2018. évfolyam / 2018/2.

A Nyelvi jogok érvényesülésének jelentőségéről Svájc és Dél-Tirol esetében

Kattintson a Fullscreen ikonrafullscressn , ha a folyóiratot nagyobb méretben kívánja olvasni!

 

Bevezetés

Minden jogalkotási eljárásnak és jogalkotási terméknek meg kell felelnie a demokrácia és a jogállamiság elvének, amelyek a jogalkotásra vonatkoztatottan a következőkben összegezhetőek: transzparencia, jogbiztonság, részvétel, tudáson/tényen alapuló jogalkotás, választási lehetőség léte, érvényesíthető felelősség, közvetlen képviselet, hatalommegosztás, parlamenti kisebbségek jogai és az alapjogok tiszteletben tartása (Drinóczi–Petrétei 2004: 309–312.). Az alapjogok kérdéskörét vizsgálva fontos, hogy mind a jogalkotási eljárásnak, mind a jogi norma tartalmának tiszteletben kell tartania az alapjogokat. Ennek jelentősége az anyanyelv-használat és az anyanyelven történő joghoz való hozzáférés biztosításakor érhető tetten. A nyelvi jogok alapjogként való elfogadása magában foglalja azokat az egyéni vagy kollektív jogosítványokat, amelyeket a különböző jogszabályokban az adott állam saját polgárai vagy egyes nyelvi közösségei részére biztosít (Vinnai 2017). Jelen tanulmányban célom a nyelvi jogok érvényesülésének bemutatása nemzeti (Svájc) és nemzetek alatti, regionális (Dél-Tirol) szinten. A nyelvi jogok, e két példán való részletes elemzése előtt kitérek a legfontosabb nemzetközi egyezmények sajátosságaira, kritikai elemzésére, valamint a nyelvi jogok európai kiteljesedésére is.

1. A nyelvi jogok eszméje Európában

1.1. A nyelvi jogokat szabályozó főbb nemzetközi egyezmények

A nyelvi jogok eszméje, majd azok nemzetközi színtéren való védelmének megjelenése egészen az első világháborút lezáró békeszerződésekig vezethető vissza. Az ott megjelenő jogi rendszer elsődlegesen a faji, vallási és nyelvi kisebbségek védelmét garantálta, fenntartva azt a nézetet, hogy a rendszer főként kisebbségi jogokat, köztük kisebbségi nyelvi jogokat ismert el (Andrássy 2017a: 187.). Ezzel szemben a rendelkezések alapos értelmezése után egyértelmű, hogy főként polgári és politikai jogokat, azaz szabadságjogokat ismertek el minden állampolgár számára, s csak mintegy kiegészítésül ismertek el néhány kisebbségi jogot (Andrássy 2016: 14.). A nyelvi jogok fejlődésében a következő lépés a második világháború idejére, a nemzetközi jogban megjelenő szisztematikus szabályozási elv és igény megszületésére tehető. Ezek közül a legfontosabb az ENSZ 1945-ben elfogadott és hatályba léptetett alapokmánya, az 1948-as Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, ezt követően az 1966-ban elfogadott, majd tíz évvel később hatályba léptetett Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya és a Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya. A nyelvi jogok nemzetközi színterén végre megjelentek az első jogi erővel bíró nemzetközi dokumentumok, amelyek elsődleges célja a nyelvi jogok meghatározása, azok védelmének biztosítása volt. Érdemes azonban rámutatni e nemzetközi jogszabályok legnagyobb hiányosságára is. Andrássy meglátása szerint az egyik ilyen hiányosság az 1948-ban elfogadott Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát tekintve, hogy abból hiányzik a nyelvszabadság megfogalmazása, majd hasonló kritikai megállapítást tesz az 1966-ban elfogadott Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmány 27. cikkének vonatkozásában is (Andrássy 2013: 42–43.). A két nemzetközi dokumentum mellett fontos megemlíteni az UNESCO által 1960-ban elfogadott Az oktatásban alkalmazott megkülönböztetés elleni küzdelemről szóló egyezményt. Az egyezmény a megkülönböztetés fogalmát pontosan definiálja, és három kivételt határoz meg. Ezek között szerepel a vallási okok mellett a nyelvi okokból (Andrássy 1998: 89–90.) létesíthető és fenntartható intézetek engedélyezése, külön meghatározott követelmények mellett. A nyelvi jogok elismerésének következő lépcsőfokaként említhetjük az 1992-ben elfogadott Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, amely már preambulumában tisztázza, hogy a nyelvi jogok védelmét új alapokra helyezve kívánja biztosítani. Az eddigi kisebbségi jelző pontosításra és kiegészítésre került, továbbá megjelenik a regionális jelző is, így a dokumentum egyértelműsíti, hogy már nem csak a kisebbségekről és kisebbségi jogokról szól, hanem a regionális vagy kisebbségi nyelveket kívánja védelem alá helyezni és támogatásban részesíteni. A nyelvi kérdés az elmúlt évszázadban a globális és univerzális, valamint a nemzetközi jogi jogalkotás színtere mellett kiemelt szerepet töltött be a kontinentális, regionális, továbbá kétoldalú, államközi egyezmények szintjén is.

Esetünkben a nemzetközi jog nyelvi jogokat szabályozó dokumentumai csak támpontot jelentenek a nemzeti és a regionális nyelvi szabályozások értelmezéséhez és kritikai elemzéséhez. A nyelvi jogok az általános és ma már egyetemes emberi jogok szerves részét képezik. Ugyanakkor alkalmazásukra, érvényesítésükre érvényes ugyanaz az egyébként egyetemes emberi jogokra is vonatkozó általános megállapítás, amely szerint az átfogó nemzetközi jogi szabályozások ellenére sem jelent mindenhol megélt mindennapos valóságot (Varga 2013: 30.).

1.2 A hivatalos nyelv kiteljesedéséről általában

Az, hogy az államok nyelvi joga igen sokszínű és belső szabályozásaik között jelentős eltérés tapasztalható, részletesebb vizsgálódás nélkül is megállapítható. Ennek oka, hogy a nyelvi jogalkotásnak – ellentétben a jogalkotás más területeivel – nincsenek letisztult és egységes vezérlő eszméi, továbbá minden állam saját, speciális nyelvi helyzetére reflektál, arra kíván megoldást kínálni. Ez a sokszínűség azonban lehetőséget teremt az egyes államok nyelvi jogának különféle jellegzetességeinek leírására és elemzésére. A jogi státus, a nyelvi közösség és a nyelvhasználati színterek alapján számos nyelv(csoport) tartozhat ide: hivatalos nyelvek, államnyelvek, kisebbségi nyelvek, bevándorlók nyelvei, jelnyelvek, írásbeliséggel nem rendelkező vagy éppen ellenkezőleg, csak írásbeli formában létező nyelvek, oktatási nyelvek.

Ezt alapul véve és elfogadva, vizsgálatom során alapvetően a hivatalos nyelv kategóriát elemzem majd. A hivatalos nyelvet, mint a nyelvi jog legfontosabb intézményét sok állam nyelvi joga ismeri, azonban megnevezésére sokkal inkább az államnyelv vagy a nemzeti nyelv megnevezést használják. További különbségként állapíthatjuk meg az államok között, hogy hány hivatalos nyelvet, illetve államnyelvet vagy nemzeti nyelvet ismernek el: egyet vagy többet (Andrássy 1998: 27.). Eltérésként megfogalmazható, hogy egyes államok külön nyelvtörvényben szinte mindenről rendelkeznek, más államok viszont alig alkotnak ilyen szabályokat, s így eltérően határozzák meg azt is, hogy mire (milyen intézményekre, életszférákra, földrajzi területekre) terjed ki a hivatalos nyelv használata.

E hasonlóságokat és különbségeket egységesítve, Andrássy az egyes államokat nyelvi joguk jellegzetességei alapján az alábbi csoportokba rendezte: az „A” csoportba tartozók azok az államok, amelyeknek egy hivatalos nyelve van, és az a többségé, a kisebbség(ek) saját nyelvükhöz ugyan ragaszkodnak, de ennek használatára sem egyéni, sem kollektív jogot nem ismer el az állam. Az „A” típusú államok nyelvi jogát annak ellenére nem éri komoly bírálat, hogy az a nyelvi diszkriminációt intézményesíti. Andrássy ennek az ellentmondásos viszonyulásnak az okát abban látja, hogy a jogirodalom mindeddig magától értetődőnek fogta fel a hivatalos nyelv intézményét, holott az nem más, mint a többséget alkotó nyelvi-kulturális közösség implicit módon elismert kollektív joga anyanyelve használatához (Andrássy 1998: 27–35.).

A „B” típusú államokban az előbbiekkel szemben egy vagy több hivatalos nyelv intézményesült, vagy bár csak egy hivatalos nyelv van, de más nyelv(ek) használata széles körű szabadságot élvez(nek). Ide tartoznak azok az államok, amelyekben mind a többségi, mind a kisebbségi etnikum nyelve hivatalos, vagy ahol a kettőnél több etnikum közül legalább a többségi és az egyik kisebbségi etnikum nyelve hivatalos. Ide sorolhatóak továbbá azok az országok, ahol a többségi etnikum nyelve az egyetlen hivatalos nyelv, de a kisebbségi etnikum(ok)hoz tartozó személy(ek) – nem ideiglenes jelleggel – széles körű és garantált nyelvi jogokat élvez(nek), akár valamilyen területi vagy autonómia, illetőleg föderális vagy ún. konszociációs megoldás keretében, akár anélkül (Andrássy 1998: 40–41.).

E csoportosítási elvet alapul véve Svájc és Dél-Tirol nyelvi jogi szabályozását tekintve a „B” típusú országok, régiók közé sorolható. Míg Svájc esetében a svájci alkotmány 4. §-a mondja ki, hogy a német, francia, olasz és a rétoromán nyelv a többségi etnikumok nyelveiként, hivatalos nemzeti nyelvként vannak jelen, addig Dél-Tirol esetében az autonómia statútuma a 100–102. §-ában rendelkezik az olasz és a német nyelv egyenjogúságáról és a tartományban betöltött hivatalos nyelv szerepéről, illetve kitér a területi elvet követő ladin nyelv hivatalos státuszára is.

1.3. Nyelvi jogok megvalósulása többnyelvű államok esetében

Svájc és Dél-Tirol nyelvi jogszabályozásának elemzése során két pozitív példát kívánok bemutatni a nyelvi jogok szabályozása és biztosítása terén. A két állam beépítette belső jogrendjébe a kisebbségi vagy regionális nyelvek védelmének alapelvét, ezzel állampolgárainak jogot biztosítanak az adott kisebbségi vagy regionális nyelv használatához, továbbá kötelezettséget is vállaltak az élet összes területén e jogok érvényesítésére. Az alkotmányos rendelkezés mindkét állam esetében kiemeli a nyelvi jogokat a magánjog keretei közül, azokat emberi alapjogként azonosítja, közjogi értékekkel felruházva azt. Továbbá, az anyanyelvhasználatot olyan alapvető emberi jogként azonosítják, amelynek kiemelkedő szerepe van az általános állampolgári jogegyenlőség, az alkotmány által biztosított esélyegyenlőség, valamint a nyelvhez tapadó identitás és kultúra megőrzését, fejlesztését és érvényre juttatását illetően.

A nyelvvel kapcsolatos problémák túlnyomó többsége abból fakad, hogy az államok csak egy, legfeljebb két-három élő nyelvet választanak hivatalos nyelvvé (Andrássy 2017b: 80.). Abban az esetben, ha az állam csak egy nyelvet jelöl meg hivatalos nyelveként, azonban határain belül jelentős, őshonos nyelvi kisebbségek élnek, vagy valamelyik nyelvének kárára hoz szabályozást, úgy sérti az egyenlő jogvédelemhez való jogot, az anyanyelv használatához való jogot, továbbá alapvető emberi jogokat. Amennyiben elfogadjuk azt a megállapítást, amely szerint a nyelvi jogok alapvető emberi jogokként értelmezhetőek, azaz egyetemes normaként azonosítjuk őket, a nyelvi jogok feladata nem más, mint az alapvető érdekek védelme, a nyelvi kifejezés lehetőségének biztosítása (Andrássy 2017b: 76–80.). Egyetemes érvényű szabályt az anyanyelvhasználatra és annak jogi szabályozására szinte lehetetlen felállítani. A nyelvek struktúrájukban, az állam által biztosított jogállásukban[1], a külső és belső körülményeikben[2] jelentősen eltérnek egymástól. A nyelvi jogot az egyén és az állam viszonyában vizsgálva megállapítható, hogy az adott állam (nyelv)politikai törekvése elkerülhetetlenül magában foglalja az adott állam államnyelv(ei)nek előnyben részesítését, más nyelvek korlátozását, használatuk feltételhez kötését.

A nyelvi jogok és az anyanyelvhez való jog biztosítása elsődleges szükségletként jelentkezik a nemzeti egység előmozdítása és a nemzeti béke fenntartása érdekében. Ebből következően a nyelv megfelelő politikai intézkedések mellett hozzájárulhat annak biztosításához, hogy „a nyelv többé nem az állampolgárok különálló és egymással szemben ellenséges érzületű csoportokra való szétválasztását szolgálja, hanem egy közös identitás egyik meghatározó kötelékévé váljon” (Patten–Kymlicka 2003: 35.). Ezen meghatározásnak kétféle értelmezése létezik. Az első az államnyelv privilegizálása a többi kisebbségi nyelvvel szemben, míg a második – esetünkben elfogadott – meglátás szerint a nyelv a soknemzetiségű/soknyelvű állam egyben tartásának kulcsa, abban az esetben, ha a különbözőség állami szinten védelemre és szabályozásra kerül. A nyelvet ebben az esetben mint értéket határozhatjuk meg, amely minden ember morális és kulturális fejlődésének alapja, az egyéni és társadalmi különbségek feloldásának és azok megértésének eszköze, az egyén jogai érvényesítésének, a társadalomban való önmegvalósításának egyik legfontosabb feltétele.

2. Svájc nyelvi kultúrája és berendezkedése

A jogtudomány és a nyelvtudomány iránt érdeklődő emberek számára Svájc több szempontból is egyedülálló országnak számít. Korhecz (2013: 96–98.) szerint a jogászok-nyelvészek többségének három jellemző dolog jut eszébe Svájcról: „a katonai és politikai semlegesség, a kantonok széles önállóságán alapuló szövetségi államberendezkedés és a hivatalos többnyelvűség: a német, a francia, az olasz és a rétoromán nyelv egyenrangúsága”. Ugyanakkor a széles körben elterjedt felfogástól eltérően, a svájci állami szervek csak kivételes esetben működnek három, illetve négy hivatalos nyelven, sokkal inkább jellemző az, hogy Svájcban az állami szervek, hatóságok az adott kantonban meghatározott egyetlen hivatalos nyelvet használják és azon a nyelven működnek. Célom mégis az egységesség bemutatása, azon alkotmányos és törvényes rendelkezések ismertetése, amelyek a hivatalos nyelvhasználatot szabályozzák Svájcban. A jogi és szervezeti keretek feltárásával és részletes elemzésével bemutatom azokat a sajátosságokat, amelyek a svájci jogszabályrendszert és nyelvi berendezkedést egyedivé, fenntarthatóvá és működőképessé tette és teszi napjainkban is.

2.1. Svájc államszervezete és a hivatalos nyelvhasználat jogi keretei

A svájci államszervezet a hivatalos nyelv használatának jogi kereteiről az alkotmány 70. szakasz (2) pontjában az alábbiként rendelkezik: „a kantonok önmaguk határozzák meg saját hivatalos nyelvüket” azzal a további szabályozással, hogy „a nyelvi közösségek közötti egyetértés megőrzése érdekében a kantonok tiszteletben tartják a nyelvek hagyományos határait, és figyelemmel lesznek az őshonos nyelvi kisebbségekre”[3]. Ez az alkotmányos rendelkezés pontosan példázza a svájci nyelvhasználati modellt és a kantonok hatáskörét a nyelvhasználat szabályozását illetően. Egyfelől tisztelni és figyelembe kell venni az őshonos nyelvi közösségek határait, másfelől az ehhez tartozó nyelvi kisebbségek jogait, azaz az őshonos nyelvi kisebbségeknek biztosítani kell a hivatalos nyelvhasználati jogot. Az őshonos nyelvi kisebbségek alatt a francia, a német, az olasz és a rétoromán nyelveket érthetjük, közigazgatási területektől függően.

Kicsit visszatekintve a múltba: 1798-ig a szövetségi államot csak német nyelvű (germanofón) kantonok alkották. A francia és az olasz nyelv csak az állami hivatalos ügyek, illetve az olasz és francia nyelvű területeket érintő szabályozások esetében volt használatos. Az olasz és a francia csak rövid ideig, a Helvéciai Köztársaság idején, 1798–1803 között volt hivatalos államnyelv. Ezt követően sem az Acte de médiation (Mediációs Akta – 1803), sem a Pacte fédéral (Szövetségi megállapodás – 1815) nem említi explicit módon a szövetségi állam többnyelvűségét. A többnyelvűség először az 1848-as alkotmányban jelenik meg (ld. 109. §), majd azt követően egészen 1988-ig az alkotmány mintegy száznegyven részleges módosítását fogadták el. A többnyelvűséget érintő módosítások közül kiemelendő az 1874-es revízió, amikor is a német nyelv mellett a francia és az olasz is a Szövetségi Bíróság (Tribunal fédéral) hivatalos nyelvévé vált. Az 1980-as évek elejétől egy átfogó alkotmánymódosítási folyamat kezdődött, melyet az 1999. április 18-án, népszavazás útján elfogadott új alkotmány zárt le. Az új alkotmány a hivatalos államnyelveket illetően több pontosítást fogalmaz meg. Ezek a pontosítások azonban gyakran mögöttes tartalomként olvashatóak ki az új szövegezésből.

Napjainkat tekintve fontos megjegyezni, hogy az alkotmány 70. szakasz (3) pontja az alábbi kiegészítést teszi a szövetségi állam és a kantonok nyelvi jogokra vonatkozó szabályainak harmonizálása érdekében: „A szövetségi állam és a kantonok ösztönzik a kölcsönös megértést és cserét a nyelvi közösségek között”[4]. Ha a svájci nemzetfogalom és nyelv kapcsolatát vizsgáljuk, szintén a kölcsönös megértés és egyenjogúság kerül a középpontba. Svájc esetében – a nyelvekhez hasonlóan – rendhagyó módon a kantonok egységét jelenti a nemzet, ezáltal a négy nemzeti nyelvben él a svájci nemzet.

2.2. Az államnyelv és a nemzeti nyelv kérdésköre

Svájc esetében az államnyelvet egyfajta, az állam valamennyi polgárának külön intézményekkel védett és fejlesztett közös kommunikációs eszközeként azonosíthatjuk (Szarka 2003: 19–20.). A különböző európai államokban a tételes jog is különbözőképpen definiálja a hivatalos nyelvet, sőt terminológiai szempontból is meglehetősen nagy eltérést mutatnak, hiszen változó jogi tartalommal jelenik meg az államnyelv, a hivatalos nyelv és a nemzeti nyelv terminus. Utóbbi szerepel a svájci alkotmányban is („langues nationales”).

Svájc esetében külön vizsgálódást érdemel a „hivatalos nemzeti nyelv” kategóriája, amely sokszor azonos a „hivatalos nyelv” fogalmával kantonális szinten. A polgárok jogegyenlőségének bevezetése mellett szükséges a nyelvi jogok tisztázása és azok kantonális szinten történő kezelése is. Mivel a hivatalos nyelv kifejezetten az államokhoz köthető fogalom, ezért természetes, hogy minden egyes állam saját jogrendjében definiálja azt, hogy mit ért nemzeti, és mit hivatalos nyelv alatt.

2.3. Az anyanyelvhasználathoz való jog kérdésköre Svájcban

A svájci jogi szabályozást tekintve, a hivatalos nyelv szimbolikus, állampolitikai funkcióit tekinthetjük meghatározónak a svájci alkotmány által deklarált négy nemzeti nyelv államnyelvi minősítésében. Így a hivatalos nemzeti nyelv esetében a legfontosabb kritérium, hogy az „a nyilvános, közéleti ügyintézésnek, a tömegtájékoztatásnak és az oktatásnak az alkotmányban, törvényben rögzített, illetőleg rendeletekben előírt nyelve” (Szarka 2003: 193.) legyen. Svájc esetében ez kiváltképp igaz, hiszen e definíciók a nemzeti nyelvek politikai és szimbolikus funkciói mellett kiemelt jelentőséget biztosítanak a többségi nemzet által beszélt nyelv jogilag biztosított szabad érvényesülésére, akadálytalan használatára, művelésének, oktatásának szabadságára, intézményi felté­teleinek biztosítására. Előtérbe helyezi továbbá a nemzeti nyelvek közösség- és államszervezői, történeti, politikai és szimbolikus funkcióját. Ez a megközelítés az államalkotó nemzetek nyelvének történetileg kialakult, közösségteremtő és értékhordozó szerepét emeli ki, háttérbe szorítva a nemzeti, nyelvi kizárólagosságra törekvő asszimilációs nyelvpolitika államnyelvi gyökereit. Alapja, hogy mindenkinek joga van saját anyanyelvének használatához, következésképpen a nyelvi közösségeknek biztosított anyanyelvhasználati jog nem privilégiumokat vezet be, nem is valamiféle pozitív diszkriminációt jelent, hanem a jogegyenlőség szellemében jár el (Andrássy 2016: 18.). A svájci nyelvi rendelkezéseket vizsgálva egyértelműen megállapítható, hogy Svájc az anyanyelvhasználatot aszerint vizsgálja, hogy a nyelvi kisebbségek számára milyen jogi beavatkozás (Knüsel 1994: 8–10.) segítségével lehetséges (nyelvi) identitásuk megőrzése, a nyelvi asszimiláció elkerülése, továbbá milyen viszony áll fenn a hivatalos nemzeti és a (hivatalos) kisebbségi nyelv között, az egyéni és kollektív jogok viszonyában.

Ez látszik a svájci bírósági jogalkalmazásban is a nemzeti nyelv és annak használati körének meghatározásakor. A négy hivatalos nemzeti nyelv megjelenik az államszervezet működésében, az államszervezetet alkotó szervek és szervezetek, hivatalnokok egymással és a polgárokkal történő hivatalos kommunikációjában, tevékenységük ellátásában, és az adott szerv szolgáltatásainak biztosításában (Widmer 2004). Az anyanyelvhasználat és az anyanyelven való joghozzáférés biztosítása tetten érhető továbbá a jogszabályok megalkotásának teljes folyamatában és a hivatalos közlönyben történő kihirdetése során is. Ide tartozik továbbá a közlekedési jelzések és egyéb közterületi feliratok nyelve, a helységnévtáblák, utcanévtáblák szabályozása is. Mindezt összefoglalva, Svájc esetében a területiségre és az egyénre alapuló nyelvi jogok egyszerre érvényesülnek annak okán, hogy az állam meghatározott területén élő egyének és közösségek (nyelvi régiók) számára biztosítja e jogokat. Az egyént alapul véve azonban megállapítható, hogy az államon belüli tartózkodás helyétől függetlenül továbbra is bír a nyelvi jogokkal.

2.4. Alkotmányos rendelkezések a svájci nemzeti nyelveket illetően

A kantonokat illetően érvényes az a tétel, hogy Svájcban a Szövetségi Alkotmány árnyékában valamennyi kanton életét saját alkotmánya szabályozza. A kantonok hivatalos nyelvéről a CF. 70. § (2) és (3) bekezdései rendelkeznek, melyek értelmében a kantonok határozzák meg saját hivatalos nyelvüket, illetve nyelveiket. A nyelvi közösségek közötti harmónia megőrzése érdekében a nyelvek hagyományos területi elosztását tiszteletben tartják, továbbá figyelembe veszik az autoktón („őshonos”) nyelvi kisebbségek érdekeit. Ebből következően az érintett személyek és a közigazgatási hatóságok közötti kisebbségi nyelv használatát elősegítő feltételeket ezáltal is biztosítani tudják. A szövetségi állam, illetve a kantonok ezenkívül a nyelvi közösségek közötti megértést segítik elő, és a különböző információcseréket biztosítják. Ezt erősíti a 2007-ben elfogadott új nyelvtörvény, illetve annak 2010. évi végrehajtási rendelete. A törvény céljai[5] között a Svájci Államszövetség négynyelvűségének erősítését, a nemzeti összetartozás megszilárdítását, az egyéni és intézményi többnyelvűség gyakorlatban való ösztönzését, továbbá az olasz és a rétoromán nemzeti nyelvek megóvását és használatuk elősegítését nevesíti. A törvény 6. §-a az anyanyelvhez való jogot, illetve az ún. pozitív védelmi intézkedéseket szabályozza. A szövetségi hatóságok nyelvhasználatáról szóló 7. § (1) bekezdése felhívja a figyelmet az érthetőség és transzparencia kritériumára, amelynek biztosítása érdekében a Szövetségi Tanácsot az alábbi feladattal ruházza fel: a szakmai képzések működésének biztosítása, a különböző továbbképzések szervezésének ellátása, valamint a továbbképző helyek tevékenységének koordinálása, az ehhez szükséges eszközök beszerzése és biztosítása.

3. Dél-Tirol nyelvi kultúrája és berendezkedése

3.1. Történeti előzmények

Dél-Tirol története és autonómiamodellje Svájchoz hasonlóan példaértékű Európában. A modell mai állapotának eléréséhez és megteremtéséhez azonban több évtizedes politikai harcokon, konfliktusokon és diplomáciai egyeztetéseken keresztül vezetett az út. A mai állapot eléréséhez majdnem harminc év volt szükséges az első világháborút követően Ausztriától Olaszországhoz csatolt, 97%-ban osztrákok, azaz német nyelvű beszélők által lakott Dél-Tirol esetében. Az államhatárok megváltozása súlyos megpróbáltatást és szenvedést hozott a tartomány lakossága számára, amely néhány évvel később, a fasizmus hatalomra jutásával érte el csúcspontját. A német nyelvű oktatást beszüntették (Di Michele 2014: 424–442.), a német anyanyelvű tanárokat, hivatalnokokat elbocsátották, helyükre olaszokat hoztak. A németséghez való tartozás a világháború időszakában alapvetően identitásbeli kérdés volt, vagyis az olasz haza és a német identitás között való döntéskényszert jelentette. A német nyelv ilyenfajta szabályozása felveti a kollektív identitáshoz való jog emberi jogként való elismerésének kérdését. A területi és személyi hatályú nyelvi jogok szétválasztása nem csak az anyanyelvhez való jog szempontjából, hanem a közigazgatási rendszer kialakítása szempontjából is jelentős. A területi elvű nyelvi jogok alapvetően ott alkalmazandóak, ahol a nyelvi kisebbségek etnoregionálistömbként hagyományos lakóterülettel rendelkeznek (Bakk 2015: 31.). Ezzel szemben a személyi hatályú nyelvi jogok általában egy adott ország területén általánosságban megtalálható nyelvi kisebbség jogait kívánják rendezni. Ezen elveket háttérbe szorítva az olasz politika nem titkolt célja a kezdetektől fogva a német ajkú lakosság asszimilációja volt, úgy hogy a térségben az olaszok javára változtassák meg az etnikai arányokat. Ennek fényében nagy előrelépésnek tekinthető, hogy az osztrák tiltakozások évtizedei és a második világháború után a két ország külügyminisztere 1946. szeptember 5-én aláírta a Dél-Tirolról szóló De Gasperi–Gruber egyezményt[6], amely szavatolta a német kisebbség számára a törvényhozói és végrehajtói autonómiát Bozen (Bolzano) megyében (Bernardini 2016). Az elért siker azonban éles fegyvert adott az olasz jogalkotó kezébe, hiszen egyfelől megteremtette Dél-Tirolban az autonómia alapját, így a tartomány kérdése már nem kizárólag olasz belügy volt, másfelől lehetőséget biztosított az egyezmény kijátszására. Erre egészen 1948. január 30-ig kellett várni, amikor az elfogadott 5. sz. alkotmánytörvény jóváhagyta Trentino-Alto Adige különleges jogállású régió statútumát. Ez pedig azt jelentette, hogy a német többségű Bolzano megyéhez hozzákapcsolták az olasz többségű Trentinót, így végül a német ajkúak kisebbségbe kerültek a térségben (Schönbaum 2008: 11–12.). A jogalkotó hivatalos magyarázata erre az volt, hogy az alkotmány szerint autonómiával a régiók, és nem a megyék rendelkezhetnek. A legtöbb hatáskör az így létrejött Trentino-Alto Adige régióhoz (továbbiakban Régió) került, ahol az olaszok a lakosság 71,5%-át tették ki, amelynek köszönhetően az egyezmény gyakorlatilag értelmét vesztette, és így az önrendelkezés továbbra is illúzió maradt (Constantin 2012: 4–5.). Így a De Gasperi–Gruber egyezmény a két elvet – területi és személyi hatályú jogokat – összemosva tartotta fenn az olasz nyelv elsődlegességét a német nyelv látszólagos törvényi elismerésével szemben.

3.2. Az első autonómiastatútum

Az anyanyelvhez való jog szempontjából, majd másfél évvel később a két külügyminiszter által aláírt kormányközi egyezmény után, az 1948. február 26-án életbe lépett első autonómiastatútum hozott valódi áttörést (Piccoli–Vadagnini 1988: 6). Az alkotmányerejű törvény egyértelműsíti, hogy a régió államnyelve az olasz, egyúttal kitér a német nyelv használatának feltételeire is (84–85. §). A törvény egyelőre csak lehetőséget biztosított a régió polgárai számára „a helyi közigazgatási és más regionális szintű intézmények előtti eljárásokban saját nyelvük használatához”[7]. Ezt a rendelkezést érdemes azonban továbbgondolni a kötelesség és jog szempontjából. A szabályozásból nem az olvasható ki, hogy a régió kötelessége a német nyelv adott eljárásokban való biztosítása, hanem az, hogy egy német anyanyelvű személynek joga van saját anyanyelvét használni a különböző eljárásokban. Az, hogy egy adott ország közigazgatási, bírósági vagy oktatási rendszerében milyen nyelvet használnak, alapvetően politikai döntés eredménye, és egy nyelv választása, mindenképp a többi nyelv nem-választását, az állami életből történő kizárását jelenti (Vizi 2004). Dél-Tirol első autonómiastatútumát vizsgálva azt látjuk, hogy a hatalom és érdek nem az állampolgár felől és annak nyelvi javait szolgálva jelentkezik, hanem a nyelvet mint az államhatalom eszközét értelmezi, és így az olasz nyelvet a német elé helyezi. A nyelvhasználati jogok a német nyelv esetében tudatosan csak látszólag jelennek meg, míg az olasz nyelv hivatalos államnyelvként való kiemelése a nyelvi többség számára biztosított kollektív jogként került alátámasztásra. Továbbgondolva, az állam a nyelvi együttélést szabályozta, annak jogi keretét megteremtette, azonban a hatalom és érdek már az állam érdekeinek megfelelően került tényleges alkalmazásra.

Minden állam lényegében természetesnek tekinti, hogy állampolgárai megértik egymást, egy nyelvet használnak, hogy az állam politikai és társadalmi szerkezetét egyetlen nyelvnek a használata tartja össze. Ám sokszor szembesülnie kell mindenkinek azzal a ténnyel, hogy az adott államban uralkodó, sokszor az alkotmány erejével is kizárólagosan hivatalossá tett nyelv(ek) nem minden polgárnak az anyanyelve. Ezen jogi probléma feloldására született meg 1971-ben a második autonómiastatútum.

3.3. A második autonómiastatútum

Bruno Kreisky 1960-ban a dél-tiroli kérdést az ENSZ közgyűlésének napirendjére vetette. Ennek köszönhetően még 1961-ben – néhány héttel a merényletek után – megalakult az úgynevezett tizenkilences bizottság – tizenegy olasz, hét dél-tiroli osztrák és egy ladin tag részvételével – annak érdekében, hogy a helyzet megoldásának lehetőségeit kutassa. Tizenegy évnyi egyeztetés után, az 1971. november 10-i 1. számú alkotmányerejű törvénnyel elfogadták az úgynevezett második autonó­miastatútumot, amely 1972. január 20-án lépett hatályba. Az új autonómiastatútum már első paragrafusai között egyértelműsíti és szavatolja a régió lakosságának nyelvi, kulturális és etnikai esélyegyenlőségét:

„A tartomány a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogegyenlőségét elismeri, valamint etnikai és kulturális identitását védelmezi.”[8]

Ez a rendelkezés lényeges előrelépést jelentett a kisebbségvédelem és a saját anyanyelvhasználat terén. Az új, 2. (számú) cikk az 1948. évi V. alkotmányerejű törvény (első autonómiastatútum) 84. és 85. §-ával szemben a német nyelvet nem választható nyelvként jelöli meg a különböző eljárások során, hanem az olasz nyelvvel megegyező jogot biztosít annak használatára. Az alkotmányban rögzített nyelvi kisebbségvédelem elve (Peterlini 1989: 51–63.) és az ezzel együtt lefektetett olasz alkotmányos rend egyidejűleg szolgálták a kiegyezést az egyes nyelvcsoportok között, és kiegyensúlyozott részesedést kínáltak mindhárom nyelvcsoportnak a dél-tiroli autonóm területen (Kádár 2002 642–643.). Az anyanyelvhez való jogot és az anyanyelven való joghozzáférést a második autonómiastatútum alkotmányos jogként biztosítja, továbbá a régió szintjéről lejjebb, a tartomány szintjére helyezi a hatalmat. Újradefiniálja a régió és a tartomány kompetenciáit, részletesen kitér az anyanyelvhasználat, a kultúra és a kétnyelvűség kérdéskörére.

Összefoglalva megállapítható, hogy a nyelvi közösségek együttélése nem jelent alapvetően konfliktushelyzetet. A konfliktushelyzetet általában valamilyen egyensúlyi rendszer külső vagy belső megbontása vagy megbomlása eredményezi (Nagy 2015: 6.). A Régió esetében ezt a megbontást egy külső erő beavatkozása eredményezte a határok átrajzolásával, egy német anyanyelvű többség olasz fennhatóság alá történő helyezésével. Ennek következtében a nyelv – mint alapvető emberi alapjog – a nyelvi csoportok között fennálló társadalmi hierarchiában elfoglalt helye megváltozott, aszimmetrikussá vált.

3.4. Trentino-Alto Adige régió nyelveinek jogi státusza

Az autonómiastatútum értelmében a Régióban három nyelvet ismernek el hivatalosan: az olaszt, a németet és a ladint. A tartomány etnikailag tagolt, a három kisebbség egymás mellett élése a Régió alkotmányos törvényei mellett több regionális és tartományi szintű jogszabályban szabályozott. Az alkotmányos törvény rendelkezései közül kiemelkedő, hogy az olasz államnak biztosítania kell a német és a ladin nyelvcsoport nyelvi és kulturális fejlődését, a területi alapon, önkormányzatisággal szerveződő autonómia megteremtését. Ebből következően a Régió nyelvi helyzetét vizsgálva megállapítható, hogy a német és a ladin nyelv védettebb jogi státuszban van Olaszország többi kisebbségéhez képest, hiszen az alkotmányos törvény által biztosított jogok megegyeznek a régió olasz nyelvcsoportjának tagjait megillető jogokkal (Palermo 2007: 133-136.). Nyelvi presztízsük és paritásuk szinte hasonló, használatuk gyakorisága az élet különböző színterein megegyező. Bár a lakosság majdnem 85%-a kétnyelvű, az anyanyelv használatának joga a régió kontextusában értelmezve azt jelenti, hogy az állampolgárnak lehetősége van saját anyanyelvét használni az élet minden területén.

Hasonló paritási elv figyelhető meg a két nyelv regionális intézményeknél fellelhető, több szempontból szabályozott használata során is. Az első az intézmények alkalmazottai­nak nyelvi és etnikai arányossága, a második az olasz és német nyelv kötelezően elvárt ismerete, amely egyben a harmadik elvárást is kívánja biztosítani, amely szerint az ügyfél saját anyanyelvén, zavartalanul juthasson információhoz az ügyintézés során. Az első kritériumot az 1976. július 26-ai 752. számú köztársasági rendelet mint arányossági törvényt vezette be. Lényege, hogy megakadályozza a közhivatalokban a nyelvi kisebbségek alkalmazásához kapcsolódó hátrányos megkülönböztetést, továbbá, hogy biztosítsa az egyenlő feltételeket a nyelvi kisebbségek között. Előírja még, hogy a hivatali alkalmazottak arányának meg kell felelnie a régió nyelvi csoportjai számarányos összetételének.[9]

A Régió többnyelvű szabályozását elemezve, annak alkotmányos kereteit meghatározva egyértelműen látszik, hogy a cél a teljes kétnyelvűség jogi garantálása, a törvények, közigazgatási ügyek és egyéb más dokumentumokhoz anyanyelven való hozzáférés biztosítása. Ebből következően és Dél-Tirol napjaink nyelvi jogi szabályozását tekintve „B” típusú államnak tekinthető, hiszen a bírósági jogalkalmazás olasz és német nyelven történik, míg a ladin nyelv használatát illetően területi hatályokat határoz meg az anyanyelvhez való jog teljes biztosítása mellett. A nyelvi egyenlőség fontossága és annak aprólékos szabályozása kiterjed a hivatalos szövegezések megjelenítésére is. A Tartományi tanács elnökének 1996. június 25-ei 21. számú rendelete[10] egyértelműsíti a jogszabályok megjelenítésével szemben támasztott, a kétnyelvű szerkesztésre vonatkozó egyforma kritériumrendszert.

Az autonómiastatútum 100. § (4) bekezdése alapján – a hadsereg és rendőrség kivételével – a német és az olasz nyelv elkülönített használata érvényesül. A meghatározás alapján a közigazgatásban mindig az indítványozó nyelvét kell használni. Amennyiben ezt az eljáró szerv figyelmen kívül hagyja, úgy az ügyiratot semmisnek kell tekinteni, kivéve, ha a nyelvi jogait érvényesíteni nem képes állampolgár a törvényben meghatározott tíz napon belül szóban vagy írásban ellenvetését jelzi, avagy a kézhez kapott dokumentumot az adott nyelven elfogadja. Amennyiben az állampolgár ellenvetésében az anyanyelven való joghozzáférés alapjogának csorbítását kifogásolja, úgy az eljáró hivatal köteles az ügyiratokat a másik nyelvre lefordítani.

A rendőrség sajátos jogállását az 1988. július 15-ei 574. számú köztársasági rendelet oldja fel. Elrendeli, hogy a kihallgatások vagy egyéb, a rendőrség hatáskörébe tartozó eljárások során mindig az állampolgár választhatja meg az eljárás nyelvét, az eljárás megindítójának nyelvétől függetlenül. Kitér egyúttal az anyanyelvhasználat teljes körű biztosítására, amely szerint ha a rendőrség indítja meg az eljárást, az eljárás alá vont állampolgár feltételezett anyanyelvén kell azt megtennie. Az érintett állampolgár tíz napon belül kérheti az eljárás nyelvének megváltoztatását. Ez elkerülhetetlenül magával vonja az addigi dokumentumok nyelvi átültetésének igényét, az eljárás nyelvének megváltoztatása során felmerülő egyéb nyelvi követelmények megteremtését.

A ladin nyelv helyzetét vizsgálva megállapítható, hogy ugyan elnyerte a harmadik hivatali nyelv státuszát, azonban a német és az olasz nyelvhez viszonyítva helyzete hátrányosabb. Használata alapvetően területi elv alapján hatályosul, szemben a német és olasz nyelv alanyi jogon való érvényesítésével. Nyelvi területe összesen 8 községre terjed ki. Az itt található közigazgatási szerveknél az eljárás (hivatali) nyelve az autonómiastatútum és a különböző jogszabályi rendelkezések alapján ladin nyelv is lehet. Ennek jogi hátterét az 1992. március 16-ai 267. számú törvényerejű rendelet[11] adja, amely megerősíti a ladin nyelvi kisebbség anyanyelvhez való jogát és rendelkezik arról, hogy a ladinok a törvény előtt is használhassák anyanyelvüket.

4. Összefoglalás

Svájc és Dél-Tirol példáján bemutatva egyértelműen kirajzolódik az anyanyelv használatához való jog biztosításának elsőbbsége, annak néhol aprólékos szabályozottsága és az állampolgárok nyelvi jogainak alkotmányos és alapjogi biztosítása. A jogszabályi keretek a két- vagy többnyelvűség biztosításának kötelezettségével hatalmas terhet rónak a jogalkotóra. Svájc és Dél-Tirol szabályozása is egyértelműsíti, hogy állami szerepvállalásra van szükség a többnyelvűség által szült helyzet rendezésére, az állampolgárok alapjogi értékeinek biztosítására, a nyelv valós használatára. A két vagy akár három nyelv párhuzamos használata alapvetően hátráltatja és jelentősen meghosszabbítja az egyes eljárásokat, legyen szó közigazgatási, oktatási vagy bírósági eljárásról. Nem beszélve az esetleges információvesztés vagy -torzulás veszélyéről, a felmerülő többletköltségek állami átvállalásáról és a közalkalmazottakkal szemben támasztott nyelvi feltételekről, amelyek mind komoly károkat okozhatnak az alkotmányos és alapjogi értékek érvényesülése során. A nyelvi jogokra vonatkozó jogszabályok mennyiségét és azok részletességét tekintve, mindkét vizsgált állam esetében egyfajta aprólékos, a nyelvi jogokkal szemben felállított értékkövetelmény érvényesülése állapítható meg.

Az anyanyelvhez való jog, továbbá az anyanyelven való joghozzáférés biztosításának követelménye számos nehézséget hordoz magában. A bemutatott példák eltérő jogi szabályozással, azonban a nyelvi jogokat alkotmányos és emberi alapjogként azonosítva biztosítják állampolgáraik számára az anyanyelv használatát az élet összes területén. Állami szerepvállalás mellett, a nyelvi kihívásokra minden esetben intézményi, tudományos háttér kialakítása volt a válasz. Így a nyelvi különbségekből fakadó problémák intézményesített, jogszabályok által egyértelműsített keretek között kerülnek fel- és megoldásra.

Irodalomjegyzék

Andrássy György 1998. Nyelvi jogok. A modern állam nyelvi jogának alapvető kérdései, különös tekintettel Európára és az európai integrációra. Pécs: PTE Európa Központ.

Andrássy György 2013. Nyelvszabadság – Egy egyetemes elismerésre váró egyetemes emberi jog. Budapest–Pécs: Dialóg Campus.

Andrássy György 2016. Nyelvek és nyelvi jogok a térben. Iskolakultúra. 26. évf. 1. szám.

Andrássy György 2017a. A bevándorlók integrálásának elvi alapjai: a területfüggetlen és a területfüggő emberi jogok. Régió. 25. évf. 2. sz.

Andrássy György 2017b. A magyar nyelv és a magyar nyelvközösség jogi helyzete. In: Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): A magyar nyelv jelene és jövője. Budapest: Gondolat Kiadó

Bakk Miklós 2015. Nyelvi jogok, nyelvi rezsim és a demokrácia modelljei. In: Fábián Gyula – Jakab Albert Zsolt (szerk.): Bíró Gáspár Emlékkönyv. Kisebbségi identitás és önrendelkezés a globalizmusban. Budapest: Nemzeti Kisebbségkutató Intézet

Bernardini, Giovanni 2016. L’accordo De Gasperi-Gruber. Una storia internazionale. Trento: FBK Press.

Constantin, Sergiu 2012. Kisebbségi oktatás Olaszországban: Jog és gyakorlat. Pro Minoritate 22. évf. 1. sz.

Di Michele, Andrea 2014. Trento, Bolzano e Innsbruck: L’occupazion militare italiana del Tirolo. In: Rasera, Fabrizio (ed.): Trento e Trieste: percorsi degli italiani d’Austria dal ’48 all’annessione. Rovereto: Edizioni Osiride 427–442. o.

Drinóczi Tímea – Petrétei József 2004. Jogalkotástan. Budapest–Pécs: Dialóg Campus Kiadó

Kádár József 2002. Kisebbségi részarány a közszolgálatban. Kisebbségkutatás. 2002/XI. (2).

Korhecz Tamás 2013. A hivatalos nyelvhasználat szabályozása Svájcban. Létünk 2013. különszám. Újvidék: Forum Könyvkiadó Intézet.

Knüsel, Rene 1994. Plurilinguisme et enjeux politiques. Les minorités ethnolinguistiques autochtones à territoire. L’exemple du cas helvétique. Lausanne: Payot

Nagy Noémi 2015. Nyelv, Hatalom, Jog: a nyelvi sokféleség szabályozásának megközelítéseiről. Pro Minoritate 2015/ősz.

Palermo, Francesco 2007. Lingua, diritto e compara-zionenel contesto comunitario. In: La traduzione del diritto comunitario ed europeo: riflessioni metodologiche. Trento: Facoltà di Giurisprudenza di Trento. 133–159

Patten, Alan – Kymlicka, Will 2003. Introduction: Language Rights and Political Theory: Context, Issues and Approaches. In: Patten–Kymlicka (eds): Language Rights and Political Theory. New York: Oxford University Press

Peterlini, Oskar 1989. Aspetti e problemi dello Statuto di Autonomia. In: La storia dell’Alto Adige. Bolzano: Istituto Magistrale Italiano.

Piccoli, Paolo – Vadagnini, Armando 1988. Il cammino dell’autonomia nei progetti per lo statuto speciale del 1948. Trento: Regione Autonoma Trentino-Alto Adige.

Schönbaum Attila 2008. Nemzeti és etnikai kisebbségek parlamenti képviselete Európában – Egy dolgozat hipotézisei. Kisebbségkutatás 17. évf. 1. sz.

Szarka László 2003. Államnyelv, hivatalos nyelv – kisebbségi nyelvi jogok Kelet-Közép-Európában. In: Nádor Orsolya – Szarka László (szerk.): Nyelvi jogok, kisebbségek, nyelvpolitika Közép-Kelet-Európában. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Varga Attila 2013. A nyelvi jogok alkotmányos szabályozása Romániában. Pro Minoritate. 23. évf. 3. sz.

Vinnai Edina 2017. Jog és nyelv határán. A jogi nyelvhasználat nemzetközi és hazai kutatása. Budapest: Gondolat.

Vizi Balázs 2004. Az európai integráció és a kisebbségi nyelvek. Kisebbségkutatás. 13. évf. 1. sz.

Widmer, Jean 2004. Langues nationales et identités collectives. L’exemple de la Suisse. Paris: L’Harmattan.

Jogszabályok

Svájc

Acte de Médiation du 19 février 1803 (1803. február 19-ei Mediációs Akta).

Le Pacte fédéral du 7 août 1815 (1815. augusztus 7-ei Szövetségi megállapodás)

Constitution fédérale de la Confédération suisse du 18 avril 1999 (1999. április 18-ai Szövetségi Alkotmány)

Loi du 18 juin 2004 sur les publications officielles ou d’autres dispositions du droit fédéral (2004. június 18-i törvény A szövetségi törvények és egyéb rendelkezések hivatalos kihirdetésről és közzétételről)

Convention sur la protection et la promotion de la diversité des expressions culturelles, Paris, 20.X.2005 (2005. október 20-ai egyezmény a Kulturális kifejezések sokszínűségének védelméről és előmozdításáról)

Loi fédérale sur les langues nationales et la compréhension entre les communautés linguistiques (Loi sur les langues – LLC) du 05 octobre 2007 (2007. október 5-ei szövetségi törvény A nemzeti nyelvekről és nyelvi közösségek közötti megértésről).

Dél-Tirol

Accordo di De Gasperi–Gruber 5 settembre 1946 (De Gasperi–Gruber egyezmény).

Trattato di pace fra l’Italia e le Potenze Alleate ed Associate Parigi, il 10 febbraio 1947, Allegato n. 4 (1947. évi olasz békeszerződés – 4. sz. melléklet).

Legge costituzionale 26 febbraio 1948 n. 5 (5/48. számú Alkotmányos törvény – Első autonómiastatútum).

Legge Costituzionale 10 novembre 1971, n. 1 (1971. november 10-i 1. számú alkotmányerejű törvény – Második autonómiastatútum).

Decreto del presidente della repubblica 26 luglio 1976, n. 752 (1976. július 26-ai, 752. számú Trattato köztársasági rendelet)

Decreto legislativo 16 marzo 1992, n. 267 (1992. március 16-ai 267. számú törvényerejű rendelet)

Decreto del Presidente della Giunta provinciale 25 giugno 1996, n. 21 (Tartományi tanács 1996. június 25-ei 21. számú rendelete)

Il nuovo statuto di autonomia di 31 gennaio 2001 (2001. január 31-ei Új Autonómiastatútum).

Legge costituzionale 18 ottobre 2001, n. 3 (2001. október 18-ai 3. számú Alkotmányos törvény).

 

 

Novák Barnabás
doktorandusz,
Pécsi Tudományegyetem ÁJK Alkotmányjogi Tanszék
a Termik Kutatócsoport tagja


[1]  Hivatalos nyelv, államnyelv, nemzeti nyelv, megtűrt nyelv, kisebbségi vagy regionális nyelv, történelmi regionális vagy kisebbségi nyelv stb.

[2] Kommunikációs eszköz, kulturális vagy kisebbségi csoporthoz való tartozás eszköze, társadalmi megítélése, identitás kifejezésének eszköze, nyelvváltás vagy nyelvvesztés mértéke, beszélőinek száma stb.

[3] A szerző fordítása.

[4] A szerző fordítása.

[5] Ld. 2. § (a) (b) (c) (d) bekezdéseit

[6] Érdemes megjegyezni, hogy míg Olaszországban az egyezmény megnevezésénél De Gasperi neve szerepel elöl (Accordo di De Gasperi–Gruber), addig Ausztriában és Németországban Gruber nevét tüntetik fel elsőként (Gruber−De Gasperi-Abkommen).

[7] Legge costituzionale n. 5/48 85. §. A szerző fordítása.

[8] Második autonómiastatútum 2.§. A szerző fordítása.

[9]  1976. július 26-ai, 752. számú köztársasági rendelet 1., 7., 16. §.

[10] http://www.aineva.it/wp-content/uploads/2015/07/BZ-DPGP-1996-21.pdf

[11] Decreto legislativo 16 marzo 1992 n. 267.