A fogalmazás apró műhelytitkai a hiteles fordításban

Kattintson a Fullscreen ikonra , ha a folyóiratot nagyobb méretben kívánja olvasni!

Bevezetés

Ez a tanulmány néhány mondatszerkesztési és szóhasználati javaslattal kíván hozzájárulni a hiteles fordítások közérthető és gördülékeny megfogalmazásához. Előzménye az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda (OFFI) 2017. november 17-i továbbképzésén megtartott azonos című előadásom, amely a hiteles fordítások készítése és lektorálása során 2001 óta összegyűlt tapasztalataimon alapult.

A hiteles fordítás fogalmát egyetlen magyar jogszabály sem határozza meg. E hiányt az OFFI magyarázatára^[2] hagyatkozva lehet pótolni: a hiteles fordítás az, „amelyet az annak készítésére feljogosított szervezet hiteles fordításként bocsát ki”. Ami a rendeltetését illeti, bírósági és más hatósági eljárások céljaira szolgál (például anyakönyvezés, családegyesítés, ítélet-végrehajtás, letelepedés, munkavállalás); ennek megfelelően számos műfajban és formában ölt testet (cégkivonat, elfogatóparancs, határozat, igazolás, szabályzat stb.). Ahhoz azonban, hogy egy fordítást hitelesnek lehessen nevezni, még a kiadás előtt lektorálni kell.

Ez a folyamat két részből áll: a forrásnyelvi szöveggel való tételes összehasonlításból és szükség szerint a javításból. A lektor mindenekelőtt a tartalmi és stílushűséget ellenőrzi, de a figyelmének ki kell terjednie a terminológiára (a szakkifejezések szabatos és következetes használatára), a helyesírásra, a nyelvtani szabályok betartására és a formázásra (pl. a sorvégi elválasztásra, a fontosabb szövegrészek tipográfiai kiemelésére vagy a tördelésre) is. Ilyen sok tényezőt nyilvánvalóan képtelenség egyszerre szem előtt tartani, ráadásul mindegyikben bőven van szubjektív elem. A szöveg teljes átvizsgálását egyébként is nehezítik a rövid határidők és az egymást érő megbízások. A lektorálás tehát szükségszerűen részleges, így a lektor a jártasságától, a tapasztalataitól, a háttérismereteitől, a rendelkezésére álló segédeszközöktől, a szellemi frissességétől, a koncentráltságától, a türelmétől, a sürgősségtől vagy akár a díjazás mértékétől függően súlyozza az említett szempontokat.

Mindezek ellenére a hiteles fordítások lektorálásában számos tendencia mutatható ki; többek között az, hogy a változtatások bő 70 százaléka a terminológiát, a stílust és az ekvivalenciát érinti (Horváth 2011: 206). Az a nagyszámú körülmény, amely elvileg következetlenné és ötletszerűvé tehetné e munkát, gyakorlatilag nem ingatja meg a lektorokat abban, amit elsődlegesnek tekintenek az ellenőrzés során. Kutatásaim azonban arra is rávilágítottak, hogy a stílus – és a vele szorosan összefonódó nyelvhelyesség – körébe sorolható módosítások jóval gyakrabban alapulnak a lektor ízlésén, mint annak elősegítésén, hogy a végfelhasználó első olvasásra érthető szöveget kapjon.

E megfigyelés késztetett annak vizsgálatára, vajon lektorként hogyan javítok egy-egy nehézkes fordítói megoldást az említett cél érdekében. A hétköznapi gyakorlatból vett hiteles fordításokat kiegészítettem eredetileg magyarul írt szövegekkel is, hogy némelyik jelenséget alaposabban szemléltethessem. Megjegyzendő, hogy az így összegyűjtött szemelvények és a hozzájuk fűzött magyarázatok nem tekinthetők átfogó kutatási beszámolónak. Mindössze egy olyan példatárat kívántam összeállítani, amely a tartalmi és stílushűség feláldozása nélkül, de figyelemfelhívóan elősegítheti a könnyen befogadható hiteles fordítások készítését.

Változtatásaimat legfeljebb vitaalapnak vagy javaslatnak szánom, nem kötelező és örök érvényű szabálynak. Egyrészt a nyelvhasználók igényei és lehetőségei, a mindenkori közléshelyzetek túlontúl változatosak ahhoz, hogy bármit is szigorú törvénynek lehessen nyilvánítani. Másrészt lektorból sincs két egyforma a világon: problémaérzékenység és ízlés dolgában jelentős különbségek vannak közöttük. Harmadrészt az alábbi példák megítélését az itt helyszűkében elhagyott szövegkörnyezet is befolyásolhatja. Az ügyetlen, csupán jobb híján elfogadható megoldások például leginkább akkor szúrnak szemet, ha ismétlődően, több bekezdésben fordulnak elő, szórványosan már kevésbé. Nem baj tehát, sőt természetes, ha ezekkel a javaslatokkal nem mindenki ért egyet. A kulcsszó a „mérlegelés”: annak eldöntése, hogy az érintett szöveg az alábbi szerkezetekkel vagy nélkülük lesz-e világosabb, természetesebb és tömörebb.

Mi a változtatások haszna?

A példatár áttekintése előtt érdemes felvetni: mit nyerhet a hiteles fordítás végfelhasználója ezekkel a lektori változtatásokkal? Intuitíve ugyanis bizonyára sokan értenének egyet azzal, hogy egy hivatalos irat – akár magyar, akár idegen nyelvű – legfeljebb az elkerülhetetlen szakkifejezésekben térjen el egy köznyelvi szövegtől, ne a mondatok hosszában és szerkesztésében, hogy önállóan és azonnal emészthető legyen, vagyis ne szakértő bevonásával és második nekifutásra, valamint hogy szorítkozzon a lényegre, ne hemzsegjen az ismétlésektől és jogszabályi hivatkozásoktól. Egy hiteles fordítás persze nem vagy csak nehezen tud megfelelni az utóbbi kívánalomnak, hiszen ezen a téren merev keretek közé szorítja a forrásnyelvi szöveg. Ám abban már jó eredményeket érhet el, hogy közelítsen a köznyelvhez, és első ránézésre is befogadható legyen. Ismétlem: ez elvileg helyeselhető, de mi a gyakorlat?

A válasz az, hogy nem tudjuk, mivel soha nem készült felmérés a hiteles fordítások végfelhasználóinak elégedettségéről. Az ügyfélpanaszok jellemzően egy-egy név vagy szám elírására, illetve néhány kifejezésre korlátozódnak, nem összességében utasítják el a szöveg minőségét. De olyan kutatás sincs, amely az elégedettség alapján számszerűsítette volna az állampolgároknak szánt eredeti jogi és közigazgatási szövegek megértését. A témával foglalkozó nyelvművelők (Ferenczy 1956, Grétsy 1964, Grétsy 1976, Huszár 2002, Kovalovszky 1980) – és néha a jogászok is (pl. Dudás 2005) – általánosságban rosszallják a hivatalos stílus egyes sajátosságait, vagy bizonyos szavakat és fordulatokat bírálnak úgy, hogy bizonyításra nem szoruló tényként kezelik a tollhegyre tűzött jelenségek helytelenségét. Arról azonban nem szólnak, hogy a kifogásolt nyelvi elemek valóban gátolják-e a hivatalos iratok befogadását, és ha igen, akkor mennyire, hány ember számára, milyen iskolázottság és háttérismeretek esetén, ahogy arról sem közölnek semmit, hogy kit és hogyan károsítottak meg a „nyakatekert”, „magyartalan”, „idegenszerű”, „modoros” stb. kifejezések és szerkezetek. E minősítések ugyanis tudományos szempontból mindaddig csak megérzésnek vagy előítéletnek tekinthetők, amíg egy módszeres vizsgálat nem igazolja őket. Hogy ez mekkora adóssága a nyelvészetnek, és milyen módszertani kérdéseket vet fel, arról egyetlen kísérleti beszámoló tanúskodik (Heltai és Gósy 2005).

Az említett szerzőpáros szövegelemzési és pszicholingvisztikai megközelítésén kívül sok minden kiderülhetne a hivatalos iratok laikus felhasználóinak beszámolóiból is. Egyebek között az, hogy valakit pontosan milyen szavak vagy szerkezetek késztettek az adott szöveg többszörös elolvasására, mást is be kellett-e vonnia az értelmezésbe, valamint (rend)bírság, kötbér vagy pénzbüntetés megfizetésére kényszerítette-e a félreértésből adódó mulasztás, szabálysértés vagy eljárás.

Ahogy az utóbbi felsorolás is érzékelteti, a (hiteles fordítást is meghatározó) hivatalos stílus „káros mellékhatásai” nem pusztán anyagi jellegűek. Mindenféle kényelmetlenséggel, elsősorban időveszteséggel, szívességkéréssel, bosszankodással vagy akár azzal járnak, hogy az illető saját magát, anyanyelvi ismereteinek vélt hiányosságait okolja a szövegértés kudarcáért. Ha ezt – szintén egy szakszerű felmérés elvégzéséig hipotézisként – elfogadjuk, joggal mondhatjuk, hogy egy lektornak nem csak a vagyoni kártól kell megóvnia a hiteles fordítás felhasználóját. Arra is kell törekednie, hogy az ügyfél ne eleve szorongással vagy bosszankodva vegye kézbe a fordítást, azaz – Szilágyi N. (2001) szavaival – jó legyen a nyelvi közérzete.

Fontos lenne, hogy ez a meggyőződés minél több lektorban alakuljon ki, akkor is, ha az alább szemléltetett változtatásokból legfeljebb erkölcsi-szakmai hasznuk származik, míg nagyobb munkadíj vagy az ügyfél dicsérete nem, ő ugyanis a fordítói változat ismerete nélkül veszi át a lektor által előállított végterméket, vagyis nem látja, hogy miből mi lett. A lektor egyetlen mozgatórugója az a remény, hogy megkönnyítheti a végfelhasználó dolgát.

A hiteles fordítások értelemközpontú javításának távlati esélyei

Olybá tűnhet, hogy a hiteles fordítások nyelvi színvonalának emeléséhez csupán az itt tárgyalt és hasonló „műhelytitkok” terjesztésére van szükség. A helyzet azonban bonyolultabb ennél, hiszen a hiteles fordítás nem önálló nyelvváltozat vagy stílusréteg, hanem a magyar jogi és közigazgatási kommunikáció sajátos formája. Ebből következőleg érdemi változásra akkor lenne esély, ha ez az utóbbi diskurzus elkezdene átalakulni, és új mintát mutatna a rárétegződő hiteles fordításnak. Csakhogy a tömör és közérthető megfogalmazások térnyerése valószínűleg még hosszú időbe fog telni, mert a nagyközönségnek címzett hivatalos iratok fogalmazói

(a) sokszor kénytelenek nemcsak eseti (az adott ügyre, helyzetre vonatkozó), hanem általános érvényű állításokat is megfogalmazni, ez pedig éppen az elvontságnak kedvez;

(b) a tömeges szövegalkotás során időt takarítanak meg a bevált szerkezetek – olykor kétségtelenül gépies – használatával;

(c) sokszor önállóan, de soha nem magánemberként, hanem egy intézmény, hivatal, testület stb. képviselőjeként, annak jogköreit gyakorolva járnak el, döntenek vagy intézkednek, és ezt – akarva-akaratlan – azzal érzékeltetik, hogy a ragozott igealakokat személytelen (névszói és igenévi) szerkezetekkel váltogatják;

(d) a szakszavakat nem szívesen helyettesítik közérthető, de fogalmilag eltérő, pontatlan vagy félrevezető szinonimákkal;

(e) több évszázados nyelvi hagyományt követnek, amely a jelek szerint nehezebben változik, mint a köznyelvé.

Mindezeknek a tényezőknek természetesen nem szabad kishitűvé tenniük a lektorokat. A kiindulópont egyértelmű: a homályos és nehézkes hivatalos irat rossz nyelvi közérzetet és/vagy anyagi hátrányt okozhat, még ha ezek mértéke tudományos értelemben ismeretlen is. A végcél szintén nyilvánvaló: olyan hiteles fordításokat kell készíteni, amelyek a felhasználó idő- és pénzvesztesége, illetve bosszúsága nélkül töltik be rendeltetésüket. Ennek eszközei lehetnek az alábbi összehasonlító táblázatok. Fontos hangsúlyozni, hogy a bal oldali oszlop tartalma nyelvtanilag mindenhol kifogástalan, és a javasolt megoldásoknak nincs önértékük, viszont a lektornak egy ilyen szövegben mindig érdemes megfontolnia, hogy él-e velük. Azt kell ugyanis eldöntenie, hogy a fordítás hitelességét hogyan tudja összeegyeztetni a szöveghűséggel és az érthetőséggel.

A példatár első része a tömörítés eszközeiből ad ízelítőt, a második rész az érthetőség javítását szemlélteti, a harmadik pedig azt mutatja be, hogyan lehet valamit több lépcsőben átfogalmazni.

A tömörítés eszközei

Az ókor óta stíluserényként számon tartott tömörség azt jelenti, hogy ugyanazt a közleményt kevesebb szóval, rövidebb szavakkal, illetve szavak helyett toldalékokkal fejezzük ki. Ennek egyaránt vannak nyelvtani és szókészleti eszközei.

1. A tömörítés nyelvtani eszközei

1.1. -ás/-és képzős főnév → ige

Az -ás/-és képző igéből hoz létre főnevet, ezért alkalmas az elvont fogalmak kifejezésére. Mivel a jogi és közigazgatási szövegeknek nagy szükségük van ezekre, gyakran alkalmaznak ilyen főneveket. Az említett toldalék azonban sokszor csak arra szolgál, hogy az állítmányi szerepükből „lefokozza” azokat a szótöveket, amelyek értelmileg a mondat főhangsúlyos részét képezik. Ilyenkor célszerű „helyreállítani” az illető szó(tő) „elveszett jogait”, már csak azért is, mert az elvontból konkrét, a statikusból pedig dinamikus lesz.

Szerkesztetlen változat	Szerkesztett változat
A gyár végrehajtotta a sebességváltó ellenőrzését.	A gyár ellenőrizte a sebességváltót.
A bank nem nyújt finanszírozást a vételre.	A bank nem finanszírozza a vételt.
akkor gyakorolhatja a szerződés felmondására vonatkozó jogát, ha…	akkor mondhatja fel a szerződést, ha…

1.2. -ás/-és képzős főnév → főnévi igenév

A fentihez hasonló beavatkozás hajtható végre azzal a különbséggel, hogy a főnévből nem ige, hanem – ha a mondatszerkezet úgy követeli meg – főnévi igenév lesz.

Szerkesztetlen változat	Szerkesztett változat
E törvény célja a társadalmi jólét és a fenntartható fejlődés biztosítása, az egész életen át tartó tanulás elősegítése, valamint az életminőség javítása.	E törvény célja biztosítani a társadalmi jólétet és a fenntartható fejlődést, elősegíteni az egész életen át tartó tanulást, valamint javítani az életminőséget.
Az üzembentartó nem jogosult a gépkocsi más személyeknek történő bérbeadására.	Az üzembentartó nem jogosult bérbe adni a gépkocsit más személyeknek.

Az utóbbi példa egyúttal felveti, hogy egyáltalán szükséges-e a más személyeknek kitétel.

1.3. Mellékmondat → névszói szerkezet

Tapasztalt kontrollszerkesztők és lektorok régi tanácsa, hogy a természetes magyar beszédhez és az azt utánzó íráshoz inkább az igei, mint a névszói szerkezetek állnak közel. Néha azonban éppen fordítva kell eljárni, például akkor, ha a cél nem a köznyelvi, hanem a szaknyelvi stílus, márpedig a hiteles fordításhoz az utóbbi illik, nem az előbbi.

Szerkesztetlen változat	Szerkesztett változat
A felek felhatalmazzák az ügyvédet, hogy – ha szükséges –járjon el…	A felek felhatalmazzák az ügyvédet, hogy – szükség esetén –járjon el…
A szerződés – ha még nem került teljesítésre – továbbra is hatályos.	A szerződés – korábbi teljesítés hiányában – továbbra is hatályos.
Az ellátást csak olyan házaspárokigényelhetik, akiknek nincs gyermekük.	Az ellátást csak gyermektelen házaspárok³ igényelhetik.

1.4. Névutó → esetrag

A magyar nyelv névutói önmagukban semmivel sem „rosszabbak” (nehézkesebbek, ritkábbak vagy idegenszerűbbek), mint az esetragok, de egy bizonyos mennyiségben – amelyre persze mindig a lektornak kell ráéreznie – indokolatlanul megnövelhetik a mondat hosszát. Másként szólva: ha a lektor túlzsúfoltnak érzi a fordítás valamely mondatát, azt főleg úgy teheti szellősebbé, hogy kiiktat egy névutót, és egy rokon értelmű esetraggal pótolja.

Szerkesztetlen változat	Szerkesztett változat
a hivatal felé benyújtott kérelem	a hivatalhoz/hivatalnak benyújtott kérelem
a vevő részére átadott kulcsok	a vevőnek átadott kulcsok
e program keretein belül	e program keretében

1.5. Ragos főnév és befejezett melléknévi igenév → képzős főnév

Szintén a fölösleges szavak megtakarítását segítheti elő egy jól megválasztott képző, amely egyszerre helyettesíthet egy ragos főnevet és egy – leírására és kiolvasására nézve is nehézkes – befejezett melléknévi igenevet. Természetesen ez sem kötelező változtatás: a lektornak csak azt kell átgondolnia, hogy nem csorbul-e az érintett szövegrész értelme.

Szerkesztetlen változat	Szerkesztett változat
a Budapesten megrendezettbajnokság	a budapesti bajnokság

1.6. Folyamatos melléknévi igenév → birtokos személyjel

A fentihez hasonló eljárás a folyamatos melléknévi igenév lecserélése birtokos személyjelre. Ezt különösen akkor érdemes mérlegelni (mint az alábbi első esetben), ha egy bővítménynek szintén van bővítménye, vagyis az alaptagra két szintmélységből kell „felugrani”.

Szerkesztetlen változat	Szerkesztett változat
a hajólajstromból történő törlésről szóló igazolás	a hajólajstromból történő törlés igazolása
az adásvételhez kapcsolódó összes költség	az adásvétel összes költsége⁴
a külföldiek földvásárlására vonatkozó tilalom	a külföldiek földvásárlásának tilalma

2. A tömörítés szókészleti eszközei

2.1. Az ismétlődő szó(tő) mellőzése

A jó fogalmazásnak egyik közismert, már az általános iskolában tanított alapszabálya az, hogy kerülni kell az ismétlődő szó(töve)t. Ez alól kivétel a jogi és minden egyéb szaknyelv, mert az öncélú változatosságot szolgáló szinonima csak zavart kelt. Az alábbi példák tanúsága szerint azonban az ismétlődés néha nem az egyértelmű vagy a következetes szóhasználatot segíti elő, hanem csupán fölöslegesen felduzzasztja a mondatot.

Szerkesztetlen változat	Szerkesztett változat
Az online jogi tanácsadás nem alkalmas a minden szempont figyelembevételével megadottteljes körű válasz megadására.	Az online jogi tanácsadás keretében nem adható minden szempontra kiterjedő válasz.
Tagjaik száma csak páratlan számban határozható meg, megállapodás hiányában tagjaik száma: három.	Tagjaik száma csak páratlan lehet, megállapodás hiányában három.

2.2. A tautológia (fölösleges rokon értelmű szavak) mellőzése

Egy szöveg tartalmi veszteség nélküli rövidítésének szintén közismert módja a tautologikus szerkezetek „megfelezése”, mivel a fennmaradó 50 százalék ugyanazt fejezi ki, mint a másik. Ezúttal szükségtelen is megadni a teljes mondatot és szövegkörnyezetet: e kifejezések szinte mindig összezsugoríthatók úgy, hogy ne maradjon ki semmi lényeges a mondanivalóból.