2018. évfolyam / 2018/1.

Jogalkotásunk közérthetősége

Kattintson a Fullscreen ikonrafullscressn , ha a folyóiratot nagyobb méretben kívánja olvasni!

Lapunk első számában, lényegében hasonló címmel igen értékes tanulmány jelent meg Pátkai Nándor tollából, melyben a szerző alapvetően az Általános közigazgatási rendtartás (Ákr.) több rendelkezésének szemszögéből vizsgálta ugyanezt a kérdést. A jelen cikkben általánosabb síkról igyekszem megközelíteni a közérthetőség jogalkotással összefüggő problematikáját.

1. A jogszabályok nyelve – jogászi nézőpontból

A jogi nyelv, s a jogszabályaink nyelvezete kétségtelenül szaknyelvi kérdés, eme magyar nyelvi alágazattal szemben azonban több is, más is a közérthetőségi követelmény, mint akármelyik másik szaknyelvi területtel szemben.

A szaknyelvek a tudomány és a technika fejlődése, a társadalmi viszonyok differenciálódása révén szerezték meg viszonylagos különállásukat. Kapcsolatuk a köznyelvvel dialektikus – mindkettő hat a másikra, de saját törvényei szerint is fejlődik.

A szaknyelvek közül kétségtelenül a jogi az egyik legrégebbi. Látnunk kell, hogy az egyes régi terminusok jóval korábbiak, mint ahogy azok rendszerbe foglalva, a köznyelv keretei között csoportnyelvként vagy műnyelvként megjelentek volna. Számos jogi szakszavunk honfoglalás előtti eredetű (pl. bíró, eskü, igazság, törvény stb.), mégis – 19. századi szóhasználat szerint – a jogi műnyelv mint részönállósággal rendelkező nyelvi regiszter – az elmondottak szerint – csak jóval később jelent meg.

Értelmezésem szerint a jogi nyelv a szakmai nyelvek rendszerében sajátos – s talán nem túlzás azt mondani – kitüntetett helyet foglal el, illetve kell elfoglaljon. Természetesen minden szakmának megvan a maga sajátos nyelvezete. Az egyéb szakmai nyelvekkel szemben nem vagy legalábbis nem feltétlen követelmény, társadalmi igény a közérthetőség. Aligha lehet azt mondani, hogy az állampolgárok számára sérelmes az, hogy a társadalom túlnyomó többsége nem érti meg pl. a nyomdászok, halászok, bányászok és mások által használt nyelvezetet. Elégséges, ha ezt a nyelvhasználatot a szakmán belüliek értik. Ezzel kapcsolatosan Grétsy László helyesen megállapította, az, „hogy egészen szűk, mondhatnám bizalmas szakmai körben hogyan cserélik ki tudományos nézeteiket egy-egy szakterület legjobbjai, az tulajdonképpen az ő belügyük” (Grétsy 1964: 83).

A jogi nyelvvel nem így vagyunk.

A jogszabályok hierarchiáját tekintve a miniszteri rendelettel bezáróan az adott jogi rendelkezés az ország minden polgárára egyaránt kötelező; a polgárok számára jogokat és kötelezettségeket fogalmazhat meg. Az ez
alatti jogszabályok pedig területileg és/vagy személyileg korlátozott formában tehetik mindezt. Ezalatt az értendő, hogy a helyi rendelet pl. csak egy megyére vagy településre vonatkozik, vagy pl. az építésügyi rendelkezések azokra, akik ilyen üggyel kapcsolatba kerülnek.

Talán nem félreérthető, ha azt mondom, az nem baj, ha az állampolgárok az egyéb szaknyelveket nem értik elég, ha az adott szakma művelői értik azt, ám szinte beláthatatlan társadalmi következményekkel járna az, ha a jogszabályokat csak a professzionális jogászok értenék. A jogszabályok érvényesülését ugyanis nem lehet kizárólag a jogászokra, a jogalkalmazásra bízni.

A jog kikényszeríthetőségének, állami szankcionálhatóságának eszközrendszere helyett egy demokratikus jogállamban a jog érvényesülésének fő módja az állampolgárok jogkövető magatartása, melyhez képest merőben másodlagos kell legyen a jog kikényszeríthetősége. Úgy vélem, hogy azt nem kell bővebben indokolni, hogy az állampolgárok számára érthetetlen jogszabályok önkéntes követésének elvárása több mint illúzió.

Az evidencia, hogy demokratikus jogállamban élünk, de azt kell mondanom, hogy ezzel merőben nincs összhangban a jogszabályok közérthetősége, aminek számos hátrányos következménye van, amelyekre még ki fogok térni. Az elmondottakhoz képest számomra nehezen értelmezhető az, hogy mind a nyelvészeti és a jogi szakirodalom, mind pedig a jogalkotó a rendszerváltoztatás óta nem foglalkozott – jelentőségének megfelelő súllyal – a jogszabályok közérthetősége kérdéseivel, s ehhez képest kétségtelenül örvendetes, hogy a jog- és a nyelvészeti irodalom e kérdést most felvetette.

2. A jogi szaknyelv belső összefüggései

A jogi nyelv, miként minden szaknyelv, a szakszókincsből, illetve azok összekapcsolásának szabályaiból, alkalmazásából áll. A terminológia követelményei természetesen kell hogy érvényesüljenek az egész jogi nyelvben, de a jogi nyelvvel szemben vannak további, „belső” elvárások is (Grétsy 1988: 85–107).

Nézetem szerint a jogi nyelv közérthetőségének problematikája több is, más is, mint terminológiai kérdés. Erősen fogalmaz Chikán Zoltánné, amikor azt írja, hogy „…valóban nem süllyeszthető le a szaknyelv vizsgálata a szókincs szintjére” (Chikán 1988: 245). Nyilvánvaló, hogy a terminológia vizsgálata csupán részfeladata a szaknyelv vizsgálatának, viszont a szakmai nyelvhasználat sem elemezhető a szókincs ismerete nélkül. Ha rossz a terminológia, szükségképpen rossz lesz a szakmai nyelvhasználat is, s a rossz szakmai nyelvhasználat a legjobb terminológiát sem hagyja érvényesülni. Mára a terminológia az alkalmazott nyelvészeten belül önálló diszciplínává nőtte ki magát, saját elméleti és módszertani háttérrel, amely elkülönül a szaknyelvkutatástól.

A jogi szókészlettel szemben fennálló követelmények nem statikusak abban az értelemben, hogy a jogi terminológia nem állandó, hanem ez is állandó változásban van. Szakszavak keletkeznek, megszűnnek és az általuk jelölt fogalmak átértékelődnek, s ezek a változások térben és időben is állandó mozgásban vannak. Kétségtelen, hogy nem könnyű megtalálni az optimumot a terminológia szakmai megfelelősége és a közérthetőség között. A jogi szaknyelv természetes módon törekszik a mono­szé­mikus terminológiára, ám ennek túlhajtása éppen az ellenkezőjébe csaphat át, a közérthetőség abszolutizálása a jogalkalmazás ellehetetlenülését, rugalmatlanná válását eredményezheti.

A jogi terminus technicusokat a jogi, jogászi nyelv a maga saját szintaktikai szabályai szerint alkalmazza. Ennek főbb elemei a tagadó szerkezetek, a főnévi szerkezetek túlzott használata, a határozott névelő elhagyása, a személytelenség, a harmadik személyű fogalmazás, helyenként a terpeszkedő, terjengős kifejezés, a rögzült szókapcsolatok, a bonyolult, összetett mondatok, illetve ezek halmozása és az általánostól eltérő szórend stb. – Meglehet, hogy ezek a sajátosságok még szaporíthatóak, de ezekből is kirajzolódhat az a kép, hogy a jogi nyelv adott esetben bonyolult, homályos és többértelmű is lehet, úgyhogy azt hiszem, bőven van lehetőség és igény a közérthetőség javításának síkján.

3. A jogi szaknyelvvel szemben fennálló követelmények

Talán a legfontosabb és legáltalánosabb követelmény a jogbiztonság előmozdítása, ami a jogállamiság egyik alappillére. Az Alkotmánybíróság számos határozatában kiemelte ennek fontosságát. Ezekből talán csak a legismertebbet, illetve a legegyértelműbbet, s talán a legelsőt idézem: „Az Alkotmánybíróság elvi éllel mutat rá, hogy a világos, érthető és megfelelően értelmezhető normatartalom a normaszöveggel szemben alkotmányos követelmény. A jogbiztonság – amely az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság fontos eleme – megköveteli, hogy a jogszabály szövege értelmes és világos, a jogalkalmazás során felismerhető normatartalmat hordozzon” [26/1992. (IV. 30.) AB határozat].

A jogbiztonság követelményének meg nem felelő nyelvezetű jogszabályok elbizonytalanítják az egyes jogintézmények funkcionálását, az igazságszolgáltatás működését és az állampolgárok jogkövetését. Ezek a negatív hatások továbbgyűrűzve alapvető zavarokat okozhatnak az államélet egészének működésében is.

A nyelvi érthetőség fogyatékosságai veszélyeztetik a szabályok következetes érvényre jutását, ennek hiánya pedig fellazíthatja a jogszerűség határait, illetve elmossa a jogszerűség és a jogellenesség – egyébként kívánatosan éles – elválasztó határát. A nem világos és nem egyértelmű jogszabályok a bírói ítélkezést is nehezebben áttekinthetővé, adott esetben követhetetlenné teszik. Nem kívánatos módon megnő az értelmezés szerepe, a jogalkotói szándékra való következtetés, az analógia és az alternativitás alkalmazása. Az ilyen bírósági eljárás kiszámíthatatlan – pedig ennek meghatározóan fontos jelentősége lehet. Ha a bíróság eljárása prognosztizálható, az ítélete számba vehető, úgy az megnövelheti a perben kötendő egyezség lehetőségét, ami megannyi igazságszolgáltatási előnnyel járhat: a perek időtartama lecsökken, egyszerűbb formában és rövidebb indoklással hozhat a jogvitában döntést a bíróság. Egyezség esetén rendszerint a felek önként hajtják végre a döntést, azaz elmaradhat az idő- és költség-igényes végrehajtási eljárás.

Még valami: a világos és egyértelmű fogalmazású jogszabályoknak jogvitát megelőző hatása is van, illetve lehet. Ha a jogszabály az adott helyzetre nem vitatható rendelkezést tartalmaz, úgy a felek kétszer is meggondolhatják, hogy egyáltalán érdemes-e a bírósághoz fordulniuk, s nem célszerűbb-e perelhárító egyezséget kötniük.

Nem ennek a tanulmánynak lenne a feladata a részletes kifejtés, ezért csupán rögzítem, hogy a jogalkotó messze nem merítette ki a perelhárító és a perbeli egyezség, illetve a mediáció lehetőségeit. Utóbbiról mindössze azt jegyzem meg, hogy az erről szóló jogszabályi rendelkezésekkel a jogalkotó ugyan kiegészítette a hatályos jogot, de az egész jogrendszerbe illesztés részletszabályait nem dolgozta ki, nem alkotta meg. Nem véletlen, hogy a jogi közvetítői tevékenységről alkotott jogszabályok a gyakorlatban alig működnek vagy legalábbis jobban is működhetnének, mondhatni, hogy hamvába holt rendelkezések.

A jogi nyelvnek az az egyik legfontosabb követelménye, hogy az egyaránt érthető kell, kellene legyen a jogalkalmazás és az állampolgár számára is.

Kérdés: melyik az előbbrevaló?

Bármennyire szimpatikusnak, sőt talán demokratikusabbnak tűnne az állampolgárok érdeke, mégis a jogalkalmazásé a primátus. A jogszabályok nyelvével ott és akkor van az alapvető baj, ha a jogi rendelkezések a professzionális jogalkalmazók számára sem egyértelműek. Természetesen a jogszabályoknak nemcsak a jogalkalmazók, hanem az állampolgárok is a címzettjei. A jogi nyelvnek az a fő kérdése, hogy a címzettek közérthetőségi igényei között megtalálja az optimumot. Ez az optimum egy rugalmasan mozgó érték kell legyen. Szinte jogszabályonként és időben is változik, változhat az optimum pontja. Különösebb indoklás nélkül is belátható, hogy más a közérthetőségi igény, máshol van az optimum pl. a családjogi törvény és mondjuk a hitelintézeti törvény vonatkozásában.

Nem marasztalhatók el a jogalkalmazás, a jogalkotás és a jogtudomány résztvevői, művelői, ha egymás közötti, „belső” viszonylatukban az állampolgárok számára nem vagy csak alig érthető jogi nyelvet alkalmaznak, de nem is tartom üdvözlendőnek azt, ha a jogászok az értelmezhetetlen jogi nyelv homályosságának elefántcsonttornyába zárkóznak el. Ezzel kapcsolatosan látni kell, hogy egyrészt a jogi nyelv „belső” és „külső” használatának határa igen vékony és könnyen átjárható, másrészt, ha a jogászok – úgymond – „magyarul” is, a köznyelven is szót tudnak érteni egymással, nincs szükség a „belső” nyelv kizárólagos használatára. Nem lesz értékesebb a jogi nyelv a „belső” nyelv túlburjánzásával, illetve a „külső” jogi nyelv nem kevésbé értékes a másiknál.

4. A jogalkotás törvényi szabályozása

A kérdésről törvények rendelkeznek ugyan – a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény és a jogszabályok előkészítésében való társadalmi részvételről szóló 2010.évi CXXXI. törvény –, azonban jogalkotásunkat nem hatják át ezek kívánalmai, annak ellenére, hogy mindkét törvény – megfogalmazásában helyesen és azt kell mondjam kimerítő módon – szabályozza a jogszabályok közérthetőségének elveit. Talán túlzó a Magyar György ügyvéd által a médiában többször is hangoztatott azon kijelentése, hogy „a mi jogalkotásunk is jogellenes” („a péntekről hétfőre való”, a személyre szóló, a visszaható hatályú törvény alkotása vagy az Országos Választási Iroda „jogalkotása”), azonban az ügyvéd kollégám megállapításaitól legalábbis bizonyos részigazságot elvitatni hiba lenne. Meglátásom szerint a probléma gyökere abban van, hogy a jogszabályoknak a hivatkozott törvényekben előírt – és egyébként lehetséges – előzetes hatásvizsgálatára és nyelvészeti ellenőrzésére a szükségesnél sokkal ritkábban kerül sor, s ha történik is ilyen, az gyakorlatilag sohasem publikus, továbbá a társadalmi és – a törvény megfogalmazása szerinti – közvetlen egyeztetésre alig kerül sor, s az eredmény szükséges nyilvánossága szintén nem gyakorlat.

Álláspontom szerint elfogadhatatlan az az egyébként elvileg helyes törvényi indokra történő hivatkozás, hogy a társadalmi egyeztetést azért mellőzik, illetve mellőzhetik, mert az adott jogszabály vitára bocsátása az ország különösen fontos érdeke védelmét veszélyeztetné, illetve a jogszabály sürgős elfogadásához kiemelkedő közérdek fűződik. Sehol sincs részletesebben körülírva, illetve nincs is gyakorlata annak, hogy mit is kell, kellene érteni a „fontos érdek” és a „kiemelkedő közérdek” fogalma alatt, s ezért az erre való hivatkozás parttalan és tartalmilag a vitára is alkalmatlan.

Azt viszont tényként merem kijelenteni, hogy a magyar nyelv helyessége szerinti társadalmi vitára szinte sohasem került, illetve kerül sor. Azt szoktam mondani, hogy ennek mellőzésére az nem elégséges érv, hogy egyébként a jogalkotó is „tud magyarul”. Azért merem mindezt kategorikusan kijelenteni, mert meglátásom szerint az Anyanyelvápolók Szövetsége lenne az az első számú civil szakmai szervezet, amelyik érthetőségi és nyelvhelyességi szempontból véleményezhetne egy jogszabályt, azonban ennek megkeresésére ez ideig soha nem került sor. Azért merem a „soha” szót használni, mert immár negyed évszázada vagyok ennek a civil szervezetnek egyetlen jogi végzettségű tagja, s ha bármelyik jogalkotó véleményezés végett megkereste volna az Anyanyelvápolók Szövetségét, úgy arról tudomásom volna.

Nem helyes a jogszabályok nyelvhelyességét ekként alábecsülni. Kiss László írta le azt a plasztikus példát, hogy Ausztriában az építésügyi törvény tervezetét meghatározott szakmai csoporttal (építési vállalkozókkal, mérnökökkel stb.) áttanulmányoztatták. Az eredmény az volt, hogy a megkérdezetteknek mintegy 70%-a nem értette, nem tudta értelmezni a törvény tervezetét. Ezt követően a tervezetet – a tartalom érdemének megváltoztatása nélkül – nyelvészekkel átdolgoztatták, majd ugyanazokkal újból véleményeztették. Az eredmény szerint a helyzet megfordult, s a csoport 70%-a számára a törvény tervezete érthetővé vált (Kiss 2004: 289–299).

Természetesen illúzió lenne minden esetben ilyen látványos eredményre törekedni, meg talán a mérték is kissé túlzó, de mindez a nyelvi ellenőrzés fontosságát és értékét nem ronthatja le.

5. A nyelvi ellenőrzés helye és szerepe

Álláspontom szerint a nyelvi ellenőrzés kérdése, illetve a kérdés fontossága csak mintegy hiányát feltételezve ítélhető meg. Azt ugyanis megalapozottan állítani aligha lehetne, hogy az felesleges, annak nem lehet semmi eredménye, s így a jelen helyzeten változtatni nem indokolt, nem szükséges.

Meglátásom szerint talán lapunk kellene legyen a „híd” a jogalkotók és a nyelvészek között.

Nézetem szerint erre vagy legalábbis erre is volt visszavezethető, hogy ez ideig a nyelvhelyesség igénye nem találta helyét a jogalkotás folyamatában. Mind a jogászok, mind a nyelvészek másfél évszázada, sőt Werbőczy István országbíróra gondolva, fél évezrede hangoztatják[1], hogy mennyire fontos, illetve fontos lenne a jogalkotás folyamatában a jogászok és nyelvészek együttműködése. Ez az igény fokozott jelentőségre tett szert a magyar nemzetállam szerveződésének folyamatában, s a magyar nyelv szerepével e folyamatban. A jogalkotás és a jogtudomány a nyelvújítás, illetve a reformkor lázában égve a szabadságharcig lényegében kiteljesítette a törvénykezés magyar nyelvét, a magyar jogi szakszavainkat. Öt mérföldkő, öt törvény jelenítette meg ezt a munkát.

A magyar nyelv használatáról rendelkező 1805. évi decretum 4. cikkelye 1. § kimondta, „Hogy már ezen országgyűlésen az Ő szent felsége elé küldendő fölterjesztések, a szavak netalán előforduló kétértelműségének kikerülése végett is, hasábosan latin és magyar nyelven szerkesztessenek.” A törvényhatóságoknak jogukban állt a királyi udvari kancelláriához írt felterjesztésekben, illetve „…a törvényszékeken s perekben is a magyar nyelvet használniuk”.

A nemzeti nyelv használatáról szóló 1830. évi decretum 8. cikkelye már a királyi helytartó tanács és a királyi Curia számára kötelezővé tette a magyar nyelv használatát, s a kerületi táblák, vármegyei és városi bíróságok előtt is szabad volt a magyar nyelv használata.

A Magyar Nyelvről rendelkező 1836. évi III. törvény-cikkely a királyi Ítélő Tábla és a Királyi Udvari Fő-Törvényszék előtti perekben, illetve kiadmányai során a magyar nyelv használatát írta elő, illetve megengedte.

Az 1840. évi VI. törvénycikkely, amely „A magyar nyelvről” rendelkezett, tovább szélesítette a bíróságok és más hatóságok és szervek előtti magyar nyelvhasználat lehetőségeit.

A törvényalkotás kizárólagos magyar nyelvűségét végül is az 1844. évi II. törvény 2. §-a mondta ki, illetve kijelentette, hogy az „Országgyűlési nyelv ezen túl kirekesztőleg a magyar lészen…”.

Mindazonáltal látni kell, hogy – elnézést a vaskos és vulgáris megfogalmazásért – a jogász és nyelvész szakma képviselői azóta is „elbeszélnek egymás mellett”. Kivételesen fordult elő, hogy megtalálták egymást, egymásnak kezet nyújtottak. Csak egyetlen, 1880-ban megjelent szakirodalmi műből idézek, amely jól érzékelteti a világos felismerést, a tennivalók szükségességét: „Jogirodalmunk balútra tért s e túlhajtott termelését csakis a jogtudomány és a nyelvészet e vállvetett összeműködése útján sikerülend, legalábbis nyelvészeti mivoltában a helyes irányba terelni s nyelvünk élettani törvényei közé szorítani vissza. […] És csakis ez eljárás útján egyesíthetjük jogirodalmunkat és nyelvészetünket azon összhangzó, s egymást azontúl is inkább folyton kiegészítő működésre, melyre mind a jogi műnyelvünk hasznavehetősége, mind nemzeti nyelvünk tisztasága érdekében már ez idő szerint is égető nagy szükségünk van” (Bakos 1880: 39).

A probléma gyökere talán abban is kereshető, hogy egzakt módon a jogszabály nyelvi minőségének eredménye, pozitív irányban nehezen mérhető. Nézetem szerint azonban nem innen, nem pozitív irányból kell megközelíteni a kérdést, hanem negatív vonatkozásban. Azt aligha lehetne ugyanis megalapozottan állítani, hogy a jogalkotás minősége vonatkozásában a nyelvi ellenőrzésnek nincs, nem lenne értékelhető szerepe. Természetesen van ilyen funkciója, amint azzal kapcsolatos néhány pozitívumot és negatívumot az előzőek során igyekeztem bemutatni. Ha ez így van – márpedig aligha vitatható – nehezen érthető, hogy a jogalkotó, pontosabban és nevesítve: a jogalkotással foglalkozó szakemberek a jogszabályok minőségének javítása során miért nem igényelték és igénylik a nyelvészek jó szándékú segítségét.

Azt hiszem, hogy szinte túlzó elvárás lenne, hogy a jogalkotással foglalkozó szakemberek részéről jelenjen meg a nyelvi ellenőrzés kívánalma, hanem, amint írtam: lapunk, mint közvetítő híd segítségével, a magyar nyelv – fogalmazzak így – „szakművelőitől” kellene érkezzen és megfogalmazódjon a társadalmi igény a nyelvészetileg igényesebb jogalkotásra.

A nyelvész a jogalkotói munkába szakértőként kapcsolódhat be. Ez a szakértői tevékenység állandó kellene legyen. „A szakértők intézményesített formában történő bekapcsolására a miniszteriális szakban leginkább az illetékes minisztériumhoz (esetleg az igazságügyi minisztériumhoz) kapcsolódó ún. tanácsadó testület látszik alkalmasnak.” „Külön megemlíthető véleményezési formát jelenthet a tervezet grammatikai szempontú minősítése, amely nyelvész szakemberek közreműködését tételezi fel. A tervezett szabályozás nyelvi helyességének, érthetőségének szempontjai ugyanis mellőzhetetlen tartalmi követelménynek tekinthetők, amelyekre vonatkozóan a véleménykérés már ebben a fázisban is indokolt.” „A nyelvhelyességi szempont érvényesítése felveti a nyelvészek közreműködését a parlamenti szakaszban is, mégpedig a végszavazás előtt. A nyelvtanilag helyes törvények érdekében közreműködésük formáját és módját a parlamenti ügyrendben részletesen szabályozni kellene” – mondja helyesen Petrétei József (Kiss–Petrétei 1996: 226–227).

Azt gondolom, hogy a parlamenti Házszabály ez okból történő módosítása ma talán még túlzó elvárás lenne. Látnivaló, hogy a jogalkotás során a tanácsadó, illetve szakértői testületek igénybevételére lényegében formátlanul, akkor is sor kerülhet, ha azt intézményes formában az irányadó jog nem írja elő, hiszen ebben a tekintetben aligha lenne megköthető a parlament, illetve a honatyák keze. Nem lenne tehát jogellenes a nyelvész véleményének jelenbeni meghallgatása sem. Azt gondolom, hogy egy nyelvészi közreműködés ilyen módon demonstrálhatná szerepe fontosságát és nélkülözhetetlenségét, s amikorra ez a szerep – úgymond – megizmosodna, természetes lenne működésének intézményes, jogszabályi rendezése. Ez a szabályozás természetesen majd szervesen kellene, hogy a nyelvészeti ellenőrzést a jogalkotás mindhárom fő síkjába (minisztérium – Kormány – Országgyűlés) beépítse.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy a nyelvész a jogalkotás folyamatában, szürke eminenciánsként, állandóan ott kellene álljon a vártán.

Még egy rövid gondolat.

A törvényi szabályozás szerint jogszabály: a törvény, a Kormány, a miniszter, valamint a helyi önkormányzat rendelete. Dőreség lenne azt gondolni, hogy egy csapásra megvalósítható lenne valamennyi jogszabály nyelvi ellenőrzése. A munkát a legfontosabbnál, a törvénynél kellene elkezdeni. Úgy gondolom, hogy az itt elérhető pozitív eredmények – ha nem is azonnal, hanem bizonyos türelmi idő elteltével – jótékonyan kisugározhatnak az alacsonyabb szintű jogszabályokra is.

Ennek egyik biztosítéka a jogszabályi hierarchia, hogy ti. az alacsonyabb szintű jogszabály nem lehet ellentétes a magasabb szintű jogszabállyal. Az is igaz, hogy a jogszabályok nyelvészeti ellenőrzése a törvényt meghaladóan más jogszabályi síkokra is kiterjeszthető lenne, de ennek formáiról, módjairól e helyen szólni nem kívánok.

Hitem és reményem szerint a jogszabályok nyelvhelyességi ellenőrzése a nem túl távoli jövőben megvalósítható, de ennek esetleges elmaradását sem a jelenben, sem a megvalósulás idejében nem tekinthetjük olyan súlyú hibának, melynek alapján a jogszabály helyénvalósága, netán alkotmányossága, alkotmányt sértő jellege önmagában felvethető lenne. Ez még akkor is így lenne, ha a jogszabály kötelező nyelvhelyességi ellenőrzését jogszabály rendelné el.

Az Alkotmánybíróság több határozatában is foglalkozott ezzel a kérdéssel.[2] Kifejtette a taláros testület, hogy a jogszabály előkészítése során a véleményezési jogkörrel rendelkező szervek nyilatkozatának be nem szerzése, annak hiánya önmagában a jogszabály alkotmányellenességének megállapítására elegendő alapul nem szolgálhat, illetve ezt a kérdést az Alkotmánybíróság eseti mérlegeléssel dönti el. 

6. Összegzés

Végezetül engedtessék meg nekem, hogy teljes egészében egyetértsek Balázs Géza, nemcsak a jogtudományi nyelv, hanem a jelen rövid tanulmányomat átfogó, összegző következő gondolatával:

„»Belső« kommunikációra (szakmunkák) alkalmazható egy elvontabb zsargonszerű nyelv, mivel azonban a jogértelmezés, a jogbiztonság megköveteli a jogszabályok, határozatok egyértelműségét, a »külső« kommunikációban a legmesszebbmenőkig a magyar nyelv jellemzőire, a nyelvhelyességi szabályok (nyelvtani, mondattani szabályok, szókészlettani jellemzők) betartására kell törekedni.

A legnagyobb figyelmet kívánó feladat a jogi szakszerűség és a nyelvi igényesség összehangolása. Az természetes, hogy bizonyos nyelvi jellemzők a jogi szaknyelvben gyakrabban fordulnak elő, s az is megérthető, hogy a jogi szaknyelvnek is megvan a maga nyelvi hagyománya, ám a pontos szövegértés ma a jogbiztonság, a demokrácia alapja, tehát messzemenően törekedni kell a közönséghez is szóló szövegekben a tiszta és közérthető kommunikációra. Ehhez szükséges igénybe venni a nyelvészeti, nyelvművelő munkákat, sőt üdvös lenne a jogászok és a nyelvészek között a szorosabb kapcsolattartás” (Balázs 2007: 100).

Irodalom

Bakos Gábor 1880: A magyar jogi műnyelv kérdéséhez. Jogirodalmi és nyelvészeti tanulmány, tekintettel jogi műnyelvünk jelenére, múltjára, mivoltára és gyökeres javítására. (Értekezések a társadalmi tudományok köréből 6/7) Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.

Balázs Géza 2007: ’A jogszabályok közérthetősége. Nyelvi követelmények a jogi szaknyelvben.’ In: dr. Gyergyák Ferenc – dr. Kiss László (szerk.): Általános jogalkotási ismeretek. Tankönyv a köztisztviselők továbbképzéséhez. Budapest: Kormányzati Személyügyi Szolgáltató és Közigazgatási Képzési Központ, 100–114. [http://www.e-nyelv.hu]

Chikán Zoltánné 1988: ’Jelentésváltozások a jogi nyelvben.’ In Kiss Jenő – Szüts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése. Budapest: Akadémiai Kiadó, I. kötet 245–250.

Grétsy László 1964: Szaknyelvi kalauz. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Grétsy László 1988: ’A szaknyelvek és a csoportnyelvek jelentősége napjainkban.’ In Kiss Jenő – Szüts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése. Budapest: Akadémiai Kiadó, I. kötet 85–107.

Kiss László 2004: ’A jogi nyelvről – alulnézetben.’ In Balázs Géza (szerk.): A magyar nyelvi kultúra jelene és jövője. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ, 289–299.

Kiss László – Petrétei József 1996: A törvénykezéstan alapvonásai. Pécs PTE ÁJK.

Szitás Benedek
ügyvéd, címzetes egyetemi docens, retorikatanár, Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar

[1] „Érdemesnek tartottam pedig, Felséged kívánságához képest, az országnak összes szokásait, valamint törvényeit és végzeményeit tiszta, világos, mindenki által könnyen érthető nyelven előadni és fejezetekre, czímekre meg czikkekre osztani, hogy országunk törvényeinek első zsengéit ezentúl ne azokból a régi mesékből, melyekkel eddigelé más és más törvények kiadása által csaknem minden időt haszontalanul elvesztegettünk, hanem a tudás előcsarnokából és szentélyéből és magából a polgári tudománynak forrásából vegyék és hogy azok mindeniknek elméjében mélyebben megmaradjanak és szilárdabb gyökeret verjenek” – írta 1514-ben, az első magyar jogkönyvben, a Tripartitum praeambulumában Werbőczy István országbíró.

[2] Csupán példálózó jelleggel utalok néhány döntésre: 1098/B/2006. AB határozat; 29/2006. (VI. 21.) AB határozat; 7/2004. (III. 24.) AB határozat; 30/2000. (X. 11.) AB határozat; 496/B/1990. AB határozat.