Kattintson a Fullscreen ikonra , ha a folyóiratot nagyobb méretben kívánja olvasni!

 

(Szerk. Szabó Miklós és Vinnai Edina)

Miskolc, Bíbor Kiadó, 2018. 313 oldal

„Kétségtelen, hogy a demokráciákban a nép látszólag azt teheti, amit akar; a politikai szabadság azonban nem abban áll, hogy az emberek azt tehessék, amit akarnak […] A szabadság az a jog, hogy mindenki megteheti azt, amit a törvények megengednek; és ha valamely állampolgár megtehetné azt, amit a törvények tiltanak, nem lenne többé szabad, mert erre másoknak is meglenne ugyanez a lehetősége.”

Charles-Louis Montesquieu: A törvények szelleméről; XI. könyv, III. fejezet. Budapest: Osiris Kiadó, 2000, 246. o.

A közelmúltban a miskolci Bíbor Kiadónál megjelent A törvény szavai címet viselő kötettel annak A jogi nyelv érthetősége és a joghoz való hozzáférés című konferenciá­nak az írásos anyagát veheti kézbe a Tisztelt Olvasó, amelyet a résztvevők az OTKA-112172 kutatás lezárásaként 2018. május 25-én Miskolcon, a MAB-székházban tartottak. A mű a Prudentia Iuris sorozat 33. köteteként látott napvilágot. A benne szereplő 13 tanulmány révén a kutatói gárdának többéves, ha az előzményeket is hozzászámítjuk, akkor már a 2000-es évek elejétől folyó, a jog és a nyelv kapcsolatát többféle irányból is vizsgáló tevékenységéről és annak eredményeiről kapunk képet.

A munkában megközelítőleg fele-fele arányban vettek részt nyelvészek és jogászok, és már a közreműködők munkahelye és foglalkozása is garantálja a kérdéskör interdiszciplináris megközelítését. A nyelvészek között az alkalmazott nyelvészet (ezen belül is a pragmatika, a korpusznyelvészet, a szakfordítás és szaknyelv), a jogászok köréből szintén több részterület (a reklámjog, a fogyasztóvédelmi jog, a jogelmélet, a jogszociológia, illetve a jogtörténet) képviselői kutatták a valóban igen szerteágazó témát.

A Miskolci Egyetem jogászai és nyelvészei (3-3 fő) mellett az ELTE, a Corvinus Egyetem, a Pécsi Egyetem, a Szegedi Egyetem, a Neumann János Egyetem, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanárai és oktatói vettek részt a kutatási tevékenységben. A munkatársak között találjuk az MTA-SZTE Mesterséges Intelligencia Kutatócsoport és Szegedi Tudományegyetem, valamint a Centre for Philosophy of Natural and Social Science, London School of Economics and Political Science egy-egy képviselőjét is.

A jogi nyelvnek – akárcsak bármely más szaknyelvnek – a nyelvészeti megközelítése, elemzése számos tanulsággal járhat. A jogi nyelv lingvisztikai kutatása, amely Európa-szerte is az utóbbi néhány évtizedben lendült fel igazán, a legkevésbé sem öncélú tevékenység. A jogi szövegek legkülönbözőbb típusaival naponta emberek tömegei kerülnek kapcsolatba, akár életfontosságú ügyek, akár csak apróbb, de felettébb kínos, pl. családjogi perek kapcsán, és laikusokként azzal találják szemben magukat, hogy a kézhez kapott, anyanyelvükön írott szövegeket igencsak hellyel-közzel képesek felfogni, értelmezni. S ha ezen az alkalmazott nyelvészet képviselői – szorosan együttműködve a jogászi hivatás képviselőivel – változtatni akarnak, akkor még inkább megértjük, miért nevezhette a magyar alkalmazott nyelvészet egyik megteremtőjeként tisztelt Szépe György ezt a nyelvészeti területet „hasznos nyelvészetnek”.

Ezeknek a soroknak az írója, aki a szaknyelvi fordítások és általában a szaknyelvek nyelvhelyességi problémáit (köztük a jogi nyelvéit is) saját oktatói tevékenysége során – főként fordítói programban részt vevő diákjaival – sok esetben elemezte (és aki nem mellesleg a jelen könyv anyanyelvi lektora is volt), szintén az említett alkalmazott nyelvészetet képviseli.

Ám a kezdeményezés a jogi nyelv érthetőbbé tételére – és ezt a kötet több írása is igazolja – ugyanolyan elemi erővel érkezett a jogászok részéről. Jól kifejezik a kérdéskör felelős jogászi megközelítését Szabó Miklós kutatásvezető tanulmányának záró szavai: „Ezért, hogy a joggal való élés előfeltételét képező megértés felé vezető legelső lépés a nyelvi befogadhatóság – mégpedig legelsőként a címzettek, a köznyelvi regiszterben kommunikáló laikusok számára. Mindenki más, a céhen belüliek csak ő utánuk jönnek, hiszen minden ostor vége az ő hátukon csattan, az ő sorsukat fordítja jobb vagy rosszabb irányba” (313. o.).

A bemutatandó kötet Előszavában a szerkesztők Montesquieu-re és fő művére, a De l’Esprit des lois-ra, azaz A törvények szellemére is utalnak. A tanulmánykötet azonban nemcsak Előszavával és persze címével, hanem – a benne található írások révén – szellemiségével is megidézi a nagy francia elődöt. Ennek a hatalmas munkának egyik fejezetére utal a jelen recenzió mottója is, amikor a törvényeknek és a szabadságnak a demokráciákban megvalósítandó viszonyáról elmélkedő gondolkodót idézi. A törvények adta szabadsággal helyesen való élni tudás feltételei között az elsők egyikeként kell említeni azt, hogy az érintettek értsék a törvény szavait.

A tanulmányok négy-öt nagyobb témakörbe sorolhatók be. Az első hat tanulmány – beleértve a bevezetésként is szolgáló, a Miskolc Jogi Korpuszt (MJK) bemutató igen részletes munkát is – az ún. nyelvészeti modul részét képezi, melyen belül a tanulmányok a jogi nyelvi szövegek állítmányi és az alanyi szerkezeteiről, a bennük előforduló mellé- és az alárendelésekről, valamint a központozásnak a jogi nyelvben játszott szerepéről készültek. Mindegyik cím hangsúlyozza a magyar jogi nyelv kutatását, de a kötet több írásából a kérdés nemzetközi voltára is fény derül. Bizonyos, a jogi nyelvet érintő problémakörök valóban nyelv(ek)től függetlenül is megjelennek. A nem elsődlegesen nyelvészeti fogantatású tanulmányok közül három egészen szorosan a jogászi gyakorlathoz, mondhatjuk talán így is: a terepmunkához kapcsolódik, ezek a bírósági tolmácsolás kérdéseiről és a „devizahiteles perek” szereplőinek nyelvi attitűdjéről szólók, illetve az, amelyik A figyelmeztetések és a tájékoztatás közlése a büntetőeljárásban címet viseli. További két írás pedig – hazai és külföldi példák során át – a kérdéskör történeti megközelítését adja. Végül van ugyancsak még két, elvontabb kérdéseket tárgyaló munka is; az elvontságot címeik is jól kifejezik: A jogszabályok logikai mélystruktúrája, illetve A szavak ura: Pragma vs. praxis, ugyanakkor a gyakorlathoz ezek az utóbbi írások is – ahogy mondani szokás – ezer szállal kötődnek.

A munka alapját a Miskolc Jogi Korpusz (MJK) szolgáltatta. A korpuszról a legrészletesebb leírás és a legátfogóbb kvantitatív elemzések az első tanulmányban olvashatók, amelynek szerzője Vincze Veronika, aki A Miskolc Jogi Korpusz jellemzői címet adta tanulmányának. A korpusz ötféle, más-más elvontsági, illetve nyelvi nehézségi szintet jelentő írott jogi szövegből (részkorpuszból) és egy további, hangfelvételeket és ezek átiratait tartalmazó beszélt nyelvi részkorpuszból áll. A teljes (írott és beszélt nyelvi) korpusz pontosan 2 386 902 szövegszót és 147 209 mondatot tartalmaz. A további számadatok sokaságához az informatika, a statisztikai nyelvészet és a korpusznyelvészet együttes felhasználásával lehetett eljutni. A jogi korpusz legelvontabb szövege az ún. kódexjog, ezt követik elvontságban a jogszabályok, majd az ítéletek, ezután a magyarázó szövegek és végül a jogi fórumok következnek. A leghosszabb, csaknem 20 szavas mondatok a magyarázó szövegekben és az ítéletekben vannak. A köznyelvvel való összehasonlításra az ún. Szeged Korpusz (SzK) szolgált. A korpuszok különböző szempontú elemzése, jellemzése nemcsak itt jelenik meg, hanem a konkrét nyelvészeti kérdéseket kifejtő tanulmányokban is megtalálható, az adott részterületre koncentrálva.

A bevezető tanulmány mondattani, szófaji viszonyokat vizsgáló, igen sokoldalú kvantitatív elemzéseit szemantikai kutatások (20–22. o.) és lexikális elemzések – pl. az egyes jogi szövegtípusokban leggyakrabban előforduló igékről (23–26. o.) és főnevekről (27–31. o.) – egészítik ki. A szerző foglalkozik a pozitív emóciókat (pl. az örömet) kifejező szavaknak a jogi szövegekben mutatkozó érthetetlenül magas arányával és magyarázatot is ad rá. A köznyelvi pozitív szavak egy része teljesen semleges a jogi használatban, így az említett adatok valójában félrevezetőek. „Például ilyen az értékel, mely a köznyelvben általában pozitív jelentéstartalmú (értékelem az erőfeszítéseidet), ellenben a jogi nyelvben semleges (a bíró értékeli az elhangzottakat). Hasonló esetet képvisel a bír ige: a köznyelvben a kedvel szinonimája, míg a jogi részkorpuszokban inkább funkcióigeként fordul elő, semleges jelentéstartalommal (pl. hatalommal bír).” A szerző, tapasztalatai összegzése mellett egy, a jövőre vonatkozó feladatot is kitűzve így ír: „…érdemes volna a köznyelvre készült érzelmi lexikonokat átvizsgálni és a jogi doménre adaptálni a többjelentésű elemek kiszűrésével és speciális jogi terminusok beillesztésével” (22. o.).

A kötet második tanulmányát Állítmányi szerkezetek a magyar jogi nyelvben címmel Dobos Csilla írta. Tanulmányának fő részeiben sokrétűen járja körül az állítmányi kategória jellemzőit, majd az állítmányoknak a MJK-ban elfoglalt helyét, szerepét vizsgálja. Tudománytörténeti visszapillantást jelentenek az állítmány fölérendelt voltáról szóló sorok, az összetett állítmány fajtáira vonatkozó aktuális adatok pedig igen jól illusztrálják az egyes jogi szövegtípusok egymástól jelentősen eltérő szerkesztését. Az igei állítmányok általában könnyebbé teszik a mondatok megértését (a befogadó az igéhez – mint a mondat fő eleméhez – kapcsolja a további információkat), hiányuk (az igék főnevesítése és a névszói állítmány gyakori használata következtében) viszont nehezíti azt. „Az igék előfordulásának rendkívül alacsony aránya igazolja egyrészt a jogi szakmai nyelvhasználat nominális jellegét, másrészt a névszók használatának primátusát a különböző típusú jogi szakszövegekben” (44. o.) – írja a szerző. Ugyanitt igen szemléletes kördiagram mutatja be az igéknek az egyes részkorpuszok közötti megoszlását. A dolgozat rendkívül jól követhető ábrái nagymértékben segítik a leírtak értelmezését. A 3. ábrához kapcsolódva: a Fórum szövegei nem véletlenül lehetnek a legkönnyebben érthetőek, hiszen bennük az igék aránya 31%-ot képvisel. Az összetett állítmányok témakörén belül vizsgálja a szerző pl. az -andó/-endő képzőjű melléknévi igenevek megjelenését. „Jogi és egyben szemantikai szempontból […] azt a tényt emeljük ki, hogy az -andó/-endő képzős melléknévi igenevek szükségszerűséget, kötelező érvényt, végrehajtandó cselekvést kifejező modális jelentéstöbblettel rendelkeznek” (61. o.).

A harmadik, az előzőhöz sok tekintetben kapcsolódó, és azt több részlettel továbbárnyaló tanulmány Balogh Dorkától származik, és címe: Alanyi szerkezetek a magyar jogi nyelvben. Ez a másik fő mondatrész jellemzőit vizsgálja először általánosságban, azután a MJK vonatkozásában. A szerző a történeti visszatekintésben a jogi nyelvben ma is igen elterjedt személytelen szerkezetek múltjával kapcsolatban ismertet adatokat. Az alannyal való kezdés könnyítheti a feldolgozást, ám a jogi szövegek alanyát nagyon sokszor jelzők sora előzi meg. A teljes jogi korpuszra vonatkozó vizsgálat alapján azt is megtudjuk, hogy abban az esetben, amikor az alany megelőzi az igét (vagyis az állítmányt), összesen 231 olyan mondat is előfordult, ahol a két mondatrészt elválasztó szavak száma meghaladta a negyvenet! Ez a jogi szövegek érthetőségét a korábban említett jellemzőknél is nehezebbé teheti. Ugyancsak szól a szerző az ún. terpeszkedő szerkezetekről és a személytelen fogalmazásmódról, és felfigyel a jogi nyelvben – mindenekelőtt az ítéletekben – igen gyakori, az eljárások szereplőinek, pl. vádlott, tanú, felperes, alperes megnevezése előtt tapasztalható (pl.: vádlott a cselekmény elkövetésekor…, Felperes pervesztes lett…) névelőelhagyásokra, és magyarázatot is ad a jelenségekre (93–94. o.).

Kurtán Zsuzsa a szerzője a Mellérendelés a magyar jogi nyelvben című tanulmánynak. Ebben ismételten megtaláljuk az írott szövegeket tartalmazó MJK legfőbb adatait, természetesen a vizsgált nyelvi jelenségre összpontosítottan. Bár a mellérendelés kötőszó nélkül is kifejezhető, a korpuszban mégis 86 070 mellérendelő kötőszó található, s ez nagyjából hatvannál is többféle (a fórum részkorpuszban pedig 87-féle) mellérendelő kötőszó előfordulását jelenti. „A jogi ismeretek átadásának és a befogadás irányításának jellemző nyelvi eszközei a tartalmi-logikai kapcsolatok értelmezését is elősegítő kötőszók (azonban, tehát, azaz, vagyis, ugyanis)” (101. o.). A jogi szövegek jellemző kötőszavainak tartott illetve, illetőleg, valamint a köznyelvinél nagyobb arányban, a mindazonáltal viszont ma már csak igen kis számban fordul elő. A tanulmány egy további, A mellérendelés értelmezhetősége és érthetősége című részében olvashatjuk: „Befolyásolhatja az értelmezhetőséget, hogy lehetséges-e kiegészíteni a kötőszó hiányát. A kimaradt elem megállapítása és annak kiegészítése eltérő szintű értelmezési nehézséget támaszthat a köznyelvi befogadó és a jogász befogadó számára. Minthogy a kötőszóval vagy egyéb módon (például írásjelekkel) megvalósuló mellérendelés nyelvi elemei között nem mindig egyértelműek a viszonyok, a tartalmi-logikai kapcsolatok felismerése és megértése ugyancsak nehézség elé állíthatja a jogi szövegek értelmezőit” (121–122. o.).

Az előző tanulmány párja, Sajgál Mónika írása az Alárendelés a magyar jogi nyelvben címet viseli. Érdekes és tanulságos adat: a köznyelvi korpusz 54-féle, a jogi zömmel kb. 20-40-féle eltérő alárendelő kötőszót tartalmaz, ám az arányok egészen mások a két korpuszban. „Érdemes kiemelni az amennyiben kötőszó előfordulását, amely a köznyelvi korpuszban csak a 14. helyet foglalja el, a kódexjogban viszont a 4., a jogszabályokban a 3. leggyakrabban előforduló kötőszó. Tehát az amennyiben aktív használatát feltételezhetjük a jogi szövegtípusokban” (131. o.). Egyébként a leggyakoribb alárendelő kötőszavak a hogy, a ha, a mert/mivel és a mint. A ha feltételes kötőszó – a kötőszavak köréből – a jogszabályokban például 50%-os, a kódexben 73%-nál magasabb arányban fordul elő. Külön alfejezetet kapnak a célhatározói (ezek többnyire tartalmazzák az azért, hogy utalószó-kötőszó párt) és a feltételes mellékmondatok (leginkább a ha kötőszóval). Majd a szerző ezt egészíti ki az alábbi megjegyzéssel: „Amennyiben azonban a ha kötőszóval bevezetett feltételes mellékmondatban megnevezett oknak még egy feltételt szab a törvényalkotó, abban az esetben a korlátozó feltéve, hogy vagy feltéve, ha kötőszót alkalmazza” (144. o.). Továbbá bemutat a szerző különféle minőségjelzői mellékmondatokat, amelyek a célhatározói és a feltételes mellékmondatokkal megegyezően, a leggyakrabban többszörösen összetett mondatok részeként jelennek meg.

A nyelvészeti modul részeként Kurtán Zsuzsa a Központozás a magyar jogi nyelvben című írásában az írásjeleknek, számoknak, speciális jeleknek is szentelt egy hosszabb tanulmányt. A tanulmány elején 15 különböző írásjel és speciális (pl. paragrafus-) jel felsorolásával találkozunk, ezeket a későbbiekben egy-egy kis önálló, az adott írásjel nevét címében viselő szövegegység be is mutatja, tárgyalva mind jogi nyelvi használatuk, mind helyesírásuk kérdéseit. A központozásnak a jogi szövegekben való eligazodásban játszott szerepe igen jelentős. A tanulmány bővelkedik a jogi dokumentumokból vett idézetekben, amelyek szemléletes példáit adják a bemutatott jelenségnek.

A hetedik, Markovich Réka által írt tanulmány A jogszabályok logikai mélystruktúrája elsődlegesen elméleti kérdéskört tárgyal, kiegészítve azt számos, a gyakorlati élet adta példával. Az első nagy rész címe: Propozicionális logika és jogszabályszövegbeli jelenségei; itt a negáció, a konjunkció, a diszjunkció, a konnegáció, a kondicionális, a retrokondicionális és a bikondicionális példáit vizsgálja jogszabályi szövegeken, majd a munka második nagy egységében a deontikus logikából a kötelezőség, a megengedettség és a tilalom eseteit veszi számba.

Igen érdekes az a részlet is, amelyik a jogi szövegekben, törvényekben és előírásokban rendkívül gyakori listák elemzéséhez kapcsolja a fentiekben felsorolt fogalmak egy részét. A listák jól bevált „grafonyelvi technikai megoldásként” (187. o.) jelentősen megkönnyítik a leírtaknak az áttekintését. Viszont mondanunk sem kell, milyen fokú figyelmes olvasás teszi csak lehetővé a listák helyes értelmezését. Éppen ezen a ponton nyújthat jelentős segítséget a jelen írás. Fontos megérteni: ha a felsorolás elemei közül valamennyinek teljesülnie kell, az konjunkció; ha egyik sem teljesülhet, az a negáció; ha pontosan egynek kell teljesülnie, az a kizáró; ha legalább egynek kell teljesülnie, az a megengedő viszony (vagy diszjunkció) (188. o.). A mondottak a nyelv és logika legszorosabb kapcsolatát fejezik ki.

Írása lényegét a szerző maga így foglalja össze: „A tanulmányban felsorolt kérdések és példák azt kívánják bemutatni, hogy a jogszabályok megszövegezése milyen viszonyban áll a logikai szerkezettel és ennek a logikai szerkezetnek a felismerésével, mely felismerés része a jogszabályi tartalom pontos beazonosításnak – mely beazonosítás pedig feltétele a joghoz való hozzáférésnek” (198. o.).

Gedeon Magdolna munkája A magyar jogi nyelv történetéről címmel íródott. Éppúgy szerepel az értékes bemutatásban jelentős hazai szórvány nyelvemlékünk, a Tihanyi alapítólevél magyar mondattöredéke (az 1055 körüli időkből) (200. o.), mint az először latinul kiadott jogi művek (pl. az 1514-es Tripartitum) első magyar fordításának az említése (1569) (203. o.). A Hármaskönyv első fordítóját, Weres Balást tekintik a magyar jogi műnyelv megalapozójának (203. o.). A magyar jogi nyelv fejlődését jól illusztrálandó egy perrendtartási kézikönyv két nyelven, tehát latinul és magyarul szerkesztett kiadásának a bemutatásával is találkozunk (1650-ből) (208. o.). Fontos gondolatok jelennek meg a szerző interpretálásában a nyelvújítás korának időszakáról is.

Az első rész történeti áttekintését követően a magyar jogi szókincs fejlődéséről nyújt a tanulmány – néhány szóalakkal kapcsolatban – igen részletes és érdekes történeti elemzést. A dos, az apellatio és a provocatio latin szavak magyar megfelelői kapcsán a századok során szavak tucatjai merültek fel a különféle jogi szövegekben, mígnem a mai használat kialakult. Ez lesz azonban napjaink problémáinak egyik forrása is, hiszen: „A jogi terminusok érthetősége akkor kezdett problémává válni, amikor a kodifikáció során a népnyelvben uralkodó sokféle terminust egyetlen egyre kellett redukálni” – olvashatjuk az összegezésben (221. o.). A tanulmány nyelvtörténeti adatok sorával is szolgál, egy, a magyar nyelvészek által csak ritkán kutatott területen.

Teljesen a gyakorlat ihlette Farkasné Puklus Márta Tolmácsolás a tárgyalóteremben – „Elvesztettem a fonalat, hol tartunk?” címmel írott tanulmányát. Az írás alapjául szolgáló kutatás első részében bírák mondhatták el véleményüket – kérdőívre adott válaszok formájában – arról, hogy mit vár el a bíró a bírósági tolmácstól, a második rész tolmácsolt tárgyalásokról készített jegyzőkönyvek tanulmányozására irányult. A teljes munkában tolmácsok közreműködésével zajló tárgyalásokról készült hangfelvételek átiratai jelennek meg nagyobb mennyiségben, melyek alapján jól le lehet mérni például az ún. „deiktikus eltolódás” (ez az a jelenség, amikor a tolmács az egyes szám első személyről egyes szám harmadik személyre vált) mértékét és konkrét szituációkban lehet foglalkozni okainak elemzésével is (228–229. o.). A szerző a 233. oldalon lévő táblázatban összehasonlítja a jegyzőkönyvvezetés és a tolmácsolás szituációját, a 234. oldal táblázata segítségével pedig a bírósági tolmácsok helyzetét elemzi, kapcsolatukat a bíróval, a peres felekkel, a tolmácsolási feladattal, és érdekes csoportosítását adja a tolmácsokra jellemző viselkedéseknek, a velük kapcsolatos fő elvárásoknak (pontosság, pártatlanság), az egész feladatkörnek. Így a tolmács lehet például a gyengébb vagy éppen az erősebb fél „védője”, avagy „kapus”, illetve „szűrő” (234. o.). A legtalálóbb metaforát az összegzésben írja a bírósági tolmács szerepéről: „…szerepe a révészéhez hasonlítható, aki mintegy átevez a forrásnyelvi megfogalmazástól a célnyelvi megfogalmazásig, és átsegíti az idegen nyelvű felet a nyelvi akadályokon: hol kisebb, hol nagyobb sikerrel, hiszen az evezés közben is adódhatnak váratlanul fellépő nehézségek …” (239. o.).

Ződi Zsolt A jog érthetőségének határai címmel és Meg tudják-e oldani a nyelvészek a jogi szövegek érthetetlenségének problémáját? kérdéssel, mint alcímmel írott tanulmánya igen elgondolkodtató írás. A tanulmány 243. oldalán a jogi nyelv érthetetlenségével kapcsolatosan négy sztereotípiát sorol fel, majd ezek érvényességét is vizsgálva, bemutatja tanulmánya fő részeit. Az elsőben az angol jogi nyelv érthetőbbé tételére indult, és egy, még az 1960-as évek elején megjelent alapműre visszanyúló Plain English Movement (PEM) egyes eredményeit ismerteti. Sok rokon vonás ismerhető fel az 1960-as és 1970-es évekbeli angliai, illetve a mai hazai törekvések között. A PEM akkori képviselői ott is részben a szókincshez (és a szójelentéshez), részben a grammatikához (mindenekelőtt a mondatszerkezetekhez), nem utolsósorban pedig a stílushoz kapcsolták a mutatkozó nehézségeket. Az utóbbi idők kutatásai azonban más irányokat is jeleznek: a pragmatikának a jogi nyelv vizsgálatába való bevonásának a szükségességét. A második részben éppen ezért három pragmatikai helyzet elemzése következik: „A három helyzet a jog érthetőségének problémájából más és más aspektust mutat. Az eljárási helyzetben valóban a lexikai és a szintaktikai problémák dominálnak, de ennek szélső eseténél, a fogyasztói szerződésnél már látványosan jelentkeznek a pragmatikai szempontok, amelyeket az EU bírósága fel is ismert. A folyamatos igazodás (compliance) új szempontokkal, főként a technikai nyelvezet kérdésével és a szakmai nyelvhasználati szokások és a jogi nyelv keveredésének problémájával gazdagította a kérdést, míg végül elértünk a hétköznapi problémák jogi megoldásának helyzetéig, amely különösen élesen mutatja a jog érthetőségének pragmatikai gyökereit” (258. o.). A befejezésben fontos következtetés levonására kerül sor. „Tehát, míg az eljárási helyzetben, például egy esküdtszéki instrukciónál a mondatszerkesztés egyszerűsítése, a nominalizációk kerülése, a rövidebb mondatok stb. használata jelentősen javítja a megértést, addig a pragmatikai érthetetlenség legjobb ellenszere a példa, a használati esetek felmutatása” (258. o.).

Pázmándi Kinga A jog nyelvi dimenziói és a fogyasztóvédelem erősen a gyakorlatból vett példái is rendkívül tanulságosak. Csupán egyetlen momentumot kiemelve a tanulmányból megtudjuk például, hogy a devizahiteles perekben eljárók – a felperesek jogi képviselői – nyelvi viselkedésük alapján több kategóriába sorolhatók. Míg a jogi diskurzuson belül maradók érvényesen érvelnek, a jogi diskurzuson kívüliek skálája a szélsőségesen redukálóktól az eszkalálókon át a laikusokig terjed. Az előbbiek alig pár mondatban (sőt néha egyetlen – a szükséges hivatkozásokat sem tartalmazó – mondatban) igyekeznek felvázolni a peres ügyet, a másik csoport tagjai szövegek végtelen sorát hozzák, akár az ügyhöz tartoznak azok, akár nem. Egy szemléletes példán így érzékelteti ezt a tanulmány szerzője: „A felperesi beadványok terjedelme 100 oldal feletti (a teljes perfolyamban meghaladja a 160 oldalt), míg az alperesi érdemi ellenkérelem mindössze 6 oldal (a másodfokú eljárásban ennek majdnem duplája, majd a Kúria előtti eljárási szakaszban ismét rövidül, összességében alig haladja meg a 20 oldalt, ami a felperesi szövegtartalmaknak nem sokkal több, mint egytizede)” (276. o.). A tanulmány további részében (az ún. esettanulmányrészben) egy keresetlevél szövegtani, sőt tipográfiai elemzése következik; a helyteleníthető elemeket 15 pontban, csoportosítva sorolja fel a szerző (279–280. o.). Összegzésében pedig igen helyesen állapítja meg, hogy „a jog nyelvi dimenzióinak feltárásához be kell pillantsunk a »tárgyalótermi szcéna« kulisszái mögé” (280. o.).

Vinnai Edina „Megértette a figyelmeztetést?” A figyelmeztetések és tájékoztatások közlése a büntetőeljárásokban című tanulmányában először a beszélt nyelvi részkorpuszról, azaz a MJK szóbeli részéről ír részletesen, bemutatva egyúttal a korpusz keletkezéstörténetét is. A hanganyaghoz való hozzájutás, ami rendőrségi kihallgatásokon, illetve bírósági tárgyalásokon végzett gyűjtés eredménye volt (14,5 óra, illetve 44 óra hanganyag), előzetes engedélyekhez volt kötve, de ezeket sikerült megszerezni. A figyelmeztetések és tájékoztatások közérthetőségének fontossága című második rész ismerteti, hogy a Kúria elnöke, illetve az OBH elnöke milyen intézkedéseket tett az elmúlt időszakban a jogi szövegek közérthetőségének javításáért (284–285. o.), a harmadik egység pedig A figyelmeztetések és tájékoztatások közlésére vonatkozó szabályozás evolúciója címen tekinti át az aktuálisan is zajló folyamatokat (287–288. o.). A kihallgatások és tárgyalások átírt szövegei közül többel a munka negyedik és az ötödik részében találkozunk. Először a tanú (sértett), majd a terhelt kihallgatásakor elhangzó párbeszédek részletei olvashatók, az elemzési részben az érintettek számára érthető nyelvhasználatra koncentrálva. Az alábbi megállapításokat a második nagy egység végén olvashatjuk: „Mindenesetre – összehasonlítva a 2000-es évek elején készült bírósági felvételekkel – úgy tűnik, hogy az eljárási törvényekben előírt kötelezettségüknek a bírák eleget tesznek, és valóban odafigyelnek arra, hogy a laikus egyéni adottságaihoz (életkorához, iskolázottságához, szellemi állapotához) igazodva világosan fogalmazzanak és igyekeznek arról is meggyőződni, hogy az elhangzottakat a címzettek megértették-e” (286. o.). Az összegezésben a szerző megfogalmazza azt is, hogy a kutatásban részt vevő bírák „a figyelmeztetések és tájékoztatások közlése során valóban törekednek azok világos, egyértelmű és a laikusok egyéni körülményeit figyelembe vevő megfogalmazására” (295. o.).

Szabó Miklós kutatásvezető a kötet A szavak ura: Pragma vs. praxis című záró tanulmányának szerzője. A tanulmány a pragma és a praxis szavak etimológiájával indul, és a nyelvészeti ihletettség az egész munkán végigvonul. A lapokon az idézett szerzők között a jogászok mellett nagyrészt (bár nem kizárólag) huszadik századi filozófusok és nyelvészek (szemiotikával, illetve annak szintaktikai, szemantikai és pragmatikai vetületével, továbbá beszédaktus-elmélettel, sőt kognitív nyelvészettel foglakozó kutatók) neve is szerepel, de utalást találunk még az ókori (és későbbi) retorikákra, stilisztikákra (ld. a formális stílus, nagy stílus ‘Grand Styl’ említése) és J. L. Mey nyomán a huszadik századi fonológiára is. Mey a fón, fonéma, allofón szavak mintájára megalkotta a prakt (pract), pragméma (pragmeme), alloprakt (allopract) szavakat. A következő kiegészítést viszont a tanulmány szerzője teszi hozzá: „Vég nélkül sorolhatnánk […] a jogi aktusok prototípusainak empirikus realizálódási változatait – ezek a történeti tényállások, a »jogi allopraktok«. „A pragmatika […] a nyelvi kifejezéseken túlmenő tartománnyal is rendelkezik. […] Olyan szituáció képezi e kontextust, amely […] önmagában, szavak elhangzása nélkül is jelentést hoz létre” (299–300. o.).

A szakirodalomból, még inkább pedig a hazai joggyakorlatból vett példák azonban érzékeltetik, hogy éppen a hagyományos nyelvészet nem tud minden, a jogi nyelvhasználattal kapcsolatos kérdésre adekvát választ adni. A pragmatikai megközelítés viszont, amelynek során a pragmatikát a szerző „textus nélküli kontextusnak” nevezi, és frappáns példán mutatja be esetleges hangtalan, vagyis szavak nélküli működését, talán képes lesz erre. „…A pragmatikai aktusok nem indirekt beszédaktusok, nem is foglalnak magukban szükségképpen beszédaktust, illetve a beszéd-megnyilvánulásnak csak áttételes/közvetett pragmatikai hatása/ereje érhető tetten. Gondoljunk pl. a zárórakor a székeket az üres asztalokra – némán – felpakoló pincérekre” (299. o. 10. lábjegyzet.). „A pragmatika […] a nyelvi kifejezéseken túlmenő tartománnyal is rendelkezik. […] Olyan szituáció képezi e kontextust, amely […] önmagában, szavak elhangzása nélkül is jelentést hoz létre” (299–300. o.). A tanulmány nagyfokú empátiáról tanúskodó befejező sorait írásunk elején idéztük; az összefoglalót ugyancsak Szabó Miklós tanulmányának szavaival szeretném zárni, ezáltal mintegy keretbe foglalva a leírtakat.

Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a tanulmányok kiváló áttekintést adnak a tárgyalt problémáról és sok új ismerettel is gazdagítják a magyar jogi nyelvről való tudásunkat. A nyelvészeti kiindulású írások számos, a jogi nyelv megértését akadályozó probléma megnevezéséig eljutnak, kezelésükre azonban egyelőre kevés konkrét javaslat van. A nem szorosan a nyelvészeti modulhoz kapcsolódó tanulmányok is tartalmaznak azonban új nyelvi meglátásokat, értékes elemzéseket, adott esetben a jogászok számára is megszívlelendő nyelvészeti felismeréseket. Az, ami az egyik írás alcíme: Meg tudják-e oldani a nyelvészek a jogi szövegek érthetetlenségének problémáját?, és főként az, amit a szerzőtől erre válaszként a tanulmány végén kapunk: „[…] tehát az a válaszunk a címben feltett kérdésre, hogy a nyelvészek egyedül minden érthetetlenségi problémát bizonyosan nem tudnak megoldani” (260. o.) – a benne lévő negáció ellenére is biztató és az egész kötetre is vonatkoztatható: mindkét részről fontos munka zajlik, aminek csupán egyik állomása lehet ez a tanulmánykötet.

Ajánljuk elolvasását és végiggondolását egyrészt a jogi szövegek használóinak, másrészt (és különösképpen) a törvények, jogszabályok, előírások megfogalmazóinak, nem utolsósorban pedig a nyelvész társadalom érdeklődő tagjainak. A kötetet azonban az iskolázott, ugyanakkor jogi szempontból laikus olvasóknak is figyelmébe szeretnénk ajánlani, mert több dologról is megbizonyosodhat belőle: többek között arról, hogy a nyelvészeti munka igenis hasznos tevékenység, valamint arról is, hogy a jog sosem ellene, hanem érte van. Mert máig is igaz a kötet 313. oldalán Szabó Miklós által idézett (és valószínűleg a szerző ars poeticájának is tekinthető) latin mondás: Ius est ars boni et aequi – a jog a jónak és méltányosnak a mestersége.

 

Csetneki Sándorné dr. Bodnár Ildikó
PhD, egyetemi docens,
a Miskolci Egyetem Modern Filológiai
Intézetének nyugdíjas oktatója