportosítás rengetegféle szempont szerint történhet (pl. szóbeli – írásbeli, vagy egyoldalú – többoldalú), és ezeknek a jogban is lehet jelentőségük. (Pl. írásbeli és szóbeli nyilatkozatok a bíróságon, írásbeli és szóbeli szerződések, vagy egyoldalú és többoldalú szövegek pl. végrendelet és szerződés.) Előbb tehát szólnék a csoportosítás lehetőségeiről.

A szövegek csoportosítási lehetőségei

Ahogy említettem, a jogi szövegek tipizálása nem örvend túl nagy népszerűségnek a jogászok körében, és ez talán épp annak köszönhető, hogy a jogászok az egyes szövegtípusok, műfajok különbségét adottnak, természetesnek veszik. Másrészt mivel a jogon belül kevéssé lehet az egyéni stílust érvényesíteni, vagy a szövegtípus korlátait átlépni, az átmeneteknek és a besorolási kérdéseknek talán kevésbé van jelentősége. Hiszen mindenki pontosan tudja, hogy mi a különbség egy jogszabály és egy bírósági ítélet, egy jegyzőkönyv és egy jogi kommentár között.

Mielőtt azonban a szorosan vett jogi szövegcsoportosításokat áttekinteném, röviden rekapitulálom Biber híres tanulmányát, amelyben grammatikai és számítógéppel is gyűjthető statisztikai jegyek alapján próbálta műfajokba sorolni az egyes szövegeket.

Biber célja vállaltan egy olyan csoportosítás felállítása volt, amely elsősorban nyelvészeti szempontokat vesz figyelembe. Így a feldolgozott szövegeket – összesen 23 műfaj 481 szövegét – összességében csaknem 1 millió szó terjedelemben olyan öt dimenzió mentén elemezte, amely elsősorban nyelvészeti (grammatikai, lexikai, szemantikai), méghozzá a számítógépes nyelvészet statisztikai eszközeivel is megragadható jellemzőket vett figyelembe.

Bár az egyes klaszterek mind az öt dimenzió figyelembevételével képződtek, mégis bizonyos klasztereknél voltak „meghatározó” dimenziók. Akár azért, mert nagyon a negatív tartományban tartózkodtak, akár azért, mert nagyon a pozitívban. Fontos látni, hogy egyes műfajok többféle kategóriába is beleestek, így a szerző meg is állapítja, hogy tiszta típusok nincsenek: mindenhol átmeneteket figyelhetünk meg.

A Biber-tanulmány két tanulsággal szolgált a jelen szöveg megírásakor. Egyrészt a szövegeket értelmesen mégiscsak elsősorban a funkciójuk alapján lehet csoportokba sorolni (hiszen a nyolcas felosztása3 ilyen jellegű), és a nyelvi jellegzetességek csak alátámasztják vagy gyengítik ezeket a besorolásokat.

Másrészt fontos felismerés a tanulmányból az, hogy egy szövegtípus még a legszigorúbb definíció szerint is mindig nyitott, átmeneti jellegű. Ugyanezt fogjuk tapasztalni a jogi szövegtípusok esetén is.

A Biber-féle osztályozáshoz hasonlít Joos (1961) kategorizálása, aki már a jogi szövegek (műfajok) osztályozását végezte el. Ehhez ő csak két dimenziót használt, a stílus és a mód dimenzióit. Előbbi a teljesen formálistól (a „rituális” rögzítettől – amikor a nem megfelelően elmondott kifejezések akár érvénytelenséghez vezethetnek – ez a jogban egyre ritkábban fordul elő) tartanak a teljesen informális, alkalmiig. Ezen a skálán négy fokozatot különböztetett meg: a „rögzített”, a „formális”, a „konzultatív” és az „alkalmi” stílusokat. A mód dimen­zióban a két nagy kategória az írott és a beszélt, de a beszélten belül a spontán és a komponált alkategóriákat is megkülönböztette. Az osztályozásból az alábbi táblázat rajzolódik ki.

1. táblázat
Jogi szövegműfajok Joosnál (1961)

Joos szerint ezek a kategóriák két nagy csoportot rajzolnak ki, az írott (és a komponált rögzített), valamint a szóbeli-informális csoportot. (Az ábrán körberajzoltam.) Valójában ez a felosztás – hasonlóan a későbbiekhez is – a jognak valamiféle középpontot képzel, amelyhez ké­pesti távolsággal lehet mérni az egyes műfajokat. A jog középpontjában a formális-ceremoniális írott szövegek állnak, míg legtávolabb a már a joginak is alig nevezhető folyosói beszélgetések. Amellett, hogy ez az osztályozás nagyon az angolszász jogi kultúrában gyökerezik (a kontinensen alig vannak kötelezően elmondandó „varázsszavak”, vagy ekkora jelentősége mondjuk a biztosítási szabályzatoknak), ez a felosztás igen kevéssé van tekintettel a jog tényleges működésére: a funkcionális szempontok igen gyengék benne.

Brenda Danet (1980) nagyhírű tanulmányában részben erre a felosztásra támaszkodik, amikor „játék-műfajokat” (play genre) és „tény-műfajokat” (fact genre) különít el a jogban. A játék műfajokban – amelyet Danet Huizinga nyomán bont ki – mindig van egy olyan metaüzenet, hogy „ez csak játék”: ezekben az eljárásokban maga az eljárás a lényeg és nem a végeredmény, ezért a nyelv expresszív és poétikus funkciói kerülnek előtérbe, és ezekben fokozottan érvényesül a jogi nyelv performatív ereje (Danet 1980: 495). Bár a jog Huizingánál az „agonikus játékok” körébe tartozik – ami „vérre megy” –, ez a megkülönböztetés arra mégis jó, hogy a jogkérdés specifikusan jogászok diskurzusa alá tartozó megvitatását megkülönböztessük a ténykérdések nem specifikusan jogi-jogászi ügyétől, ami a feszes-formalizált stílust is hígítja. A tény-műfajok kevésbé formalizáltak, és a súlypontjuk nem az eljáráson, hanem a végeredményen van: az igazság és a tények világáról szólnak. Bár Danet írásában nem világos (maga is keveri), hogy itt műfajokról (genres), vagy a vitarendezés módjairól van szó (dispute processing), az látható, hogy az ő felosztása (is) eljárásjogi szempontú, és szinte csak az angolszász jogi kultúra kontextusában értelmezhető. A jogszabályok, amelyek a kontinentális jog kétségtelenül legfontosabb szövegei, ebben az elméletben (is) marginális szerepet töltenek be.

Tiersma híres könyvében (Tiersma 1999: 139) a jogi szövegeket két nagy csoportba sorolja: az operatív és „ismertető” (expository) dokumentumtípusokba. Az előbbi formálisabb és fő célja jogok és kötelezettségek telepítése (akár egyéni, akár csoportszinten), így nyelvezetük merevebb, hivatalosabb, struktúrájuk kötött. Ebbe a kategóriába tartozik a jogszabály vagy a szerződés. A másik kategória szabadabb szövegű és szerkezetű, joghatással pedig nem, vagy csak halványan bíró szövegek, mint egy bírói ítélet indokolása (opinion), vagy egy feljegyzés.

Az utolsó külföldi csoportosítási kísérlet, amelyet megemlítek, Gottié (Gotti–Bhatia 2006), aki szerint a szövegeket az alábbi szempontok szerint lehet kategorizálni (és mindez igaz a jogi szövegek kategorizálására is): a kommunikatív cél, amelyet el akarnak érni; a kontextus vagy a helyzet, amelyben alkalmazzák őket; a kommunikatív események vagy aktivitások, amelyekkel összekacsolódnak; a szakmai viszonyok, amelyek ezekben az eseményekben összekapcsolják az embereket; és a résztvevők háttértudása. Példálózó jelleggel említi meg az alábbi műfajokat: jogalkotási szövegek, amelyeknek szabályozási funkciójuk van, mivel jogokat és kötelezettségeket telepítenek; jogi tankönyvek, amelyek fő funkciója az informálás; ügyvéd-ügyfél kommunikáció, amelynek informatív és evaluatív funkciója egyaránt van; és jogászi érvelés, amelynek a meggyőzés a fő célja.

Végül megemlítem Karcsay csaknem negyvenéves felosztását (Karcsay 1981: 334), aki a jogalkotás és a jogtudomány, valamint a jogalkalmazás nyelvét különböztette meg. Ez a felosztás elsősorban a nyelvi kifejezés pontosságára, minőségére és a használt fogalmakra koncentrált, és az elképzelt, ideális „legjobb” jogi nyelvtől való távolság alapján sorolta be az egyes rétegeket.

Ehhez kapcsolódik egy másik felosztás (Szabó 2002: 116), amely szerint van a jogalkotás nyelve, a jogalkalmazás nyelve, a jogtudomány nyelve és jogi tájékoztatás nyelve (pl. tárgyalótermi tudósítás) és a jogi „konyhanyelv”. Eszerint a jogalkotás nyelve a jogi nyelven belül központi jelentőségű, minden más réteg ebből nyeri a szókészletét, és bizonyos szempontból a szintaktikai és stílusbeli jellegzetességeit is. Ez az elmélet tehát egyfajta hierarchiát tükröz az egyes jogi nyelvi regiszterek között (hasonlóan Karcsay gondolatmenetéhez), ahol legfelül a jogalkotás nyelvi rétege van, és ehhez képest ez alatt helyezkednek el a jogalkalmazás, a jogtudomány és a jogi magyarázat rétegei. Ez, akárcsak Karcsay elmélete, egy rejtett normatív mozzanatot tartalmaz tehát. Amit én is szívesen használok ebből az elméletből, az az, hogy a jogban a jogszabályok nyelvének központi jelentősége van.

Jogi szövegtípusok – a javasolt osztályozás

Kissé leegyszerűsítve, ezeket a jogi szövegtipológiákat egy koordinátarendszerben két tengely mentén helyezhetjük el. (Hasonlóan: Kurtán 2003: 82.) Az egyik tengelyre azt a szempontot vetítjük, hogy az adott szövegtipológia mennyire tükrözi a hagyományos nyelvészeti szempontokat: a grammatikai, szintaktikai és a szövegek belső rendezettségére (pl. struktúra) utaló formai megfontolásokat, illetve mennyire tekint el ezektől. A másik tengelyen a jog belső és külső szemléletét jelöljük. Vannak olyan tipológiák, amelyek a jog sajátos belső szempontjait, elsősorban is a kötelezés vagy a kötelező erő szempontját figyelembe veszik, és léteznek olyanok, amelyek nem. Mivel jogi szövegek tipizálásáról van szó, természetesen sem az X, sem az Y tengelyen nem képzelhető el egy extrém negatív osztályozás, hiszen az a tipológia, amelyik egyáltalán nem veszik figyelembe a jogi szakma sajátos belső szempontjait, vagy egyáltalán nincsen tekintettel nyelvészeti megfontolásokra, az nem lenne „jogi szövegtipológia”. A fentebbi osztályozások így néznek ki ebben a koordinátarendszerben.

1. ábra
A jogi szövegtípusok csoportosítási lehetőségei és az egyes elméletek helye

Én itt egy olyan jogi szövegtipológiát ajánlok, amely gyengébben alapszik bizonyított nyelvészeti szempontokon, és ez a nyelvészeti szempont is elsősorban pragmatikai, ugyanakkor erősen figyelembe veszi a jogászok saját belső tipizálását, a jog belső logikáját. Így a tipológiák tipológiájában valahol jobboldalt felül helyezkedik el. A jogászok számára ezért ez a felosztás ismerősen fog csengeni: megkülönbözteti a jogforrásokat, a jog működési szövegeit és a jogot magyarázó szövegeket.

A felosztás mögött két megfontolás húzódik meg. Egyfelől jelentőséget tulajdonít annak a ténynek, hogy egy szöveg a szűkebb értelemben vett jogrendszeren belül, a jogrendszer részeként született-e, vagy azon kívül (a három kategóriából a magyarázó szövegek a jogon kívüli szövegek), másfelől pedig jelentőséget tulajdonít a felvilágosodás óta a modern jogrendszerek egyik legfontosabb jellegzetességének számító „jogalkotás” és „jogalkalmazás” megkülönböztetésének. Kiindulópontom az – és ezt az egyszerű kiindulópontot később majd igyekszem finomítani –, hogy a jogrendszeren belül alapvetően kétféle szövegtípus létezik, a jogforrások és a jog működési szövegei, míg a jogrendszeren kívüli jogi szövegtípus a jogot magyarázó szövegek nagy családja.

2. ábra
Jogi szövegtípusok

Az a feltevésem, hogy a jog „működése” lényegében nem más jelent, mint azt, hogy a három szövegtípus folytonosan egymásba alakul, egymásra felelget, részleteiben és egészében egymást használja, egymásra hivatkozik. Egy sor példát fogok majd felhozni, amivel ezt igyekszem bizonyítani.

Mindezzel persze nem szeretnék egyfajta „szövegszolipszizmus” csapdájába esni, és azt sugallni, hogy a jog csak szövegekből áll, és a szövegeken, a nyelven kívül nem létezik semmi. Természetesen van egy valóságunk, amelynek – legalábbis egy része – nyelv nélkül is létezik. Az emberek szeretnek és gyűlölnek, testi és lelki szükségleteket elégítenek ki, esznek, isznak, szerelmeskednek és zenét hallgatnak. De a szellemi életünk nagy része már nyelvileg konstituált, a jog pedig nagyrészt felfogható olyan intézményes gyakorlatok sokaságának, amelyeket a nyelv képez le, közvetít. A jog maga felfogható egy olyan fekete dobozként, amely körül nyelvi és nem nyelvi valóság is kavarog, de amelyet úgy tudunk csak működésbe hozni, hogyha a nem-nyelvi valóságot is nyelvi formában adjuk be neki. Bent azután nyelvi műveletek zajlanak – amelyeket fel lehet fogni szövegtípusok egymás közötti interakciójának –, és a végén egy nyelvi produktum lesz majd az output is: határozat, ítélet, törvény, szabályzat, szerződés, amely persze kilépve újból a valóságba maga emberi cselekvésekké, vagy újabb (nem jogi) szövegekké alakul.

Nem szeretném továbbá azt sem sugallni, hogy a jog működése csak ilyen módon fogható fel: a jogelmélet immár több mint 2000 éves története bizonyítja, hogy egymással versengő vagy egymást kiegészítő, és teljességgel más szemüveget viselő vagy szemszöget érvényesítő magyarázatok egyszerre lehetnek érvényesek a joggal kapcsolatban.

Még egy megjegyzést fontosnak tartok, mielőtt belevágnék az egyes jogi szövegtípusok ismertetésébe. A jognak, illetve a jogi szövegeknek más nyelvi regiszterekhez képest – nyelvészeti szempontból – van három nagyon fontos jellegzetességük. Az első kettőben többé-kevésbé osztoznak a többi szaknyelvvel.

Egyrészt, mivel a jog eljárási szempontból a legfejlettebb társadalmi gyakorlat (Horváth 1995), ennek a feszes eljárási fegyelemnek része az is, hogy a jogban keletkező szövegek mindenképpen belesorolhatók valamilyen szövegtípusba, és ezt a besorolást már a szöveg keletkezésekor maga a szöveg alkotója elvégzi. A jogban elképzelhetetlen, hogy egy intézményes résztvevő valamilyen szöveget „csak úgy” létrehozzon. A bíróság pl. nem tud semmilyen más formában, csak határozat formájában döntést hozni. Bármit tesz (megidéz valakit, elfogad egy indítványt vagy kirendel egy szakértőt), ezt csak végzés formájában tudja megtenni. Ugyanez igaz más intézményes gyakorlatokra is: a jogban minden szöveg a homlokán hordja a saját besorolását. És a besorolás a szövegek nagyobb családjában is elhelyezi a szöveget, végső soron az itt tárgyalt hármas felosztásban is. Ugyanakkor az önminősítés nem jelenti azt, hogy azután egy szöveg ne kezdjen el a jogrendszeren belül mozogni, részleteiben vagy egészben átkerülni más szövegekbe, és más típussá átalakulni. A később emlegetett jogalkotási eljárás remek példa erre, amikor egy előterjesztésből (amely működési szöveg) jogforrás válik, vagy amikor egy AB határozat egyszerre képes működési szövegként funkcionálni, de egyben az indokolásával jogforrásként is viselkedni.

Másrészt a jogi szövegekben természetesen van egy sajátos szókincs, azonban ez a szókincs a három nagy szövegtípus esetén nem tér el egymástól, a jogi szövegek nagy családja nagyjából ugyanazon a lexikai bázison nyugszik. Viszont az a jogi szakszövegek jellegzetessége már, hogy ez a szókincs bizonyos területeken nem tér el radikálisan a hétköznapi szókincstől, és ahol eltér, az nem a jog, hanem a szabályozott terület miatt van. Ami a jogban radikálisan eltér a hétköznapi regisztertől, az a jelentésképzés és jelentéshasználat. Hasonlóan más szaknyelvek szövegbázisához, a jog igyekszik kisajátítani a jelentést: hol szűkíteni, hol éppenséggel bővíteni annak tartományát a hétköznapi jelentéshez képest, de mindenképpen ad neki egy sajátos jogi jelentést. A jelentés manipulációja a jogban egyúttal azt is jelenti, hogy a jogi eljárásokban, amikor a szövegek egymásba alakítása zajlik, az egyben bizonyos fogalmak jelentéstartományainak kiterjesztéséért vagy leszűkítéséért folyó harc is.

Harmadrészt a jog nyelvi erőfeszítéseinek igen komplex célja van – szemben pl. az orvosok egyféle törekvésével, ti. a gyógyítással. Ez lehet a jogviták eldöntése, de lehet valamilyen már létező társadalmi gyakorlat mederbe terelése, esetleg megtiltása, állami bevételek beszedése, vagy csak egyszerű koordináció. Ráadásul a jog ezeket a funkciókat különböző társadalmi alrendszerekben viszi végbe: ezek nyelvét veszi kölcsön, amikor szabályoz, konfliktust dönt el, koordinál vagy tilt. Van persze olyan szeglete is a jognak, amely az emberek „hétköznapi” életét, és nem valamilyen speciális alrendszer működését célozza, és ennek a „hétköznapi jognak” a nyelve is nagyon hasonlít a hétköznapi nyelvre – csak esetleg a fentebbi, jelentésért folyó harc dúl benne. Ezek a területek egyébként azok, amelyeket jogászjognak vagy kódexjognak nevezhetünk, szemben azokkal a területekkel, amelyek mindenféle más szakmák szabályait inkorporálják. Ez a sokszínűség – a funkcionális és szakmai alrendszerbeli, nevezzük szisztematikusnak – elsősorban a lexikonban jelentkezik. Ugyanakkor – szemben pl. az orvosi szaknyelvvel, amely nehézkességét és érthetetlenségét fenntarthatja hosszabb távon is – a jogi szövegeknek egy modern társadalomban érthetőnek kell maradniuk. Részben azért, mert sem a hétköznapi emberek, sem azok a szakmák, amelyeknek a szabályait inkorporálta, különben nem tudnák hozzáigazítani a cselekvéseiket, részben pedig azért, mert ez a modern társadalomban súlyos legitimációs válságba taszítaná a jogot és a jogászokat is. Ahogy ez egyébként az újkor hajnalán meg is történt, amikor Bentham szenvedélyesen szemétnek és ürüléknek nevezte kora jogi nyelvét. (Bentham, idézi Mellinkoff 1963: 261)

Mindezek a jellegzetességek (feszes tipológia, a jelentésért folytatott harc, valamint a jog funkcionális és szisztematikus komplexitása) a háromféle alapszövegtípus egymáshoz képesti viszonyát és működését nem befolyásolja. Nekem úgy tűnik, hogy a három szövegtípus interakciója épp a jog egyik jellegadó sajátossága. Ez azt is jelenti, hogy a szövegtípusok közötti interakciók megfigyelésével és leírásával a jog működéséből valami nagyon fontosat érthetünk meg.

Lássuk most először a három szövegtípus jellegzetességeit.

A három szövegtípus rövid leírása

A jogforrások

A jogforrások (legislative texts, Mattila 2006: 81) kétségkívül a jog legfontosabb szövegei. Három fontos jellegzetességük van.

Az első, hogy általános megfogalmazásúak. Ez azt jelenti, hogy a dolgok, a személyek, a cselekvések és a történések nagyobb osztályaira vonatkoznak.

Ptk. 2:52. § [Sérelemdíj]

(1) Akit személyiségi jogában megsértenek, sérelemdíjat követelhet az őt ért nem vagyoni sérelemért.

(2) A sérelemdíj fizetésére kötelezés feltételeire – különösen a sérelemdíjra köteles személy meghatározására és a kimentés módjára – a kártérítési felelősség szabályait kell alkalmazni, azzal, hogy a sérelemdíjra való jogosultsághoz a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges.

(3) A sérelemdíj mértékét a bíróság az eset körülményeire – különösen a jogsértés súlyára, ismétlődő jellegére, a felróhatóság mértékére, a jogsértésnek a sértettre és környezetére gyakorolt hatására – tekintettel, egy összegben határozza meg.

Az idézetben az általános kategóriák csak úgy hemzsegnek: „aki”, „személyiségi jog”, „nem vagyoni sérelem”, „kimentés”, „hátrány” „eset körülményei” „felróhatóság mértéke”.

Második jellegzetességük, hogy előre tekintők, azaz a jövőben történő helyzeteket akarnak szabályozni. A szabályozás szándéka vagy előzetes, már a megalkotás előtt is ismert, vagy legalább a keletkezést közvetlenül követi, mint a precedensjog esetében.

Végül a jogforrások jellegzetessége, hogy rendszerint valamilyen mértékű kötelező erővel rendelkeznek, vagy ha ilyennel formálisan nem is rendelkeznek, valamilyen mértékben önként követik őket, és ez a követés tudatos, amelyet rendszerint a jogforrásra történő explicit hivatkozás is megerősít.

Mindhárom jellemző folytonos, átmeneti jellegű, de elmondható, hogy akármelyik teljes hiánya megszünteti a jogi szöveg jogforrási jellegét. Ilyen szempontból – a fokozatiság szempontjából – nézve a skála két végpontján a modern kódexek állnak, mint magasan absztrahált, tudatosan a jövőbeli viszonyokra tekintettel alkotott és eleve az általános – mindenkire kiterjedő – kötelezés szándékával alkotott jogforrások, míg a másik végponton a bírói jogban ismeretes precedensek helyezkednek el. Itt az a helyzet, hogy például az első tényező (általánosság) adott esetben teljesen hiányozhat egy precedensnél a meghozatala pillanatában, de ilyenkor még a precedens valójában nem is jogforrás, hanem működési szöveg. Abban a pillanatban válik azzá, amikor egy magyarázó metaszöveg vagy metaszövegek – Amerikában a „case reporter” által megalkotott „head note”, vagy „syllabus”, Angliában pedig a későbbi precedensek, vagy a magyarázó műfajok, legelőször a „case note” (jogeset-ismertetés), később monográfiák és (tan)könyvek – elkezdik a precedensből „ledesztillálni” a „lényeget”.4 A szabály megalkotásával, vagy ahogy Tiersma találóan nevezi ezt a folyamatot: a textualizálással (Tiersma 2007) a precedens jogforrási jelleget ölt. A második jellemzőre ugyanez igaz, bár ez a jellemző szorosan összefügg az elsővel, amennyiben a jövőbe tekintő megfogalmazásnak egy minimális mértékben általánosnak is kell lennie. Ugyanakkor ez az általánosság lehet egészen szűk hatókörű is, tehát vonatkozhat a valóság vagy a cselekedetek egy egészen szűk körére is; a lényeg, hogy egyértelmű, hogy nemcsak egy konkrét ügy eldöntéséről van szó. Végül a harmadik elem szintén összefügg az előző kettővel: a jogforrások vagy eleve a jövőbeli szabályozás szándékával születtek, és valamilyen formális felhatalmazás (pl. az Alkotmány) kimondja a kötelező erejüket, vagy valamilyen íratlan szabály alapján követik őket. Minden esetben megmutatja a jogforrás jogforrási jellegét az az egyszerű tény, hogy a később ismertetendő működési szövegek hivatkoznak a jogforrásokra, amikor egyedi ügyeket intéznek el.

A jogforrási szövegeken nyugszik a jog teljes épülete. A jog működését ilyen szövegekre alapozzák a jogi alrendszer működtetői. A működési szövegekben csaknem kivétel nélkül (és a kivételek is a működési szövegek szélsőséges esetei) találunk hivatkozást legalább egy jogforrásra, illetve jogforráshelyre, egy jogforrás valamely darabjára.

A jogforrásokon belül megkülönböztethetünk elsődleges és másodlagos jogforrásokat. Elsődleges a kontinentális jogrendszerekben a jogszabály. Másodlagos a bírói jog, vagy a jogszabálynak nem minősülő mindenféle állami aktusok, mint jelenleg az ún. közjogi szervezetszabályozó eszközök. A precendesjogokban a bírói ítéletek (egy része) is elsődleges jogforrásnak minősül. Az elsődleges és a másodlagos jogforrások megkülönböztetése elsősorban a jogforrások harmadik jellegzetességén alapszik: azon, hogy a kötelező erő még a modern jogrendszerekben sem „diszkrét” paraméter. Vannak egyértelműen kötelező és egyértelműen nem kötelező szövegek a jogban, de van egy szürke zóna is, mint amilyen a kontinentális jogrendszerekben a magyar szóval újabban ismét döntvénynek nevezett, bírósági iránymutatásokból és korábbi ítéletek átszerkesztett és összefoglalóval ellátott verzióiból álló szöveghalmaz, amely nem kötelező ugyan, de a bíróságok szinte egyöntetűen követik.

A kontinentális jogrendszerekben a jogforrási szövegek paradigmatikus, „ideáltipikus” esete a kódex, amely a jogforrási szövegek mindhárom jellegzetességét egyesíti: magasan absztrahált, a dolgok és a viszonyok, a cselekedetek és az emberek nagy osztályaira, vagy csaknem „mindenre” vonatkozik, eleve a (jövőre vonatkozó) szabályozás szándékával született, és általánosan kötelező jellegű.

A működési szövegek

A működési szövegek egyedi ügyekben keletkeznek, ezeket rendezik el. Ahogy az elnevezésük is mutatja, a jog való életbe történő „átmenetele”5 (Savigny 1840: 206) ezekkel a szövegekkel valósul meg, így pragmatikai szempontból ezek a szövegek legtöbbször klasszikus beszédaktusok (Austin 1990): parancsok, kötelezések, ígéretek, jogosítások, és ezen aktusok halmazai egy szövegbe zárva. Ilyen egy jogvita eldöntése, egy jogforrás által előírt eljárás (pl. egy engedélyezési eljárás) lefolytatása utáni döntés, de a működési szövegek közé soroljuk azokat a szövegeket is, amelyekben a „jogalanyok” (az egyszerű állampolgároktól a hatalmas cégekig) megállapodnak valamiben, kölcsönös ígéreteket tesznek. Minden, konkrét személyekre jogokat és kötelezettségeket keletkeztető, vagy jogilag releváns tényeket rögzítő szöveg ilyen. Itt a konkrét személy fontos, hiszen kötelezést a jogforrások is tartalmaznak, de csak általánosat, az emberek egy osztályára, vagy egy jogrendszerbeli szerepkörre (pl. „miniszterelnök”) vonatkozóan.

A működési szövegeknek három fő jellemzője van.

Először is, a működési szövegek, éles ellentétben a jogforrásokkal, mindig egyediek, mindig egy adott ügyhöz, tényhelyzethez, problémához, feladathoz, eseménysorhoz kapcsolódnak. Ezért az általános kategóriák helyett konkrét földrajzi helyek, személyek, pozícióbirtokosok stb. jelennek meg bennük. Az „aki” Kovács János lesz, a „személyiségi jog megsértése” egy gyalázkodó komment és így tovább. A leggyakrabban személyek és szervezetek, földrajzi helyek, időpontok és konkrétan megnevezhető tárgyak azonosítják ezt az adott ügyet.

Másodszor, a működési szövegek célja – kevés kivételtől eltekintve, amelyek csak konkrét tényeket akarnak rögzíteni, mint a jegyzőkönyvek – általában jogok és kötelezettségek telepítése ezekre a konkrét (természetes vagy jogi) személyekre.

Harmadszor, a működési szövegek általában jogforrási felhatalmazásra hivatkoznak, onnét nyerik jogi erejüket. Ez alól még a magánszerződések világa sem kivétel, mert bár ebben a szférában a „mindent szabad, amit nem tilos” elve érvényesül, mégis, a szerződések jogi támogatottsága, kikényszeríthetősége a jogrendszer szabályaiból fakad. (Ezenfelül azért a legtöbb szerződés ténylegesen hivatkozik jogszabályokra.) Így amikor egy ilyen szöveg nyomán vita keletkezik, a bíróság már jogforrási szövegekre fog hivatkozni az ítéletében a vita eldöntésekor.

A működési szövegeket alapvetően két csoportra lehet osztani: olyan szövegekre, amelyeket magánfelek hoznak létre a szerződési szabadságukkal élve („jogkövetési szövegek”, pl. szerződések, végrendeletek), és olyan szövegekre, amelyeket az állam szervei hoznak létre a jogalkalmazás (jogérvényesítés, jogkikényszerítés) során. Míg az előbbiekben nem szükségszerűen találunk a jogforrásokra történő hivatkozásokat a fentebb már jelzett ok miatt, az utóbbiban épp ezzel ellentétes a helyzet: csak az a szöveg lehet érvényes, joghatást kiváltó, amelyben van jogforrásra történő hivatkozás. Ebben a tényben tükröződik a szöveg szintjén a jogállam egyik legfontosabb elve: hogy az állam szerveinek a jog alá vetetten, a jogszabályoknak megfelelően kell működniük.

A működési szöveg paradigmatikus esete a kontinensen a határozat (ítélet) és a szerződés. A jogrendszer egyszerre szabályozza az állam működését és az állampolgárok cselekedeteit (ha úgy tetszik, a polgári társadalom és a politikai állam működését), így a két szféra működése a jogban két különböző működési szöveggel valósul meg. A „jogalkalmazási szövegek” és a „jogkövetési szövegek” ugyanezt a megkülönböztetést fejezik ki.

A magyarázó szövegek

A magyarázó szövegek általában nem részei szorosan véve a jogrendszernek, bár bizonyos magyarázó szövegekre a működési szövegek olykor hivatkoznak érvként. A magyarázó szövegek metaszövegek: a jogforrásokról és a működési szövegekről szóló szövegek, ezeket magyarázó, feldolgozó, a jogi szakma, vagy más szakmák, esetleg a joghallgatók vagy a laikusok számára a jogrendszer „belső szövegeit” közvetítő szövegek. A magyarázó szövegek mintegy „koncentrikus körökben” veszik körbe a jogrendszer szövegeit.

A legközelebb azok a magyarázó szövegek vannak a jogrendszerhez, amelyeknek a fő feladata a jogászok munkájának segítése, vagy épp a jövő jogászainak megismertetése az adott jogrendszerrel. A két paradigmatikus központi magyarázó műfaj a kontinensen a kommentár, a common law jogrendszerekben pedig a case note (Tessuto 2012: 12 és Bódig 2016: 93), ennél távolabbi körben helyezkedik el a tankönyv, és még távolabb a jogi szakcikk és a jogi monográfia.

A kommentár az előképeivel együtt csaknem ezer éve létező műfaj: a Firenzében fellelt Digesta-példány nyomán kifejlődött jogtudomány, és ennek központi szövegtípusa, a glossza örököse. Jelenlegi formájában német nyelvterületről származik, a hatalmas német polgári törvénykönyvhöz már a keletkezése pillanatában (1900) kiadott Staudinger-féle kommentár volt az első, amely a törvény-helyek, az egyes paragrafusok rendelkezései alá szúrta be a gyakorlati magyarázatot, alkalmazási útmutatót. Ezután többféle változata alakult ki (ún. rövidkommentár és nagykommentár), de az alapkoncepció nem változott szinte semmit ebben a több mint száz, még tágabban csaknem ezer évben: a jogforrási szövegek (jellemzően a jogi kódexek) paragrafusai közé írt kommentárok olyan metaszöve­gek, amelyek elsősorban a jogrendszer többi szövegével összefüggésben elemzik az adott rendelkezés tartalmát. Ez lehet az adott kódex vagy külső jogszabályok más rendelkezéseivel történő összevetés, vagy a működési szövegek, a jogalkotás során keletkezett előkészítő, majd a jogalkalmazás során keletkező szövegek (bírói ítéletek) kontextusában történő vizsgálat.

Később, a szövegek egymásba alakulásának folyamatát leíró részben ismertetem majd, hogyan is lépnek ezek a szövegek interakcióba a jogrendszeren belüli szövegekkel, itt most legyen elég annyi, hogy ennek a legbelső magyarázó szövegtípusnak nagyon fontos szerepe van, mert ez rendszerezi, ülepíti, szűri a jogforrások szövegeit a működési szövegeket is figyelve, és ebben a kettős figyelemben szövi azt a fogalmi hálót, amelyet a jogászok büszkén emlegetnek „jogdogmatikai rendszerként”.

A három szövegtípus működése a jogban

Meglehetősen merész, bár egyáltalán nem előzmények nélküli (Szabó 2010c) tézisem az, hogy a jogrendszer működése nem más, mint e három szövegfajta folytonos egymásba alakulásának folyamata.

A következő oldali sematikus (és kissé kaotikus) ábra próbálja bemutatni, hogy mit is értek az alatt, hogy a jog működése szövegek egymásba alakítása. A dobozok szövegek, a nyilak szimbolizálják azt, amikor a szövegek egymást használják, és/vagy egymást hivatkozzák. A nyilak kiindulópontja a használt szöveg, a nyíl hegye a használó szövegre mutat, és terjedelmi korlátok miatt nem ábrázoltam minden lehetséges kapcsolatot, és az alábbiakban is csak néhány fontos összefüggésre koncentrálok.

Jogalkotási folyamat

Már maga a jogalkotási folyamat is ilyen szövegátalakítási erőfeszítés. A jogalkotással kapcsolatos igények (szabályozni kellene valamit) a joghoz képest külső szövegek formájában jelentkeznek. Politikai programok és beszédek, ígéretek és nyilatkozatok vagy újságcikkek, think-tankek tanulmányai stb. formájában. Ezek az igények azután egyszer csak átlépik a jogrendszer határát – rendszerint egy „átmeneti”, a jogrendszer határán található szöveg formájában. Ilyen átmeneti szöveg például a nagy kódexek esetén a szabályozási koncepció, vagy egy magánkezdeményezésű jogszabálytervezet szövege. (Ezeket a jogrendszer határán található szövegeket nem ábrázoltam.)

3. ábra
Szövegek interakciója a jogrendszerben

Egy kormányhatározat vagy a jogszabálytervezet szövegének a benyújtásával azután a szöveg formálisan is bekerül a jogrendszeren belülre. Ez egy nagyon fontos pillanat, mert ettől kezdve kell a szövegátalakítások során tekintettel lenni a jogrendszer többi szövegére: a jog fogalomrendszerét kell használni, és annak szövegeire kell explicite hivatkozni, azaz itt már tekintettel kell lenni az intertextualitás és a koherencia (szövegnyelvészetből jól ismert) fogalmaira, amelyek a jogalkotásban követelményként vannak jelen.

A jogalkotási folyamatban is működési szövegek keletkeznek. Ez egy jogász számára talán lehet furcsa: hogyan lehetnek a jogalkotási folyamat szövegei működési szövegek, amelyek jellemzőjeként azt láttuk korábban, hogy egyedi ügyeket rendeznek el, jogokat és kötelezettségeket telepítenek, és mindig kell hogy legyen jogszabályi alapjuk, azaz a jogforrásokra hivatkozva alapozzák meg magukat?

Úgy, hogy mindez igaz a jogalkotási eljárásra is. A jogalkotási eljárás mindig egy meghatározott jogforrási szöveg létrehozatalára irányuló eljárás. Igaz, hogy a második követelmény nem, vagy nem a megszokott módon teljesül, mert a végeredmény szöveg maga a jogforrás mint dokumentum nem telepít konkrét, megnevezett személyre jogokat és kötelezettségeket, de az igaz, hogy a jogalkotási eljárásban is az eljárás résztvevőinek szorosan körbehatárolt jogai és kötelezettségei vannak. Végül az, hogy ebben az eljárásban is folyamatosan jogforrásokra kell alapozni minden döntést, cselekedetet, szöveget, és ezekre explicite kell elég gyakran hivatkozni, szintén teljesül: hiszen a jogalkotási eljárás formailag az Alaptörvényen, a Házszabályon, tartalmilag pedig a jogalkotási törvényen és az Alaptörvényen nyugszik. Itt lehet látni, hogy igaza volt Kelsennek, aki a jogalkotási és a jogalkalmazási folyamatot nem látta élesen elválaszthatónak (Kelsen 1988).

A jogalkotási eljárás végén, a jogszabályszöveg kihirdetésével egy nagyon fontos határkőhöz érkezünk: ez az az időpillanat, amikor a működési szövegek halmazából a kitüntetett szöveg, a jogszabályszöveg-tervezet jogforrássá változik, minden más szövegből pedig magyarázó szöveg lesz.

Jogalkalmazási folyamat

A bírói eljárásban is szépen látható, hogy folyamatosan szövegmunkálatok zajlanak: az életbeli történést először rögzítő vallomások, vagy nyomozati jegyzőkönyvek, egy polgári eljárás keresetlevelében leírtak stb., mind szövegként jelennek meg. Itt is létezik egy kitüntetett pillanat, amikor a szöveg belép a jogrendszerbe, hivatalos formát vesz fel: pl. amikor a sértett vagy a terhelt vallomásából jegyzőkönyv készül – jogeset születik (Szabó 2010b, Vinnai 2010) –, akkor a hivatalossá válásnak, a jogrendszerbe történő belépésnek épp az a jellegzetessége, hogy megtörténnek az első hivatkozások a jogforrások megfelelő helyeire, nyelvileg pedig a jogforrások szókészletét kezdik el használni. Hiszen az ügyet úgy kell a jogszabályok alapján eldönteni, hogy eközben bizonyítjuk, hogy „(a) történeti tényállás lényegében a bűncselekmény ún. absztrakt törvényi tényállása alanyi és tárgyi oldalán rögzített ismérvek konkrét megnyilvánulása az elbírálandó cselekményben” (Kúria 2015). Minden működési szöveg folytonosan a jogforrások szövegére referál, míg megszületik a határozat, a működési szövegek paradigmatikus formája, amely az eljárás résztvevői számára egyedileg határoz meg jogokat és kötelezettségeket. A határozattal nem zárul le szükségképpen az eljárás, mert egyfelől még jöhet egy fellebbviteli szakasz, egészen a rendkívüli perorvoslatokig, esetleg végrehajtási cselekmények sora; egészen addig, míg az ügy valóban teljesen a feledés homályába nem vész (a felek teljesítik a kötelezettségeket, a szankciók lezárulnak).

Ugyanakkor, bizonyos határozatoknak, működési szövegeknek más utóéletük lesz: vannak olyan fontos ügyek, amelyekben a felsőbíróságok egyes ítéletei döntvénnyé válnak. Ilyenkor ezeket a szövegeket megszerkesztik, rövidítik, az esetleges elemeket eltávolítják belőlük, és egy elvi összefoglalást írnak hozzájuk. Mindezzel, de főként ezzel az elvi összefoglalással – ahogy már korábban említettem – a döntvény átalakul másodlagos jogforrási szöveggé: a jövőre vonatkozó általánosított és – legalábbis az alsóbíróságokra nézve – de facto kötelező erejű szöveggé. De igen érdekes módon szigorú értelemben csak a döntvény fejléce (elvi összefoglalása) lesz jogforrás – a maradék szöveg egyfajta magyarázó szöveggé alakul át, amelyet azután a többi magyarázó szöveg (pl. a kommentárok) felhasználnak alapanyagukként.

Ugyanez bizonyos mértékig igaz az Alkotmánybíróság (AB) határozataira is. Az AB határozatai egyfajta átmeneti kategóriát képeznek a jogforrások, a működési szövegek és a magyarázó szövegek között. Amikor megszületik az AB határozat, akkor a végeredmény hasonló lesz a jogalkotási szövegekéhez. Maga a határozat egy működési szöveg, egyedi ügyet eldöntő szöveg. Amennyiben alkotmányellenesnek minősít és kiiktat a jogrendszerből egy jogforrásdarabkát, ebben a részében maga is jogforrási szöveg lesz. Az indokolás pedig igen fontos magyarázó szövegtípussá alakul át, amelyet azután a működési szövegek is átvesznek.

Igen érdekes és rendkívül tanulságos azoknak a szövegeknek a státusza, amelyek a jogalkotás és a jogalkalmazás, így a jogforrások és a működési szövegek között, mintegy félúton helyezkednek el. Olyan szövegekre gondolok, amelyek nem hivatalos jogszabályok, de emberek nagyobb csoportjaira terjednek mégis ki, rájuk jogokat és kötelezettségeket telepítenek. Legtöbbször ezek szervezetek olyan belső szabályzatai (SzMSz, alapszabály, etikai kódex, kollektív szerződés stb.), melyek a szervezetbe belépők számára általános szabályokként funkcionálnak, akárcsak a jogszabályszövegek, így lehetne őket jogforrásoknak is tekinteni; ugyanakkor, mivel formailag ezek nem jogszabályok, működési szövegként is felfoghatók. Ha nyelvi szempontból nézzük őket, akkor inkább a jogforrások közé tartoznak: hiszen nem X vagy Y személyre telepítenek jogokat, hanem általában azokra, akik csatlakoznak az adott szervezethez.

A magyarázó szövegek szerepe a jogrendszerben

A magyarázó szövegek nem részei a jogrendszernek, nem tartoznak hozzá szorosan sem a jogalkotási, sem a jogalkalmazási folyamathoz, mindezek nélkülük is elképzelhetők. Mégis, a modern jogrendszerekben a magyarázó szövegek belső, a jogrendszerhez legközelebb eső fajtái többféle funkciót is betöltenek a jogrendszer működésében. Egyfelől a magyarázó szövegek ezen belső típusai nem mások, mint a jogforrások és a működési szövegek reziduumai, maradékai. A jogszabályok alkotása során felgyűlt anyagok, a jogszabály indokolása, a döntvények indokolása és így tovább, mind magyarázó szöveggé változnak át, amikor a jogforrást, illetve az ítéletet kihirdetik, azaz a születés kitüntetett pillanata elmúlt. Másrészt ezek a szövegek később nagyon fontos kontroll-, illetve koherenciateremtő funkcióval bírnak. A jogi eljárásokban ugyanis nemcsak az történik, hogy az adott ügy történetére rávetítik a jogforrási szöveget, hanem a történetet és a jogforrás szövegét egymáshoz csiszolják, egymásra tekintettel konstruálják meg. A csiszolásnak pedig igen fontos eszköze – mondhatni az a szerszám, amellyel összecsiszolják a történetet a jogforrással – a magyarázó szövegek sokaságába zárt dogmatika. Harmadrészt, mindezek miatt a magyarázó szövegek a látszattal ellentétben igen fontos szerepet töltenek be a modern jogrendszerek működésében, valami olyasfélét, mint egy gép működésében az olaj: az egész szerkezet puha tartozékai, de olyan tartozékok, amely nélkül a szerkezet maga nem lenne képes a működésre, megállna, megszorulna, besülne.

Ahogy korábban említettem, a magyarázó szövegeket egyfelől lehet a jogtól való távolságuk alapján osztályozni (a joghoz közel eső szakmai szövegek, azután az ismeretterjesztés szövegei, a jogi blogok, a tárgyalótermi tudósítások, majd a jogtól távolodva egészen a bulvárhírekig, amelyeknek már sem a szókincse, sem a grammatikája nem emlékeztet a jogi szövegekére). Másrészt azonban – ahogy azt fentebb is jeleztem – a jogi szövegek feloszthatók úgy is, hogy a jogi frontvonal (a jogalkotók és a jogalkalmazók: a jogrendszer formális szereplői) vagy a második vonal (MacCormick 2007, idézi Bódig 2016: 95) hozta-e létre őket. Másképp megfogalmazva: primeren a működési szövegek reziduumairól van-e szó, vagy egy szerző tudományos teljesítményeként születtek. A két magyarázó szövegtípus között egyébként van egy szürke zóna, amely a jog és a jogtudomány egyik igen fontos, mondhatni jellegadó sajátossága: ez a kommentár, amelyről fentebb már ejtettem néhány szót. A kommentár mint ún. közvetítő műfaj valahol a tudomány és a joggyakorlat határán helyezkedik el. A kommentár a joggyakorlat szövegeit dolgozza fel, végzi el az első szisztematizálást, de azután az általa létrehozott felosztásokat, csoportosításokat, rendszerezéseket, metakoncepciókat mind a magasabb absztrakciós szintű „valódi” jogtudomány (pl. a monográfiák) átvehetik, mind a joggyakorlat is „visszaveheti” és használhatja. Tehát nemcsak arról van szó, hogy a kommentárok magyarázzák a jogszabályok szövegét (azaz didaktikai, vagy csak egyszerűen tudományos okokból fogalmi rendszereket alkotnak, felbontanak kategóriákra, vagy általánosítanak az egyediből, összenéznek jogszabályi rendelkezéseket, célszerűségi vagy értékszempontok alapján értékelnek egyes rendelkezéseket), hanem van egy visszafelé irányuló folyamat is, azaz mind a jogalkotási folyamatban, mind pedig a jogalkalmazás során a magyarázó szövegeket a jogforrások szövegei, illetve az ítéletek explicite használják, idézik, vagy implicite használják ezek kategóriarendszerét, fogalmi hálóját. Különösen érdekes formája ennek a használatnak az, amikor meg sem tudjuk jelölni a konkrét magyarázó szövegforrást, hanem csak a magyarázó szövegek valamiféle közös tudáskincset képviselő változatára tudunk utalni, a „népi dogmatikára” (Ződi 2016).

A reziduális magyarázó szövegeket korábban már említettem: ilyenek a jogalkotási folyamatban keletkezett mindenféle anyagok, és ilyenek pl. az egyes határozatok indokolásai is. De más bírósági eljárások esetén pl. az EJEB vagy az EU bíróság gyakorlatában ilyen magyarázó szöveggé átalakulni képes szöveg a főtanácsnoki indítvány is. A reziduális, működési szövegek maradványaiból létrejött szövegek szintén megérnének egy mélyebb elemzést; erre azonban ez a tanulmány nem keríthet sort.

 

Ződi Zsolt[2]

egyetemi docens
Budapesti Corvinus Egyetem, Gazdálkodástudományi Kar

 


Irodalom

Austin, J. L. (1990): Tetten ért szavak. [ford.: Pléh Csaba] Budapest: Akadémiai Kiadó.

Biber, D. (1989): A typology of English texts. Linguistics Vol. 27 iss. 1. 3–43.

Bódig M. (2016): A jogtudomány módszertani karaktere és a dogmatikai tudomány eszméje. In: Bódig M. – Ződi Zs. (szerk.) 86–109.

Bódig M. – Ződi Zs. (szerk.) (2016): A jogtudomány helye szerep és haszna; tudománymódszertani és tudományelméleti írások. Budapest: MTA TK Jogtudományi Intézet – Opten Informatikai Kft.

Crystal, D. (1969): Investigating English Style. London: Longman.

Danet, B. (1980): Language of the Legal Process. Law and Society Review Vol.14 iss. 3, 445–564.

Ewald, W. (1995): Comparative Jurisprudence: What was it like to try a rat? University of Pennsylvania Law Review. Vol. 143 iss. 2. 1889–2148.

Ferguson, R. A. (1990): The Judicial Opinion as Literary Genre. Yale Journal of Law & the Humanities. Vol. 2 iss. 1. 201–219.

Gotti, M. (2012): Text and Genre. In: Tiersma P. – Solan L. M. (eds.) 2012. 52–66.

Gotti, M. – Bhatia, V. K. (eds.) (2006): Explorations in specialized genres. Frankfurt, Oxford: Peter Lang.

Horváth B. (1995): Jogszociológia. A jog társadalom- és történelem-elméletének problémái [ford.: Zsidai Ágnes] Budapest: Osiris.

Joos, M. (1961): The Five Clocks: A Linguistic Excursion into the Five Styles of English Usage. New York: Harcourt, Brace and World.

Karcsay S. (1981): Jog és nyelv. Jogtudományi Közlöny. 36. évf. 4. sz. 325–338.

Kelsen, H. (1988): Tiszta jogtan [ford.: Bibó István] Budapest: Bibó szakkollégium.

Kúria (2015): „A büntető határozatok szerkesztése” című joggyakorlat-elemző csoport megállapításai. 5. számú melléklet Vizsgálati megállapítások az alsóbb fokú bíróságok határozatai körében http://www.kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/5_melleklet.pdf 13.

Kurtán Zs. (2003): Szakmai nyelvhasználat. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

Kurtán Zs. (2017): Értelmező magyarázatok nyelvhasználati jellemzői a jogban. Porta Lingua 2017. 16. évf. 1. sz. 383–396.

Mattila, H. E. S. (2006): Comparative Legal Lingustics. Ashgate, Burlington.

Mellinkoff, D. (1963): The Language of the Law. New York: Little and Brown Company.

MacCormick, N. (2007): Institutions of Law: An Essay in Legal Theory. Oxford: Oxford University Press.

Savigny, F. C. (1840): System des heutigen römischen Rechts. I. kötet. Berlin: Veit.

Szabó M. (2002): Kommunikáció általában és a jogban. Miskolc: Bíbor.

Szabó M. (szerk.) (2010a): Nyelvében a jog. Nyelvhasználat a jogi eljárásban. Miskolc: Bíbor.

Szabó M. (2010b): Jogeset születik. In: Szabó M. (szerk.) 2010a. 261–288.

Szabó M. (2010c): Nyelvi átfordítások a jogban. In: Szabó M. (szerk.) (2010a): 9–28.

Tessuto, G. (2012): Investigating English Legal Genres in Academic and Professional Contexts. Newcastle upon Tyne: Cambridge Scholars Publishing.

Tiersma, P. M. (1999): Legal Language. Chicago IL: University of Chicago Press.

Tiersma, P. M. (2007): The Textualization of Precedent. Notre Dame Law Review. Vol. 82 iss. 3. 1187–1278.

Tiersma, P. M. – Solan, Lawrence M. (2012): The Oxford Handbook of Language and Law. Oxford: Oxford University Press. 52–66.

Vinnai E. (2010): A diskurzus kötött rendje: Kihallgatás és jegyzőkönyvezés a magyar büntetőeljárásban. In: Szabó M. (2010a): 153–191.

Ződi Zs. (2016): Jogirodalomra történő hivatkozás a bíróságok ítéleteiben. A jogtudomány és a „népi dogmatika”. In: Bódig M. – Ződi Zs. (szerk.) 2016. 239–257.

Jegyzetek

[1]  A tanulmány az OTKA 112172 A tisztességes eljárás nyelvi aspektusai. A jogi nyelv hatása a joghoz való hozzáférés érvényesülésére c. kutatás keretében készült.

[2]  Egyetemi docens, Budapesti Corvinus Egyetem, tudományos munkatárs, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont, Jogtudományi Intézet.