2017. évfolyam / 2017/2.

Jogászképzés Sziszüphosz egyetemén

Kattintson a Fullscreen ikonrafullscressn , ha a folyóiratot nagyobb méretben kívánja olvasni!

 

lépked lefelé
ez az ő ideje s nem
az isteneké

(Markó Béla: Boldog Sziszüphosz)

1.

Az erdélyi jogászképzésben radikális törésvonal a román Victor Babeș Egyetem és a Bolyai Egyetem 1959-es egyesítése: az összevonás a magyar nyelvű jogászképzés végét jelentette. A magyar jogi szaknyelv és jogi kultúra folytonossága Erdélyben megtört. Ennek a hatásai az egész kisebbségi magyar társadalmat érintik és mindmáig meghatározóak. [1]

Elsősorban az egyetemegyesítés egyenesen vezetett a magyar jogi szaknyelv fokozatos eltűnéséhez. A jogi szaknyelv visszaszorulásának a következménye többek között az is, hogy a rendszerváltás után törvénybe foglalt (például a közigazgatásban történő) anyanyelvhasználati jogok jelentős részben papíron maradtak, mert hiányzott és még mindig hiányzik az a jogászi réteg, amely (nyelvi) tartalommal tudja megtölteni ezeket a jogokat. Az egyetemi tanulmányaikat román nyelven végzett, gyakorló magyar jogászok egymás között keveréknyelven, beszédükbe román szakszavakat tűzdelve beszélnek egymással, mert a magyar jogi szaknyelvet gyakorlatilag elsorvasztották.

Másodsorban az egyetemegyesítés azt is lehetővé tette, hogy a jogi végzettséggel és a megfelelő, magas fokú képzettséggel rendelkező, magyar anyanyelvű, ám 1959 után már román nyelven tanuló jogászok számát, kontroll alatt és minimális szinten lehessen tartani. Ennek a következménye, hogy a bírói és ügyészi karban ma már alig, messze a román–magyar népességarány alatt találhatók magyar anyanyelvűek. Ezt a helyzetet a rendszerváltás után sem sikerült befolyásolni. A 2011-es népszámlálás adatai szerint, a bírói-ügyészi karban a magyarok részaránya 1,2%, az ügyvédi karban 2,2%,[2] mialatt a romániai magyarok az összlakosság 6,5%-át képezik. Az évtizedek alatt kialakult alulreprezentáltság orvoslása komoly erőfeszítéseket tesz szükségessé és időigényes. Nyilván, a jogászképzés teljes kontrollja kiemelkedő fontosságú bármely diktatúrának, különösen, ha az erőteljes nacionalista jegyeket is hordoz, mint a szovjet típusú diktatúra román változata.

Harmadsorban pedig gyorsan feledésbe merültek a (formálisan hatályon kívül soha nem helyezett) 1945-ös Nemzetiségi Statútum (1945. évi 86. törvény) kisebbségbarát rendelkezései. A Nemzetiségi Statútum fontos előírásai, vagyis a 8. § szerint:

„Azok a törvényszékek és járásbíróságok, amelyeknek körzetében a legutóbbi népszámlálás adatai szerint a lakosság legalább 30%-a nem románajkú, hanem egy más közös nyelvet beszél, kötelesek:
a) az illető körzet 30%-át kitevő lakosság tagjai által saját anyanyelvükön kiállított és benyújtott bármilyen beadványt elfogadni anélkül, hogy ezekről román nyelvű fordítást követelhetnének;
b) a beadványok felett ugyanazon nyelven határozni;
c) a felet saját anyanyelvén meghallgatni.”

A 9. § és 12. §-ok szerint, a bíráknak ismerniük kell az illető nemzetiségek nyelvét is. A szabályozás elfogadta azt, hogy „a román állam hivatalos nyelve a román nyelv”, és a Nemzetiségi Statútum koncepciója szerint semmilyen konfliktus és feszültség nincs a román nyelv hivatalos jellege és a széles körű hivatalos kisebbségi nyelvhasználat között. Romániában viszont már rég, a hatvanas–hetvenes évektől nem folynak magyar nyelven bírósági tárgyalások, függetlenül a nemzetiségi arányoktól.

Ehhez a fent vázolt kedvezőtlen helyzethez a Bolyai Egyetem jogászképzésének 1959-es megszüntetése döntő módon, meghatározóan járult hozzá.

A rendszerváltás után a Babeş-Bolyai Tudományegyetem keretei között, az egyéb szakterületeken fokozatosan elért eredmények ellenére, a jogászképzés kereteit nem lehetett megfelelően újraalakítani, pedig több próbálkozás is történt. Ilyen körülmények között, nem túl támogató hangulatban kellett a Sapientia EMTE kétnyelvű, román–magyar jogászképzését megtervezni, elindítani, szakmailag és tudományosan megalapozni.

Érdekességként jegyzem meg, hogy számos pozitív példa van a kisebbségi nyelvű vagy kétnyelvű jogászképzésre. A kanadai Université de Moncton a New Brunswick tartomány körülbelül 250 ezres lélekszámú francia anyanyelvű kisebbségének felsőoktatási intézménye. Az itt elindított francia nyelvű jogászképzés, három évtized alatt, igen jelentős változásokat hozott a kisebbség társadalmi, gazdasági helyzetében, politikai képviseletének minőségében és erejében. A legalább részben anyanyelvű jogászképzés újraindítása Erdélyben kulcsfontosságú és remélem, hogy hatásai tíz-tizenöt éves távlatban már érződni fognak.

Észszerű nemzetiségi cél, hogy a magyar nyelv regionálisan hivatalos nyelv szerepet nyerhessen Erdélyben, több európai állam pozitív gyakorlatának megfelelően[3], de ennek nemcsak a politikai, hanem a szaknyelvi feltételeit is meg kell teremteni. Svájcban az egységes magánjogot például német, francia és olasz nyelven is alkalmazzák. Nyilván a szakmai többnyelvűség jelentős erőfeszítést igényel, de az erdélyi magyarságnak – számarányából következően is – meg kellene legyen az a vitalitása, hogy ezt a kétnyelvűséget mint értéket kezelje. Erdélyben nem olyan jövőt képzelünk el magunknak, amely a magyar jogi szaknyelv és jogi kultúra feladásával jár.[4]

2.

Poszler György (1931–2015) irodalomtörténész, esztéta a Bolyai Egyetemet Sziszüphosz egyetemének nevezte (Poszler 2016). Nem csoda. Örkény István is jelezte (a Tóték című drámájának bevezetőjében: Levél a nézőhöz), hogy a magyar sors mindig tele volt sziszüphoszi helyzetekkel, korszakokkal.

„A hajdani, tizennégy évet élt kolozsvári Bolyai Egyetemről van szó. Ahogy felépítik és lerombolják. Felgörgetik a sziklát a hegytetőre. Legördül a szikla a hegytetőről. Rövid történetében a felgörgetés-legördülés ritmusa pontosan követhető. Engem is a pillanat érdekel. Amikor visszamegy a hegy alá a legördült kőért. Hogy újra elkezdjen mindent. Mert minden felgördítés után azt hiheti, vége. Ott marad fenn a szikla. Ilyenkor lehet – egy pillanatig – boldog.” (Poszler 2016: 45)

A szikla első zuhanása a Ferenc József Egyetem folytonosságának megszakítása, épületeinek és gyűjteményei­nek elvétele, a frissen alapított Bolyai perifériára való szorítása volt. Poszler szerint ezzel „jön létre Sziszüphosz egyeteme sziszüphoszi voltának első lépcsője. Az első felgördítés és legördülés” (Poszler 2016: 49). De utána rögtön újrakezdődik a szikla emberfeletti erőfeszítéssel visszajuttatása a hegytetőre. A konszolidáció, az egyetemi munka beindítása. De hiába: a következő, második zuhanása a sziklának nem sokat várat magára. Az egyetemet marxista egyetemmé alakították, a nagyra becsült, a hallgatók által csodált, a Ferenc József Egyetemről itt maradt magyarországi tanárokat (Buza László, Bónis György) hazaküldték, az oktatás tartalmát átalakították és megreformálták. Ismét Poszler Györgyöt idézve: „Kár szépíteni. ’45 és ’48 között a hegytetőre lassan-kínosan másodszor is felgördített szikla a hegytetőről ’48’49-ben gyorsan-hirtelen másodszor legördült” (Poszler 2016: 59). Ezt követte a tanári kar egy részének, köztük a hithű kommunista tanároknak (például Demeter Jánosnak) a meghurcoltatása.[5] A harmadik, utolsó felgördítés közben, ahogy Poszler helyesen állapította meg,

„az egyetemen kívül, az egyetem körül a történelemben megváltozik valami. Véget ér egy korszak. A román hatalom és a magyar kisebbség, legalábbis a magyar kisebbség egy része közötti furcsa kompromisszum. Az egyik oldalon illúzió a világ megváltozásáról. Hogy sohasem lesz még egyszer nemzetiségi elnyomás. Meg félelem: hogy mégis lehet nemzetiségi elnyomás. Tehát beépülni a hatalomba, hogy ne lehessen. A másik oldalon szimuláció a világ megváltozásáról, hogy valóban nincs még egyszer nemzetiségi elnyomás. Meg bizonyítás: a hatalom részese nem elnyomott. Tehát befogadás a hatalomba, hogy bizonyítani lehessen. E kompromisszumra, álszimbiózisra hovatovább nincs már szükség” (Poszler 2016: 60–61).

1956 után és következményeként a baloldali romániai/erdélyi román–magyar kompromisszum megbukott, ennek egyik hangsúlyos jele és bizonyítéka volt az egyetemegyesítés. 1959-ben újra a szakadékba zuhant a szikla, a Bolyai, s ezzel megszűnt „az utolsó megmaradt, reprezentatív, kisebbségi szellemi központ” (Poszler 2016: 62).

A Bolyait feloldották a román egyetemben, a magyar nyelvű jogászképzést, amelynek jellegénél fogva hosszú távon kiemelkedő volt (lehetett?) a rendszerellenes potenciálja, megszüntették.

3.

Akármennyire közhely, sajnos minduntalan meg kell ismételni, hogy az anyanyelvű oktatás a leghatékonyabb. A Bolyai Tudományegyetem jogászképzése 1945–1959 között teljes egészében magyar nyelven zajlott. A Bolyai, az adott körülményekhez képest, rendkívül magas színvonalon képzett jogász szakembereket, bírókat, ügyészeket, ügyvédeket a román igazságszolgáltatási rendszer számára. A magyarázat egyszerű: az alapos, komoly, anyanyelven megszerzett jogi szaktudásra könnyebben rá lehet építeni a nyelvi, szaknyelvi kompetenciákat. Viszont a román nyelven, felületesen és részlegesen megszerzett szaktudást elmélyíteni sokkal nehezebb.

Ezt a tapasztalatot valahogyan hasznosítani kellett a Sapientia EMTE keretében zajló kétnyelvű jogászképzésben. Például a polgári jog általános részének román nyelvű oktatása során tapasztaltuk, hogy az első éves magyar anyanyelvű hallgatók jelentős nehézségekkel szembesülnek a román nyelvű tananyag megértése, megfelelő elsajátítása során. A szaknyelv és a jogi gondolkodás absztrakt jellegének „sokkhatása” a román anyanyelvű hallgatókat is érinti, ezért ez korántsem meglepő. A kérdés az, hogy segítségül lehet-e hívni a megértéshez az anyanyelvet olyan körülmények között, ha az előadások és a vizsgák román nyelven zajlanak? A Bolyain e tárgy oktatása is, mint minden tárgyé, magyar nyelven zajlott. A szovjet típusú diktatúra idején, 1958-ban született meg a román polgári jog általános részének utolsó magyar nyelvű feldolgozása. Fekete György (1911–2002) könyve (Fekete 1958) – amennyiben az akkor kötelező ideológiai terhet félresöpörjük – alapos és pontos munka. Az ideológiai elköteleződés kötelező volt. A kötet első mondata a kommunizmus iránti kötelező hálaadás: „A Szovjetunió fegyveres erői szétzúzták a német és japán fasiszta sereget és ezzel lehetővé tették azt, hogy egy sor európai és ázsiai állam örökre kiszakadjon az imperializmus láncaiból.” A levéltári források tanúsága szerint azonban Fekete Györgyöt megrótták, hogy előadásain nem fektet az ideológiára elég hangsúlyt, csak a polgári jogot ismerteti, mellőzi a polgári jog osztálytartalmának bemutatását.

Az önálló Bolyai Tudományegyetem 1959-es megszüntetése után, 2016-ig nem került sor a román polgári jog általános részét tárgyaló magyar nyelvű tankönyv kiadására. Ahogy jeleztem, a Sapientia EMTE-n a polgári jogi tárgyak oktatása románul történik, hasonlóképpen a büntetőjogi, eljárásjogi tárgyak oktatásához. Ugyanakkor a részletes, négyszáz oldalas román nyelvű polgári jogi tankönyvünk (Lupan et al. 2012) mellé 2016-ban összeállítottam egy rövid, vázlatos magyar nyelvű polgári jog általános rész jegyzetet (Veress 2016, Veress 2017), amely – reményeim szerint – segíteni tud a polgári jog általános részének elsajátításában. E kis jegyzet semmiképpen nem hivatott pótolni a román nyelvű kötetbe foglalt, sokkal részletesebb információk elsajátítását, viszont mind a jogi információk megértésében, mind a román–magyar jogi szakterminológia megfelelő feldolgozásában hasznos segédeszköz. A polgári jog általános részének alapos elsajátítása nélkülözhetetlen a későbbi polgári jogi diszciplínák tanulása során, a polgári jogi ismeretek alapját, keretét képezi. Ezért láttam szükségesnek e kötet összeállítását. Ugyanakkor kizárólag az általános rész keretében tárgyalunk részletesen olyan nagy gyakorlati jelentőséggel bíró jogintézményeket, mint az érvénytelenség vagy az elévülés, tehát ez nem csak elméleti jelentőségű, bevezető tárgy. A polgári jogi stúdiumok már az első pillanattól kezdve gyakorlati jelentőséggel bírnak. A későbbiekben, más polgári jogi tárgyaknál csak visszautalunk az általános rész tanulása során megszerzett ismeretekre.

E polgári jogi jegyzet a román–magyar jogi terminológia oktatásának a Sapientia EMTE kétnyelvű, román-magyar jogászképzésének keretében kidolgozott új módszerét is útjára indítja: nem egyszerűen szavakat, román–magyar szópárokat tanítunk, hanem egyszerre dolgozunk román és magyar nyelvű jogtudományi szakszövegekkel. Mindezt azért, hogy az egyetemi hallgatók a valós román és magyar szakmai kétnyelvűség kompetenciáit szerezzék meg. E módszer nem váltja ki – a munkaerőpiaci körülmények és a szakvizsga rendszer által megkövetelt – román nyelvű oktatást, hanem azzal párhuzamosan az anyanyelvi oktatás előnyeit is „csatasorba állítja” a hallgatók alaposabb felkészítése mellett.

Másik érdekessége ennek a 2016-ban készült jegyzetnek, hogy nagyon is épít Fekete György 1958-as kötetére. Ugyanígy a tervezett további, magyar nyelvű „párhuzamos” jegyzetek[6] szintén felhasználják a Bolyai egykori tankönyveit, egyetemi jegyzeteit. Szakmai téren, úgy látszik, hogy összefonódnak a szálak, és a folytonosság aggasztó hiánya ellenére is látszik, hogy vannak gyökerek, az újrakezdésnek megvannak az alapjai. (Szemben például a már említett Université de Moncton példájával, ahol ezek az alapok hiányoztak, ugyanis ott nem francia típusú jogot kezdtek el francia nyelven oktatni – mint például Québec tartomány esetében –, hanem az angolszász commom law francia nyelvű oktatását kezdték el, és ennek francia terminológiáját dolgozták ki sikerrel).

Jogászi körökben gyakran merül fel, hogy mennyire lehetséges – a magyar és a román jogrendszer eltérései­nek a következtében – a magyar nyelv használata a román jog oktatása során. A komoly aggály felmerülése egyszerűen megmagyarázható: a magyar jogi szaknyelv ismeretének a hiánya valóban azt az érzést kelti, hogy ezen a téren komoly gondok és nehézségek, áthidalhatatlan különbségek vannak. Ha valaki csak a hatályos magyar Polgári törvénykönyvet állítja párhuzamba a hatályos román Polgári törvénykönyvvel, valóban nem kínálkoznak azonnal és automatikusan a megfelelő és megnyugtató nyelvi megoldások.

A 2016-ban készült jegyzet megírásakor a román polgári jog magyarázatára a magyar magánjog számos jelentős tudósának (például Szladits Károlynak és Kolosváry Bálintnak, a 2017-es kiadás előkészítésekor pedig Szászy Istvánnak) a munkáit is felhasználtam. Meglepve állapítottam meg, hogy e segítség igen jelentős: a magyar jogi terminológia, az eltérések ellenére is, a polgári jog konvergenciájának (Eörsi 1975: 342–343) következményeként[7] igenis alkalmas a román polgári jog intézményeinek maximális precizitású leírására. Ám az a megjegyzés mindenképpen szükséges, hogy e feladat elvégzése nem lehetséges a klasszikus (második világháború előtti) magyar magánjog terminológiájának az ismerete és felhasználása nélkül. Például az 1900-as magyar polgári törvénykönyv javaslata, vagy még inkább az 1928-as magánjogi törvényjavaslat, koncepciójában és szövegében is, közelebb áll a mai román Polgári törvénykönyvhöz, mint a hatályos magyar Polgári törvénykönyv. Ugyanis a XIX. század végén, a XX. század első felében a magyar jogban, osztrák közvetítéssel ugyan, de érvényesült a francia hatás, ezért a klasszikus magyar jogi nyelv a testvérpárja a modern, szintén francia hatásra formálódott román jogi nyelvnek. Később a magyar magánjog más utat járt be, sokkal inkább a német modell irányába mozdult el, innen a koncepcionális eltérések. De a lényeg, hogy a jelzett aggály alaptalannak bizonyult, mivel rendelkezésre állnak az eddig hiányolt nyelvi eszközök.

4.

A Bolyai Egyetem jogászképzésének 1959-es megszüntetése oda vezetett, hogy a jogtudósoknak, egyetemi oktatóknak két nemzedéke, amely a szaknyelv és a jogi kultúra folytonossághoz szükséges, hiányzik. Ezért beszélhetünk a szerves fejlődés megszakadásáról, ennek a fentiekben bemutatott negatív következményeiről, és végül – szerencsére – az újrakezdésről, noha a szaknyelvi és kulturális törés a feladat nehézségét jelentősen meg is növeli.

2016. október 20-án több olyan jogász járt Kolozsváron, akiknek egy életszakasza a Bolyaihoz kötődött.[8] Egyikük, dr. Lőrincz Ernő 1927-ben született, a Bolyai hallgatója, majd oktatója volt: a munkajog tárgyfelelőse 1957-ig, amikor a szakmailag egyébként teljesen megfelelő oktatót az 1956-os események alatt tanúsított magatartása miatt eltávolították az egyetemről. 1958-ban Bukarestben, a Tudományos Könyvkiadónál megjelent kötetét (címe: A munkaviszonyok szabályozása Erdélyben 1840 és 1918 között) a cenzúra betiltotta. A hatvanas években Magyarországra költözött, jelenleg is ott él. Ha nem szakad meg az egyetemen szakmai karrierje a jelzett módon, éppen a rendszerváltás környékén vonult volna nyugdíjba.

Müller Vilmos a Bolyain szerzett jogász diplomát. Bíró lett, a bíráskodást lelkiismereti okokból abbahagyta, és egyéb választása nem lévén, sportújságíró lett. Később állami vállalatok vezetőségében dolgozott; csak a rendszerváltás után tért vissza a jogászi pályához, közjegyző lett. Buzeskó György is a Bolyain diplomázott, majd bíró lett a kolozsvári bíróságon, a törvényszéken és végül az ítélőtáblán. Pályáját komoly szakmai elismerés kísérte. Mindkettőjüknek, frissen végzettként, pontosan az egyetemegyesítés előtt volt esélye elnyerni a tanársegédi kinevezést. Így épült volna a folytonosság, így lehetett volna Müller Vilmosból és Buzeskó Györgyből egyetemi tanár. Az egyetemegyesítés miatt oktatói alkalmazásuk elmaradt, és évtizedeket tölthettek volna, egészen a rendszerváltásig, nyugdíjazásukig az oktatásban. Lőrincz Ernő, Müller Vilmos, Buzeskó György és mások mellett pedig felnevelkedhetett volna a másik hiányzó nemzedék, amelynek tagjai, a rendszerváltás környékén már adjunktusi, docensi fokozattal rendelkeznek. Ez pedig nem volt lehetséges: a Babeș-Bolyaira a Bolyai jogász oktatóinak egy részét bár átvették, nekik is román nyelven kellett oktatni, és szakmai előrehaladásuk lelassult, leállt, és új magyar oktatókat pedig (Sipos István kivételével) egyáltalán nem alkalmaztak. Így alakult ki az erdélyi magyar jogtudósok két nemzedékének hiánya.

Most újra görgetjük felfele a jogászképzés szikláját. Albert Camus szerint:

„Otthagyom Sziszüphoszt a hegy lábánál! Minden ember megtalálja a maga terhét. De Sziszüphosz a felsőbbrendű hűségre tanít, mely isteneket tagad és sziklákat emel. Ő is úgy ítéli, hogy minden jól van. A gazdátlanná vált világ neki se nem meddő, se nem kicsi. A kő minden egyes darabja, a sötétlő hegy minden egyes ércszilánkja külön kis világ a számára. A csúcsokért vívott küzdelem maga is betöltheti az ember szívét. Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt” (Camus 1990: 317).

Esterházy Péter is Camus-t idézi:

„a magaslatok felé törő küzdelem egymaga elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szívet, ennek a kőnek, a Sziszüphoszénak minden szemcséje ennek az éjszakába merült hegységnek minden ásványszilánkja egymagában egy világ…” (Esterházy 1986: 167).

Ezúttal fennmarad, fennmaradhat a szikla a tetőn. Talán lejár, lejárhat Sziszüphosz büntetése, vagy csak a küzdelem abszurd boldogságát érezzük az újrakezdés – szerény és törékeny – eredményei láttán?

 

Veress Emőd
egyetemi tanár
Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Jogtudományi Intézet

 


Irodalom

Camus, A. (1990): Sziszüphosz mítosza – válogatott esszék, tanulmányok, Magvető, Budapest.

Eörsi Gy. (1975): Összehasonlító polgári jog: jogtípusok, jogcsoportok és a jogfejlődés útjai, Akadémiai Kiadó, Budapest.

Esterházy P. (1986): Bevezetés a szépirodalomba, Magvető, Budapest.

Fekete Gy. (1958): Polgári jog. Általános rész, személyek és dologi jogok, Tanügyi Sokszorosító, Kolozsvár.

IPUMS-International: Minnesota Population Center. Integrated Public Use Microdata Series. International. Version 6.4 [dataset]. Minneapolis, MN: University of Minnesota, 2015, http://doi.org/10.18128/D020.V6.4. Adatbázis forrása: Nemzeti Statisztikai Intézet, Románia.

Lőrincz E. (1958): A munkaviszonyok szabályozása Erdélyben 1840 és 1918 között, Bukarest: Tudományos Könyvkiadó

Lupan E. – Pantilimon R.-Á. – Sztranyiczki Sz. – Veress E. (2012): Drept civil. Partea generală conform noului Cod civil, Bukarest: C. H. Beck

Poszler Gy. (2016): Az erdélyi magyarság száz évéről. Bizonytalan remények és tétova kételyek, Korunk – Komp-Press, Kolozsvár.

Veress E. – Kokoly Zs. (2016): Jogászképzés a Bolyai Tudományegyetemen 1945–1959, Sapientia EMTE – Forum Iuris, Kolozsvár.

Veress E. (2016): Román polgári jog. Általános rész, Sapientia EMTE – Forum Iuris, Kolozsvár.

Veress E. (2017): Román polgári jog. Általános rész. 2. bővített és aktualizált kiadás, Forum Iuris, Kolozsvár.

 

Jegyzetek

[1] A jelen tanulmány a kolozsvári Korunk folyóirat 2017/1. számában megjelent „Jogászképzés Sziszüphosz egyetemén és a hiányzó (két) nemzedék” című cikk bővített változata.

[2] IPUMS-International, 2015. https://international.ipums.org/international/sda.shtml (2017.08.22.)

[3] Még a nem túl kisebbségbarát francia jogrend is elismeri, hogy a regionális nyelvek Franciaország kulturális örökségének a részei (Alkotmány, 75-1. cikk).

[4] Az erdélyi jogi kultúra érdekes dokumentálása a most folyó projektünk, az Erdély jogtörténete c. egyetemi tankönyv kiadása (a kötet megjelenése 2018-ra várható).

[5] Demeter János öccse, Demeter Béla 1952-ben rabkórházban, a börtönben elszenvedett kínzásoknak köszönhetően halt meg. Az egykori hallgatók közlése szerint börtönből való szabadulása után Demeter János előadásait csak felolvasta, nem mert többet szabadon beszélni.

[6] E koncepció jegyében több polgári jogi, büntetőjogi és eljárásjogi, magyar nyelvű jegyzet fog elkészülni a kö­zeljövőben, hogy a hallgatók szakmai fejlődését segítse.

[7] A konvergencia a jogrendszerek, jogintézmények, jogi ideológiák, jogi módszerek egymáshoz való közeledésének, esetleg megközelítőleg egyformává válásának a folyamata. A konvergencia dinamikus jelenség; statikusan a hasonlóság, a megegyezés felel meg neki. A konvergencia fejlettebb foka a tudatos harmonizáció (ez a jelenség zajlik az Európai Unió keretei között, többek között a polgári jog egyes részterületei esetében is).

[8] 2016. október 20-án került sor a Jogászképzés a Bolyai Tudományegyetemen 1945–1959 c. film és könyv (újra)bemutatójára, ahol a bemutatót követő beszélgetés vendége volt dr. Lőrincz Ernő egykori oktató, valamint Müller Vilmos és Buzeskó György egykori hallgató.