Kattintson a Fullscreen ikonra
, ha a folyóiratot nagyobb méretben kívánja olvasni!
Austin szerint „A jog léte egy dolog, helyessége vagy helytelensége pedig egy másik” (Austin 1954: 184).[2] Austin ezzel azt az elvet juttatta kifejezésre, hogy a jogtan egyik ága csupán leírja, milyen a jog, a törvényhozás tudománya pedig azzal foglalkozik, milyennek kellene lennie a jognak. A jog nyelvezetével foglalkozó kutatások is egyrészt irányulhatnak arra, hogy milyen a jog nyelvezete, másrészt arra, hogy milyennek kellene lennie ahhoz, hogy érthetőbbé váljanak a jogi szövegek, és a jogszabályok jobban be tudják tölteni funkciójukat. Bár a jog nyelvezetének vizsgálatakor hasznosabbnak ítélhetjük az arra való törekvést, hogy megválaszolhassuk az utóbbi kérdést, a pusztán leíró kutatások is több lényeges körülményre rávilágítanak, főleg történeti összefüggésekben.
Egészen különleges összefüggésekre jöhetünk rá, ha például a magyar bányajog nyelvezetét vizsgáljuk meg történeti fejlődésében. A történeti események és az állammal kapcsolatos reformok híven visszatükröződnek a jogszabályok tartalmában és nyelvezetében is. A bányajogi szövegekben nemcsak a német és a latin nyelv keveredik egymással, hanem a jogi és a bányászati szaknyelv is. Ezeknek a nyelveknek a keveredése nem véletlen, hiszen születésekor a jogalkotás nyelve, a jogi szaknyelv a latin, a bányászati szaknyelv pedig a német volt.
A bányászati szaknyelv alapvetően németül alakult ki, aminek az oka az volt, hogy a bányaműveléssel német hospesek (telepesek) kezdtek foglalkozni az ország területén. A bányavárosok előzményének a bányatelepek tekinthetők, ahol a bányászok és a bányaműveléshez szükséges egyéb szakemberek éltek (Wenzel 1880: 27). Mind Péch Antal (Péch 1884: 7), mind Wenzel Gusztáv (Wenzel 1880: 19) kihangsúlyozza, hogy az uralkodók az államalapítás óta kezükben tartották a bányászatot, ebből pedig az következik, hogy ezeken a bányatelepeken azok éltek, akik a kincstári bányákban dolgoztak, sőt a kezdetekben a nehéz munkákra rabszolgákat is alkalmaztak. Azokon a helyeken, ahol már a honfoglalás ideje előtt is folyt bányaművelés, az eredetileg bányászattal foglalkozó őslakosok szakértelmük miatt valószínűleg tovább folytatták munkájukat. Faller Jenő szerint Szent István Lengyelországból is hozatott be szakembereket (Faller 1939: 38, 41).
Richter Ede szerint már II. András német bányászokat telepített le Türingiából a bányászat fellendítése céljából, akik magukkal hozták német szokásjogukat is (Richter 1906: 87). A tatárjárás során azonban a bányászathoz értő szakemberek elmenekültek, a király pedig nem tudta a bányáit hasznosítani. Ezért vált szükségessé a hospesek betelepítése, akik német területekről érkeztek a bányavidékekre, főleg Türingiából (Selmecbánya, Besztercebánya), Tirolból (Selmecbánya), Szászországból (Selmecbánya), Észak-Csehországból (Körmöcbánya) (Máté 2007: 185).
Heiner Lück bányaregáléról írt munkájában találhatunk egy megjegyzést, amit Selmecbánya, és a többi bányaváros alapítása a legnagyobb mértékben alátámaszt. Ő ugyanis felhívja a figyelmet a bányaregálé németországi megjelenésével kapcsolatban, hogy a bányászat fenntartása céljából a bányászattal foglalkozók, mivel tevékenységük speciális szakértelmet kívánt, számos privilégiumban részesültek. A privilégiumok felkínálása vonzerőt jelentett a bányásznépnek, hogy lakhelyük megváltoztatásával többletjogokhoz jussanak (Lück 2005: 529). Azaz nem a bányásznép bukkant fel hirtelen Selmecbányán, mint azt egyes kutatók állítják, hanem a király a tatárjárás után a bányászati vállalkozókat privilégiumokkal ösztönözte az elnéptelenedő bányavidékre való beköltözésre.
Ezek közül a legfőbb kiváltság az volt, hogy saját bányajogukat alkalmazhatták, valamint a bányavárosokban saját maguk ítélkezhettek, és irányíthatták a város ügyeit. Ezt a nézetet támasztja alá Richter Ede megállapítása is:
„IV. Béla király egyenes meghívására jöttek azután ide tömegesen a német szászok és ezek lettek voltaképpeni alapítói Schembnitz, Selmecz városának. Ezek a németek rögtön hozzáfogtak az építkezéshez és a bányák művelésének folytatásához, de nem feledkeztek meg régi honukban élvezett polgári jogaikról sem, melyek megerősítését kérték és meg is kapták a királytól” (Richter 1906: 87).
A hospesek behívására azért volt szükség, mert bár a magyarok is ismerték a bányászatot,
„kellő számú és szaktudású mester, indíttatás valamint hazai jogszokás hiányában nem vállalt részt a kolonizációból, az alsó-magyarországi bányavárosok megalakulása a németség beköltözése révén valósulhatott meg. A város háttértelepülései és a bányatelepek lakossága is zömében német ajkú lehetett. Az alsó-magyarországi bányavárosok térsége a 15. század végén német nyelvterület volt” (Máté 2007: 185).
A felső-magyarországi bányavárosok szövetségét megalapozó statútumok (Óvári-Kolosváry 1890: 43) is németül születtek, hiszen e bányavárosok lakossága szintén a német hospesek közül került ki. Ez a körülmény maga után vonta, hogy a bányászatban, valamint a montángazdaság[3] igazgatásában használatos nyelvvé a német vált. A középkor folyamán egyébként is a bányajogot a partikularitás jellemezte, alig született a bányászattal kapcsolatos latin nyelvű törvénycikk. A bányavárosok ugyanis saját német nyelvű jogkönyveiket alkalmazták, melyek bányászattal kapcsolatos részeiben a bányászati szakkifejezések természetesen németül szerepeltek. Jó példa erre Selmecbánya jogkönyve (Fuchs 2009).
A bányajog nyelvezete később sem változott, hiszen a csekély számú latin nyelvű törvénycikk mellett a Habsburg uralkodók alatt, akik a bányaregálé elve alapján tartottak igényt a bányakincsekből nekik járó részre, mint a montángazdaság irányítói német nyelvű rendeletekkel szabályozták a területet. A magyar bányajog fejlődésének egy újabb korszaka kezdődött a Habsburg uralkodók központosítási törekvéseit tükröző Miksa-féle bányarendtartás kihirdetésével 1573-ban (Schmidt 2/224, MBO), melynek nyelve szintén német volt. A bányarendtartást az országgyűléssel nem sikerült elfogadtatnia az uralkodónak, ezért nem vált belőle latin nyelvű törvénycikk. Érdekességként megjegyezhető, hogy a lefordítására nem is gondoltak, hiszen ekkor már elkezdődött a magyar rendek kiszorítása a bányaigazgatásból, és alapvetően osztrák hivatalnokok intézték a bányászati ügyeket.
Így Ember Győző még azt is felvetette, hogy I. Ferdinánd a bányászati igazgatást a magyar kamara helyett azért helyezte az alsó-ausztriai kamara felügyelete alá, mert lehet, hogy a magyar kamarában a bányaigazgatásra jellemző német nyelv ismeretének hiánya miatt volt szükség felettes szervként az alsó-ausztriai kamarát választani (Ember 1946: 300). Véleményem szerint ez kevésbé valószínű. Bár Ember (1946) szerint a rendek nemigen törődtek a bányászattal, és ezért belenyugodtak az alsó-ausztriai kamara főhatóságába, szerintem az uralkodó éppen azért ragaszkodott ehhez az intézményhez ezen a területen, mert ha a rendek, akik mindig a magyar szervek idegen intézményektől való befolyásolása ellen küzdöttek, elérték volna céljukat, a bányászat bevételeiről való döntés nem egyedül az uralkodó kezében összpontosult volna.
A magyar kamara függetlenségéért és a bécsi kamarával való egyenrangúságáért a rendek több törvénycikket is elfogadtak (1608:V. tc., 1609:XXI. tc., 1618:XV. tc., 1622:XVIII. tc., 1647:CXLVI. tc., 1655:XI. tc.), melyeknek azonban nem sok foganatja volt. Bár a magyar kamara olyan bevételeket kezelt, melyek egyedül a királyt illették, az uralkodóhoz intézett felterjesztések mégis először a bécsi kamarába kerültek, melyeket az megvitatott, észrevételeket tehetett, és előkészítette a királyi döntéseket. A királyi rendeleteket is, bár az uralkodó írta azokat alá, a Hofkammerben hozták meg. A levelezés nyelve így német volt (Nagy 1976: 295).
Párhuzamként megemlíthető, hogy az Osztrák Polgári Törvénykönyv magyarországi bevezetésekor, bár annak kihirdetésekor még nem volt meg a magyar fordítása, még 1853-ban elkészült egy német–magyar kiadása. Hiába állt rendelkezésre azonban a magyar nyelvű joganyag, a polgári jog területén uralkodó szokásjog gátolta az idegen törvénykönyv befogadását (Neschwara 2011). A Miksa-féle bányarendtartás pedig hiába volt német nyelvű, ami legjobban megfelelt a német ajkú bányászoknak, a bányavárosok szintén saját, jogkönyveikben összefoglalt szokásjogukhoz ragaszkodtak. A bányarendtartás alkalmazására többször kellett figyelmeztetni a bányászati hivatalnokokat.
Pedig az osztrák uralkodók hivatalnokai által működtetett kamarákban nemcsak a bányászati szaknyelv, hanem a bányaigazgatás nyelve is a német volt. Mária Terézia korában az abszolutisztikus törekvések a bányászati igazgatásban is megmutatkoztak. Erre annál is inkább szükség volt, mert a királynőnek az örökösödési, majd a hétéves háborúhoz rengeteg pénzre volt szüksége, amit főleg különféle bankházakkal kötött kölcsönszerződésekkel próbált pótolni. A kölcsönökhöz a kibányászott réz szolgált fedezetül (Gedeon 2017). A minél több bevétel érdekében kiadott rendeletek megfogalmazásán az a kétségbeesés is érződik, amellyel az udvar a hadsereg finanszírozásához szükséges pénzt minél gyorsabban próbálta előteremteni.
A rendeletek, amelyeket a központi szervek az alsóbb, helyi szervekhez intéztek, megfogalmazásukban már nem jogszabályokhoz, hanem utasításokhoz hasonlítanak. A rendeletek bevezető szövege híven tükrözi a kor udvariassági formuláit, összekeverve a jogszabályokból megismert fordulatokkal. Például a császári leirat a független Bányászati Udvari Bizottság létrehozásáról így kezdődik:
„Mi Mária Terézia. Méltóságos, kedves, hívünk! Az ország anyjára jellemző legnagyobb gondossággal, mint országaink és alattvalóink jólétéből következik…” (Schmidt 7/81).
Nemcsak az uralkodó, hanem a kamarai hivatalnokok is alkalmazták az udvariassági fordulatokat. Például egy kamarai rendelet, melyet 1579-ben az alkamaragrófnak és az ellenőrnek címeztek, így kezdődik: „Nemes, legjobb, kedves Hivatalnokok!” (Schmidt 3/1)
A rendeletek gyűjteményében megfigyelhető, hogy az uralkodónak azokat a leiratait, melyek általános jelleggel, hosszabb távra szólnak, latin nyelven fogalmazták meg. Így például Rudolf leirata arról, hogy az opállal és egyéb drágakövek bányászatával foglalkozó vállalkozókat ne háborgassák tevékenységükben (Schmidt 3/481), vagy Mária Terézia híres, a bányavárosok bíráskodásáról szóló leirata szintén latin nyelvű (MBO 125).
A bányajogi rendeletekben számos olyan latin kifejezés található, melyek német ragozást kaptak. A latin szavak könnyen felismerhetőek a rendeletek szövegében, mivel nem gót betűs írással szerepelnek bennük. Az igék közül például: deferiren, extradirt, subdelegiren, repraesentiren, committiren, frequentiren, continuiren. Olyan latin igékből képzett főnevekkel is találkozhatunk, melyeket a német –ung végződéssel változtattak igéből főnévvé: pl. liquidi-rung, Dirigirung. Megfigyelhető, hogy a szövegek keverik a német és a latin helyesírási szabályokat, hiszen a liquidirung, bár főnévként szerepel, kis kezdőbetűvel írták, míg a Dirigirung a német helyesírási szabályoknak megfelelően nagy kezdőbetűt kapott. Számos fordítás nélküli latin kifejezést is találhatunk a jogszabályokban, melyek a jogi szaknyelv részének tekinthetők: pro Regula, Capo in loco, anticipationes. Itt is megfigyelhető a német helyesírásnak megfelelő nagy kezdőbetű használata.
A Magyarországon alkalmazott bányajog teljes idegenségét jelzi, hogy a rendeletek a magyar szokásjogtól eltérően, a ius commune alapján tartalmaztak egyes jogintézményeket. Így például a birtok és a tulajdon között a Tripartitum tanúsága szerint a magyar szokásjog nem tett különbséget:
HK I. 24,2: „…a birtok szót kétféle értelemben lehet venni. Először jelenti valamely ingó vagy ingatlan dolog tulajdonát, használatát és kormányzását. Ily módon a birtok mintegy azt teszi, hogy bír valaki azon dolognak haszonvételével és tulajdonával, a melyet tényleg hatalmában tart és kormányoz. 3. Másképen pedig birtok neve alatt valamely falu értendő, még pedig sajátos jelentésben…” (Werbőczy 1990: 102).
A római jog szerint: D. 41,2,12,1 Nihil communa habet proprietas cum possessione. – Semmi közössége nincsen a tulajdonnak a birtokkal. A bányajogi rendeletek között is több olyat találunk, melyek a római jogi értelemben alkalmazzák a tulajdon és a birtok közötti különbségtételt. Így például egy 1789-ben kiadott főkamaragrófi rendelet előírja, hogyan kell a magángyűjteményekben fellelhető különleges érckristályokat, stufákat[4] értékesíteni (Schmidt 18/261). Egy 1780-ban kiadott rendelet szerint a stufák csak az urbura[5] megfizetése után maradhattak a magángyűjteményekben (Schmidt 15/4). Az 1789-es főkamaragrófi rendelet szerint azonban ezeknek az ércdaraboknak a tulajdonosa a király volt, akik pedig ezeket a gyűjteményükben tartották, csak birtokosnak voltak tekinthetők.
„…die Eigentümer oder vielmehr Besitzer derselben, da es um eine in das Bergwerks Regale einschlagende und einen besonderen Consens voraussetzende Sache zu thuen ist…” (…ezeknek a tulajdonosa vagy sokkal inkább birtokosa, mivel egy bányaregálé alá eső és különleges megegyezést előfeltételező dologról van szó…)
A rendelet szerint a különleges ércdarabokat egy lezárt rekeszben ki kellett állítani. Ha valamelyiket eladták, a hivatalnokoknak részletesen kellett dokumentálniuk a stufa tulajdonságait és árát, valamint a vevő adatait. Az ércdarabot átadták a vevőnek, az addigi birtokos pedig megkapta az általa korábban kifizetett urbura összegét. A rendelet nem jelöli meg, milyen lesz a vevő dologi jogi helyzete, mivel azonban ő kifizette a stufa árát, valószínűleg tulajdont szerzett rajta.
A stufa találójának birtokosi helyzetét támasztja alá egy 1742-ben történt eset leírása is, amikor egy munkás egy 28 kg súlyú ezüstdarabot talált. A munkás leadta a stufát a kamarában, amiért 700 frt jutalmat kapott. Ebben az időben 700 frt egy magasabb rangú hivatalnok éves fizetése volt a selmecbányai kamarában (Zsámboki 2005: 129). A munkás tehát nem az érctömb árát kapta meg mint tulajdonos, hanem egy jutalmat, amiért a királynő stufáját megtalálta. A stufa egyébként a német rendeletek szövegében Stuffenként szerepel.
A 18. század végén a magyar rendek a bányászatra való befolyásuk visszaszerzését a bányajog kodifikációjával próbálták elérni. Ez a törekvésük azonban megbukott a szén bányászatának és a regáléelvnek a rendezésén. Ennek megfelelően azok a törvények, melyek a jogszabályok magyar nyelven való megalkotásáról rendelkeztek, nem éreztethették hatásukat a bányászati igazgatás nyelvében, így az 1792. évi VII. törvénycikk sem, mely szerint:
„A magyar nyelv tanítása ez ország határai között ezentúl rendes tantárgy legyen, hogy ily módon bizonyos idő lefolyása alatt lassankint közhivatalt az ország határain belül csak olyanok nyerjenek, a kik egyéb, rendesen elvégzett tanulmányaik mellett a hazai nyelv ismeretét is a tanárok bizonyítványával igazolni tudják” (Márkus 1901: 245).
A bányászati kamarákban azonban az udvari hivatalokból a rendeleteket továbbra is németül kapták meg a hivatalnokok.
Bár 1844-ben született a legjelentősebb bányatörvény-javaslat, mivel nem vált belőle törvény, nem változtathatott a nyelvezeten, pedig az 1844. évi II. törvénycikk értelmében már magyar nyelven kellett volna meghozni:
„A törvénycikkek valamint már a jelen országgyűlésen is egyedül magyar nyelven alkottattak és erősíttettek meg: úgy ezentúl is mind alkottatni, mind királyi kegyelmes jóváhagyással megerősíttetni egyedül magyar nyelven fognak” (Márkus 1896: 198).
Az 1844-ben született javaslatnak pedig éppen az volt a fő törekvése, hogy az uralkodó a magyar rendek nélkül ne dönthessen egyedül a bányászati bevételek felhasználásáról. A tervezet magyar nyelvű megjelenése hozzájárulhatott volna a magyar bányászati terminológia kialakulásához.
A kodifikáció elmaradása és a történeti események miatt 1854-ben az osztrák bányatörvényt vezették be az országban. A bányatörvény német nyelve továbbra is kiszorította a bányajog területéről és a bányaigazgatásból a magyar nyelvet. A fordulat 1867-ben következett be, amikor Ferenc József elrendelte a magyar minisztériumok visszaállítását. A magyar minisztériumok felállítása a bányaigazgatás nyelvében is változást hozott.
A Diósgyőri Vasművel kapcsolatban Soós Imre kutatási naplójában erről a következőket olvashatjuk:
„Az osztrák beamterek napja leáldozik, s felvirrad az alkotmányos élet gyönyörű hajnala, mit százezrek örömrivallgása köszönt. A nemzet megbékél uralkodójával, a hős honvédek vérével öntözött földből kihajt a szabadság pálmája. 1867. év március havának 18. napján érkezik le az a rendelet, mely tudatja, hogy az alárendeltségi és szolgálati viszony a bécsi pénzügyminisztérium irányában megszűnt, s a művek ezentúl a Magyar királyi pénzügyminisztérium alá tartoznak. A hivatalos iratok lehetőleg magyarul irandók. Ebből elől jár a főkamaragrófság, melynek iratai innét számítva magyar nyelvűek. Még évi május hó 6-án értesítik a műveket, hogy Mednyánszky Dénes bárót, Trencsén főispánját alsó-magyarországi főkamaragróffá nevezték ki.” […]
„A német pecsétnyomók használaton kívül kerülnek, s helyüket a magyar köriratú pecsétnyomók foglalják el. Ezen rendeletre akkori tisztek hatalmas „Éljen”-t írtak” (Porkoláb 2003: 27).
Ez a szemelvény jól mutatja, hogy a Habsburg uralkodók a magyarországi montángazdaságot teljesen a saját tulajdonuknak tekintették. Az ebből az ágazatból származó bevételeket a regálé elve alapján a maguk belátása szerint használták fel. Ezt a tevékenységüket pedig egészen 1867-ig saját hivatalnokaik segítségével gyakorolták, ami szükségtelenné tette a magyar nyelvű jogszabályok megalkotását, és a hivatali nyelv is a német volt. Nagy jelentőséggel bírt, hogy a fenti beszámoló szerint, az uralkodó akaratát megtestesítő főkamaragrófot is 1867-ben már a magyar nemesek közül választották, és levelezésében pedig a magyar nyelv használatát követelték meg. A Schmidt-féle rendeletek gyűjteményéből kiderül, hogy a főkamaragrófi hivatal korábban németül folytatta levelezéseit.
Az osztrák „beamterek” (hivatalnokok) megjelölés híven tükrözi, hogy a bányászati igazgatásban még a magyar nyelvbe is a németet keverték, a német helyesírási szabályok alkalmazása nélkül. A beamterek távozásának sem véletlenül örültek a vasmű dolgozói. 1775-ben ugyanis a vasművet a kincstár kezelésébe vették, ami azt jelentette, hogy legfelső irányító szervévé a bécsi udvari kamara pénz- és bányaügyi csoportja vált. Gyárvezetőnek az alapító Fazola Henriket, hámorsáfárnak pedig Johann Georg Schwarztköniget nevezték ki. A Fazolának írt utasításban pedig azt olvashatjuk, hogy a bányatanácsos is egy osztrák beamter, von Deschan Gottfried volt (Porkoláb 2003: 26).
1867 után, mikor az igazgatás nyelve a beamterekkel együtt magyar lett, szükségessé vált a német bányászati szakkifejezések magyar nyelvre való fordítása. Péch Antal állította össze a német–magyar bányászati műszótárat 1879-ben (Péch 1879). A szótár nem adja meg a terminusok definícióját, egyszerűen a német szavak magyar jelentését írja le. A szavak melletti jelölések pedig a montángazdaság egy-egy ágát jelölik: ásványtan, bányászat, bányaméréstan, építészet, erdészet, földtan, gépészet, kémlészet, sóbányászat, ércelőkészítés.
Bár a jogi terminusok is szerepelnek a szótárban, Péch (ibid.) nem jelöli meg külön, hogy azok a jogi területhez tartoznak. A regálé ugyan a magyar jogi szövegekben is fordítás nélkül szerepel, Péch nem a definícióját adja meg, hanem úrjognak fordítja. Péch (ibid.) az Erbstollent egyszerűen altárnának, az Erbstollengerechtigkeit terminust pedig altárnajognak fordítja, a Kuxot, bányarésznek, a Gewerke fordítása pedig bányarészes. Ezek olyan terminusok, melyek a bányászatban is használatosak voltak, de jogi szempontból is nagy jelentőséggel bírtak. Megértésük valószínűleg csak a laikusoknak okozott gondot, Péch (ibid.) feltehetőleg a szokásos magyar megfelelőjüket adta meg a szótárban.
Ezek egyébként olyan jogilag is fontos kifejezések, melyek német nyelvű formájukban, fordítás nélkül a magyar bányászati szaknyelvben is használatosak lehettek. A magyar nyelvű forrásokban a Stollen (tárna) helyett a stollna megjelöléssel is találkozhatunk. Valódi jelentésük azonban még a német ajkú laikusok számára is teljesen ismeretlen lehetett. Erre utal, hogy Lück a német bányajog fejlődéséről írt munkájában pontos definícióját adja az Erbstollengerechtigkeit terminusnak:
„Mielőtt speciális gépek és megfelelő technikai berendezések lettek volna, a bányákba betörő vizet Stollen-ek segítségével vezették el, melyek a levegőztetést is megoldották. A költségek minimalizálása és a hatékonyság növelése érdekében több bánya részére közös Stollen-t alkalmaztak. Az Stollen-ekre vonatkozó jogokat a bányatulajdonhoz hasonlóan, adományozással alapították. Azok a Stollen-ek melyek egy bizonyos mélységet elértek, az Erbstollen jogi minősítést nyerték el” (Lück 2015: 119).
Ez pedig azt jelentette, hogy azoknak a bányáknak, melyek számára a víztelenítést vagy levegőztetést megoldotta, részesedést kellett fizetni az Erbstollen tulajdonosának.
A magyar nyelvben is használatos kifejezésekké váltak a beamterek elnevezései, mint például a sáfár, amelynek német megfelelője a Schaffer. Péch (1879) szótárában egyszerűen sáfárnak fordítja és hozzáteszi, hogy gondviselő, mivel ezeknek a hivatalnokoknak a fő feladata az volt, hogy a rájuk bízott területek gondját viseljék. A hivatalnokok német elnevezésében latin terminusok is meghonosodtak, mint például az Inspector, Inspectorat, Adjunct, a német helyesírásnak megfelelő nagy kezdőbetűvel. Ezeknek azonban a magyar nyelvben is használatos fordítását adja meg Péch: felügyelő, felügyelőség, segéd. Arra nézve, hogy melyik hivatalnoknak mi volt a feladata, a Schmidt-féle gyűjteményben lévő instrukciók adnak részletes útmutatást, melyek ebből a szempontból mintegy szótárként is funkcionálnak, hiszen – Péch szótárától eltérően – az elnevezés mögötti definíciót tartalmazzák (pl. Schmidt 8/281–423). Ezek az instrukciók (latinból származó, németül és magyarul is használatos terminus) felszólító módban fogalmazzák meg, mi az adott hivatalnok feladata.
Bár a magyar bányajogi törvény elfogadására 1960-ig kellett várni (1960. évi III. tv.), elfogadtak olyan magyar nyelvű törvényeket, melyek a bányászat egyes részterületeit szabályozták. Így például az 1911. évi VI. tc. az ásványolajfélékről és a földgázokról és az 1911. évi VII. tc. a káliumsókról. Erre az időre azonban már kialakult a magyar bányászati terminológia is, mely megfelel a Péch Antal szótárában lévő fordításnak, és a szakirodalomban használatos kifejezéseknek. Pl. zártkutatmány, bányaművelés, adományozás, bányamérték.
Ebből az összefoglalásból jól kiderül, hogy egy gazdasági ágazatban érvényesülő joganyag nyelvezetén az adott szakterületen érvényesülő társadalmi, gazdasági, történeti viszonyok változásait is nyomon lehet követni.
Irodalom
Austin, J. 1954. Province of Jurisprudence Determined and the Uses of the Study of Jurisprudence. London: Weidenfeld and Nicolson.
Ember Gy. 1946. Az újkori magyar közigazgatás. Mohácstól a török kiűzéséig. Budapest: Irodalmi, Művészeti és Tudományos Intézet.
Faller J. 1939. Szent István szerepe a magyar bányászat és kohászat történetében. BKL 72. évf. 2. szám 36–42.
Fuchs P. (ford.) 2009. Selmecbánya város középkori jogkönyve. Budapest: Montan-Press.
Gedeon M. 2017. Die Rolle des Bergregals bei den Darlehensgeschäften der ungarischen Könige. In: Terézia Hisemová (ed.): The loan or usury? Compulsory enforcement of judgment – historical and law foundations and problems of application practice I. Reviewed proceedings of scientific papers. Košice: Univerzita Pavla Jozefa Safárika v Kosiciach, 65–78.
Lück, H. 2005. Bergrecht, Bergregal, In: Cordes, Albrecht et al. (Hg.): Handwörtebuch zur deutschen Rechtsgeschichte. Band I., Berlin: Erich Schmidt Verlag. 527–533.
Lück, H. 2015. Die Entwicklung des deutschen Bergrechts und der Bergbaudirektion bis zum Allgemeinen (preußischen) Berggesetz 1865. In: Wolfhard Weber (Hg.): Geschichte des deutschen Bergbaus, Bd. 2: Salze, Erden und Kohlen. Der Aufbruch in die Moderne im 18. und frühen 19. Jahrhundert, Münster: Aschendorff Verlag. 111–216.
Máté G. 2007. Az alsó-magyarországi bányavárosok etnikai képének történeti és földrajzi vizsgálata. Földrajzi Értesítő, 56. évf. 3–4. szám. 181-204.
Nagy I. 1976. Die ungarische Kammer und die Wiener zentrale Finanzverwaltung 1686–1848. In: Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae, 22. évf. 3–4. szám. 291–327.
Neschwara, Ch. 2011. Das ABGB in Ungarn. In: Elisabeth Berger (Hg.). Schriften zur Europäischen Rechts- und Verfassungsgeschichte, Band 57: Österreichs Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch (ABGB). Eine europäische Privatrechtskodifikation, Band III: Das ABGB außerhalb Österreichs. Berlin: Duncker & Humblot. 33–134.
Óvári K., Kolosvári S. 1890. A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye, 2, 2. fele. Budapest: MTA.
Péch A. 1879. Magyar és német bányászati szótár, Schelmezen.
Péch A. 1884. Alsó-Magyarország bányamívelésének története. Budapest: MTA
Porkoláb L. 2003. Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1770–1919 (Tanulmányok Diósgyőr történetéhez, 1417-460X; 12.). Miskolc BAZ m. Lvt. Közp. Kohászati Múzeum.
Richter E. 1906. Selmeczbánya. In: Borovszky Samu (szerk): Magyarország vármegyéi és városai, Hont vármegye és Selmeczbánya sz. kir. város. Budapest: Országos Monográfiai Társaság.
Wenzel G. 1880. Magyarország bányászatának kritikai története. Budapest: MTA.
Zsámboki L. 2005. Bányászat a szatmári béke és a kiegyezés között. In: Zsámboki László (szerk.): Selmeci ezüst, körmöci arany. Rudabánya-Miskolc: Érc- és Ásványbányászati Múzeum MTA MAB Bányászattörténeti Munkabizottsága OMBKE Egyetemi Osztálya. 57–63.
Források
Márkus D. (szerk.) 1896. Corpus Juris Hungarici, Budapest: Franklin Társulat
Márkus D. (szerk.) 1901. Corpus Juris Hungarici, Budapest: Franklin Társulat
MBO: Neue Berg-Ordnung des Königreichs Ungarn, und solcher Cron einverleibten Gold, Silber, Kupfer, und anderer Metall-Bergwerken, Sammt denen Erläuterungen zweyer Alten Berg-Ordnungen Der sieben königl. Freyen Berg-Städte 1. Chemnitz u. Königsberg 2. Schemnitz, Neusohl, Bugganz, Dülln und Libeten. Wien, 1805, Aus der k. auch k. k. Hof- und Staats Druckerey
Schmidt, F. A. 1832–1839. Chronologisch Systematische Sammlung der Berggesetze der Österreichischen Monarchie, II. Abteilung: Chronologisch Systematische Sammlung der Berggesetze der Königreiche: Ungarn, Kroatien, Dalmatien, Slavonien und des Grossfürstenthums Siebenbürgen. Wien: J. P. Sollinger.
A hivatkozásokban az első szám a kötetet, a második az oldalszámot jelöli.
Schmidt 2/224: Kudmachungspatent, 1573. február 16.
Schmidt 3/1: Alsó-ausztriai kamarai rendelet, 1579. szeptember 2. (Ford. G. M.)
Schmidt 3/481: Királyi leirat, 1603. november 5.
Schmidt 7/81: Császári leirat, 1745. november 6. (Ford. G. M.)
Schmidt 15/4: Udvari Kamara dekrétuma, 1780. augusztus 11
Schmidt 18/261: Főkamaragrófi hivatali rendelet, 1789. október 14.
MBO 125: Constitutiones et Rescripta Mariae Theresiae Romanorum Imperatricis, Hungariae, Bohemiae Reginae Apostolicae etc. Ad VII. Montanas civitates, de iis, quae ad earum concordiam cum Regia Camera ad civitatum, et fodinarum jura, Privilegia, officia, et conservationem spectant.
1911. évi VI. törvénycikkaz ásványolaj-félékről és a földgázakról
1911. évi VII. törvénycikk a káliumsókról
1960. évi III. törvény a bányászatról
Gedeon Magdolna
egyetemi docens, Miskolci Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar
[1] Készült az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA–112172) támogatásával.
[2] Takács Péter fordítása.
[3] A hegységekhez kötődő erdészet, bányászat, kohászat együttes megnevezése.
[4] Különleges, s ezért a szokásosnál értékesebb érckristály.
[5] A kibányászott érc után a királynak fizetendő járadék.
