Kattintson a Fullscreen ikonra
, ha a folyóiratot nagyobb méretben kívánja olvasni!
Édesapámnak, akitől a nyelv szeretetét örököltem,
és minden tanáromnak, oktatómnak,
akik e szeretetet tudással „bélelték ki”.
Bevezetés
„Minden szaknyelv összeesküvés a laikusok ellen.”[2] Bár a jelen tanulmány a jogi szaknyelvi kommunikáció sajátosságaival kíván foglalkozni, és ezen belül is azzal, hogy a bírósági mindennapokban használt jogi szaknyelv „kényelmébe burkolódzó” professzionális nyelvhasználó (bíró, bírósági titkár, bírósági fogalmazó) milyen erőfölényben van a jogi nyelvhasználat szempontjából szakadéknyi messzeségben lévő laikussal szemben[3], a cím láttán egy pillanatra a jogász olvasó is laikusnak érezheti magát. Intralingvális. Ez a kifejezés a nyelvtudomány, a nyelvészet terminusa, és mint olyan, mindenki más (nem nyelvész) számára idegenül cseng. Némi latin, illetve germán nyelvtudással, nyelvérzékkel megfejthető ugyan e fogalom jelentése, mégis érezzük: ismeretlen tájakra tévedtünk. Éppen ezért fontos, hogy már a bevezető gondolatok körében lefordítsuk e kifejezést: az intralingvális szó nyelven belülit jelent.
Az előzőekben egy – bár idegen eredetű, de mégis – magyar szót fordítottunk magyarra, és e folyamatot fordításnak tituláltuk. Tulajdonképpen a jelen dolgozat témáját is a magyarról magyarra fordítás egy speciális vetülete, a bírósági nyelvhasználat és a laikusokkal való kommunikáció jelenti. A bíró a munkája során a magyar nyelven belül átváltási műveleteket végez, amelyeket oda-vissza megtesz a jogi szaknyelv és a köznyelv mint a magyar nyelv két különböző regisztere között.
A jelen tanulmány szerzője jelenleg polgári ügyszakba beosztott bírósági fogalmazó, így olyan aspektusokat vizsgál, olyan feladatokat gyűjt össze és olyan élethelyzetekre fókuszál, amelyekkel fogalmazóként találkozik. Ebből kifolyólag nem titkolt szándéka a szerzőnek az is, hogy a nyelvi dimenzió vizsgálata mellett egy másik témára is utaljon, a bírói életpályára való felkészülés egyes állomásaihoz (fogalmazói, titkári időszak) és a kompetenciafejlesztéshez is kapcsolódjon. Lehetősége ez a szerzőnek azért, mert a nyelvhasználat alapvetően befolyásolja a fogalmazói mindennapok sikeres megélését, a feladatok maximális pontosságú teljesítését, a beosztás szerinti bíró mellett teljesítendő legprecízebb munkavégzést, a panasznapi gördülékeny ügyfélfogadást és a bírói pályára való sikeres felkészülést. Éppen ezért az ilyen minőségben szerzett tapasztalatok írásos összefoglalása talán nóvumként szolgálhat a társak és az igazgatási, valamint szakmai vezetők számára is, ugyanakkor érdekes olvasmány lehet más jogászi hivatásrendek tagjainak, vagy nem jogász érdeklődő olvasóknak egyaránt. Mindezekre tekintettel a jelen tanulmány első része tudományos-elméleti alapokat kíván lefektetni a fordítás, az intralingvális vagyis nyelven belüli fordítás körében. Magától értetődően ez az alapvetés nem jogtudományi, hanem nyelvészeti és fordítástudományi ismereteket jelent. A második rész a bírósági fogalmazóként már használt, „ellesett”, és még elsajátításra váró jogi szaknyelvi kommunikáció egyes helyzeteit igyekszik egy csokorba gyűjteni. A szerző mintegy kuriózumként röviden kitér egy olyan eseti döntésre is, amelyben a szaknyelv-köznyelv eszmei távolsága jogi értékelést is nyert.
1. Elméleti alapok
Jogelméleti tanulmányokból ismerősen derenghet az a tétel, amely szerint a jog interpretatív természetű[4], ami a legegyszerűbben annyit jelent, hogy a jog nyelvi, értelmezésnek kitett intézmény.[5] A jog szabályai a társadalmi együttélés kereteit vázolják fel, a jogalkotó kezében pedig nem más az ecset, mint a nyelv és annak eszközei. Nem is lehet más, hiszen a jog a nyelven belül létezik és működik (Szabó 2010: 10), a jogszabályokat nyelvi kifejezések jelenítik meg a külvilágban. „[…] nyilvánvaló, hogy a jog nem leírja a valóságot, hanem előírja – kötelezően tételez egy lehetséges, de nem létező világot (ahol pl. nem lopnak, csalnak stb.), s a fennálló világ megváltoztatásával törekszik a célul kitűzött világ realizálására” (Szabó 2010: 10). Éppen ezért érhető hatványozottabban tetten a nyelvfilozófiai fordulat[6] hatása a jogelméletben, vagyis az az elképzelés, amely szerint a nyelv nem a valóság leképezésére vagy tükrözésére szolgáló eszköz, hanem a nyelv használatával a valóságot konstruáljuk. Egy nyelvi kifejezés jelentésének megfejtésekor éppen ezért nem feltétlenül abból kell kiindulni, hogy annak mi a valóságbéli megfelelője, hanem hogy ki és milyen célból használja az adott kifejezést: vagyis a beszélő életformájához kell igazodni. (Szabó 2010: 9) Ennek mentén kell a közlés értelmét felfejteni.
Ez a gondolat felveti a nyelvtudomány és a szociológia közös vetületének lehetőségét (szociolingvisztika).[7] A jelen cikk középpontjában azonban egy másik határterületi téma, a nyelvészet és a jogtudomány közös metszete áll, még közelebbről a nyelvészet egyik központi fogalma: a fordítás, és annak a jogi szaknyelvvel való kapcsolódási pontjai.
1.1. A fordítás
„Ez volt, s marad a legfontosabb és legtiszteletreméltóbb dolgok egyike az egyetemes szellem világában” – vallja Goethe a fordításról (idézi Dobos 2014: 64). A fordítást sokféleképpen definiálhatjuk, legegyszerűbben talán úgy, hogy az egyik kódon (jelrendszeren, például nyelvi kódon) megfogalmazott kifejezés átalakítása egy másik kód szimbólumaival megfogalmazott, azonos értékű kifejezéssé (Szabó 2010: 11). Egy másik magyarázat szerint a fordítás a forrásnyelvi szöveg helyettesítése ekvivalens célnyelvi szöveggel, melynek során a fordító a célnyelvi jelek segítségével újrateremti a forrásnyelvi jelek és a valóság közötti viszonyt (Klaudy 1994: 69). Minden fogalommeghatározás közös nevezője azonban három elem megléte (Albert 2003: 13–14): egy eredeti (forrás)nyelvi kifejezés, a célként elérendő (cél)nyelvi kifejezés, és a kettő közötti „út”: a fordítás folyamata, amely lehet emberi, vagy (részben) gépi teljesítmény is. Ez utóbbi azonban megfoghatatlan: a folyamat, amelynek során a fordító kognitív tevékenységének eredményeként a forrásnyelvi szöveg célnyelvi szöveggé alakul (Dobos 2012: 102). E tevékenység pontos körülírása előtt a nyelvtudomány is széttárt karokkal áll, ugyanis nincs olyan fordításdefíníció, amely megmagyarázná azt a hermeneutikai útvonalat, amelyet a fordító végigjár (Zalán 1986: 41–48).
Amikor a fordításról általában beszélünk, elsőként a különböző nyelvek közötti átváltási műveletekre asszociálunk, tehát például németről, vagy más idegen nyelvről való magyarra fordításra. A cikk témája azonban
– ahogyan arra a bevezető gondolatok körében már utaltunk – nem a nyelvközi, hanem a nyelven belüli fordítás. Emiatt szükséges a fordítás egyes típusai közötti distinkció megtétele.
1.2. A fordítás egyes típusai
Roman Jakobson a fordítás három típusát, a nyelvi értelmezés három módját különbözteti meg, amely alapján egy nyelvi jelet le lehet fordítani egy más jelrendszer (szimbólumrendszer) elemeire, egy másik nyelv jeleire, vagy ugyanazon nyelv más jeleire egyaránt. Ez alapján a következőképpen csoportosíthatjuk a fordítás egyes típusait (Jakobson1972: 425):
- interszemiotikusfordítás, vagy szemiotikai rendszerek közötti fordítás, amely tulajdonképpen verbális jelek interpretációja nem verbális jelek segítségével (például egy történet képregényként való feldolgozása, megfilmesítése; egy regény megzenésítése vagy a tánc „nyelvének” segítségével való elbeszélése egy balett formájában)[8]
- interlingválisfordítás, vagyis nyelvközi fordítás (tulajdonképpeni fordítás), amely nyelvi jelek értelmezését jelenti egy másik nyelv jeleivel (például németről magyarra fordítás)
- intralingválisfordítás, vagyis nyelven belüli fordítás, amikor a nyelvi jelek értelmezése ugyanazon nyelv jeleivel történik (például magyarról magyarra fordítás).
Jelen tanulmány a 3. pont alatti fogalomra fókuszál, amelynek jellemzőivel a következő alfejezet foglalkozik részletesen.
1.3. Az intralingvális fordításról
Az intralingvális fordítás nem csupán stiláris átfogalmazást jelent (Szabó 2010: 14), hanem egyazon nyelv különböző regiszterei (rétegei)[9] közötti átváltási műveletet. Szükség van erre azért, mert egy adott nyelv, így a magyar is, több dimenzió mentén tagolt: időben, térben, társadalmilag.
Az időbeliség, tehát az, hogy egy nyelv az idők folyamán hogyan formálódott, milyen változatai alakultak ki, az egyes változatok használói képesek-e (vagy ha egy korban élnének, képesek lennének-e) egymás megértésére, fontos szempont. Jó példa erre egy korhű szöveg, például a tihanyi alapítólevél ismert fordulata (FEHERUUARU REA MENEH HODU UTU REA), amely azt jelenti, hogy „a Fehérvárra menő hadi útra”. Mindkét változat magyarul szól, ám az időbeli tagoltság nehézzé teszi a ma nyelvhasználójának megértését.
A nyelv másrészt tagolt lehet térben is, amely a tájnyelvi változatokban érhető tetten. Hazánkban a magyar nyelv tájnyelvi variánsai kapcsán talán kevésbé tapasztaljuk, de más államok egyes térségei, régiói között akkora lehet a nyelv térbeli tagoltságából fakadó különbség, hogy ugyanazon állam polgárai nem feltétlenül értik meg egymást (például egy bajor vagy egy alsó-szászországi német polgár).
Harmadrészt a nyelv tagolt az eltérő nyelvhasználati módok mentén is. Itt utalunk vissza a fent már említett szociolingvisztikára, amely a nyelvre az azt használó társadalom tagoltságának szemszögéből tekint. Ezeket a nyelvhasználati módokat nevezzük a nyelv regisztereinek. Kialakulásuk köszönhető a kulturális, szociális vagy szituacionáliskülönbségeknek. A kulturális különbségek etnikai, vallási gyökerűek (bevándorlók és anyaországiak, kisebbség, nemzetiség és a homogén nemzet, illetve eltérő lelkiismereti identitású személyek között értelmezhető). A szociális különbségek a társadalom hierarchikus tagoltságából fakadnak, míg a szituacionális különbségek eredője a hatalmi-alárendelti viszony (Szabó 2010: 15). Utóbbi a jelen dolgozat témája szempontjából releváns.
1.4. Az intralingvális fordítás jelentősége
„Az anyanyelvünkön belüli, diakrón fordítás olyannyira magától értetődő és folytonos művelet, olyannyira öntudatlanul végezzük, hogy csak ritkán figyelünk fel a bonyolultságára, vagy arra, hogy milyen döntő szerepet játszik magának a civilizációnak a fennmaradásában. […] Nem túlzás azt állítani, hogy a civilizáció azért létezik, mert megtanultunknyelven belül fordítani, és ezzel átlépni az idő korlátjait” (Steiner 2005). Erős szavak, de nézzünk mögéjük: ez a gondolat kiindulópont lehet, amikor a nyelven belüli fordítás jelentőségéről kell értekezni.
Az, hogy a nyelv időbeli tagoltságát az intralingvális fordítás eszközével az emberiség át tudta, tudja hidalni, pótolhatatlan erény. Elődeink szellemi örökségét, a tudomány, az orvoslás, a jog[10] és az emberi civilizáció valamennyi más eredményét miként tudnánk a mai kor emberének hasznára fordítani, ha nem lennénk képesek értelmezni az évezredes, évszázados nyelvi jeleket. És ugyanúgy, mi hogyan tudnánk átadni ismereteinket a jövő generációja számára, még ha azok a legalapvetőbb szocializációhoz kapcsolódnak is: a gyermekek beszélni tanítása szintén intralingvális fordítási műveletek millióit feltételezi a szülők, a tágabb család és a környezet részéről.[11]
A nyelven belüli fordításnak a társadalmi korlátok leküzdése körében is fontos szerepe van, gondoljunk a kulturális szakadékok áthidalására, vagy a szakemberek és laikusok kommunikációjára. Manapság, amikor a multikulturalizmus világát éljük, döntő fontosságú a nyelven belüli fordítások kulturális jellemzőkhöz való igazítása. Hiába beszéljük akár ugyanazon nyelvet[12], egymás megértéséhez szükség van a nyelvhasználók kulturális hátterének, identitásának ismeretére is.[13] A témánk szempontjából releváns szaknyelvi-köznyelvi kommunikáció sikere pedig döntően attól függ, hogy a professzionális nyelvhasználó hogyan képes a laikus számára lefordítani a nyelvi közlést, vagyis miként képes megőrizni a szaknyelvi regiszterben keletkezett közlés jelentését, értelmét a köznyelvi regiszterben beszélő és író címzettnek.
Az 1.1. pont kezdetén Goethe szavait idéztük, amelyek alapvetően a nyelvközi fordítás magasztos voltáról szólnak, azonban irányadók lehetnek az intralingvális átalakításokra is. „Hiszen mi lehet attól fontosabb és tiszteletreméltóbb, minthogy az emberek közötti megértést elősegítsük. Legyen szó a szakemberek és laikusok diskurzusáról, a generációk közötti párbeszédről, a különböző világlátással rendelkező emberek kommunikációjáról, vagy akár a humorról és a paródiáról. A megértésben mindezen kommunikációs színtereken kiemelkedő szerep jut a nyelven belüli fordításnak, amikor ugyanazt a gondolatot ugyanazon a nyelven, de más nyelvi eszközökkel, más szavakkal fejezzük ki” (Dobos 2014: 64).
1.5. Az intralingvális fordítás előszobája: az értelmezés
A fentiekben már ismertetett distinkció, vagyis a fordítás három fajtájának megkülönböztetése körében utaltunk arra a közös nevezőre, hogy a fordítás mindhárom típusa jelrendszerek közötti átváltási műveleteket rejt magában. Ebből kifolyólag állíthatjuk, hogy a fordítás mindhárom megismert formája kapcsán központi szerepet játszik az értelmezés folyamata. Nem lehetséges ugyanis egy nyelvi jel akár ugyanazon, akár más jelrendszer jeleinek segítségével való átalakítása anélkül, hogy a fordító első lépésként ne értelmezné a forrásnyelvi közlést. „A fordító és az interpretáló helyzete alapjában véve ugyanaz. Vagyis aki fordít, egyben interpretál, értelmez és magyaráz. A fordítás az interpretálás speciális esete, amikor is a hermeneutikai tevékenység során a nyel-
vek és kultúrák közötti szakadékot is át kell hidalni.” (Gadamer 1984: 271).
A nyelven belüli fordítás során azzal szembesülünk, hogy „a forrásnyelvi szöveg létrehozóját olyan világ veszi körül, amelyet a célnyelvi befogadó nem, vagy csak részben ismer” (Dobos 2012: 104). Ennek tipikus példája a szaknyelv-köznyelv eszmei távolsága. Egy adott szaknyelv használója a szaknyelvi terminusok mögött rejlő tudás elsajátításának mértékét saját maga vonatkozásában is azon tudja lemérni, hogy azt valamilyen magyarázat vagy oktatás formájában kísérli meg átadni olyanoknak, akik az adott ismerettel nem rendelkeznek. Egyszerűbben megfogalmazva: az tudja átadni az információt, aki maga is érti és értelmezi mondandóját, illetve megfordítva, az értelmezés legjobb eszköze, ha olyasvalakiknek próbáljuk meg átadni az ismeretet, akik akkor hallják először, vagy tőlünk kell, hogy elsajátítsák.[14] A szaknyelv legmesszemenőbb precizitású használata feltételezi tehát a tudásanyag legteljesebb ismeretét és ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a szaknyelven megfogalmazott mondandót úgy fordítsuk magyarra, köznyelvre, hogy azt a laikus is megértse. Az interpretálás tehát megelőzi a fordítást, annak előfeltétele (Albert 2003: 34)[15].
1.6. Az intralingvális fordítás értelme, célja és eszközei
Mindezek fényében azt mondhatjuk, hogy az intralingvális fordítás értelme egy szöveg más szöveggel vagy szavakkal történő megismétlése, értelmezése, egy másodlagos kommunikációs helyzetben, másodlagos célcsoport számára eltérő kognitív környezetben (Heltai 2011: 112–116). Hogy hol kezdődik az intralingvális fordítás, és hol ér véget? Umberto Eco a nyelven belüli interpretáció alábbi változatait sorolja fel: szinonímia, definíció, parafrázis, összegzés, összefoglalás, kommentár, magyarázó széljegyzet, vulgarizálás (bonyolult információ egyszerű megfogalmazása), komplex derivátum, képzett szó, származékszó, paródia (az interpretáció extrém formája) (Eco 2009: 284). Dobos Csilla ezzel a következőket állítja párhuzamba: nyelven belüli explicitáció, pragmatikai körülírás, pragmatikai adaptáció, dialektusváltás, stílusváltás, regiszterváltás, műfajváltás (Dobos 2013: 63). Albert Sándor szerint pedig „vannak ugyanis olyan tevékenységek, amelyek még »innen« vannak a fordításon, még nem fordítások (ilyen a szó szerinti fordítás, a kölcsönszó, a tükörszó, egyes morfémák vagy grammatikai struktúrák átkódolása stb.), és vannak olyanok, amelyek már »túl« vannak rajta, már nem fordítások (ilyen az adaptáció, az átdolgozás, az összefoglalás, a kommentálás stb.)” (Albert 2003: 32).
Mielőtt még elvesznénk a nyelvészet útvesztőiben, a labirintusban lámpásunk lehet a következő okfejtés. A nyelvközi fordításban szokás vizsgálni a forrás- és célnyelvi szövegek ekvivalenciáját, amely lehet 1. referenciális 2. funkcionális és 3. kontextuális. A referenciális egyenértékűség azt jelenti, hogy a célnyelvi szöveg a valóságnak ugyanazon szeletére vonatkozik, mint a forrásnyelvi. A funkcionális ekvivalencia lényege, hogy a célnyelvi szöveg ugyanazt a szerepet tölti be a célnyelvi befogadók körében, mint a forrásnyelvi szöveg a forrásnyelvi befogadókéban. A kontextuális ekvivalencia értelme pedig, hogy a lefordított szöveg mondatai ugyanazt a helyet foglalják el a célnyelvi szöveg egészében, mint amilyet a forrásnyelvi megnyilatkozások foglalnak el a forrásnyelvi diskurzus egészében (Klaudy 1997: 101). Ha mindezt az intralingvális fordítás fényében vizsgáljuk, amely esetén másodlagos kommunikációs helyzetre jellemző szövegalkotásról van szó, nem a tökéletes egyenértékűségre törekvésről, akkor azt mondhatjuk, hogy a nyelven belüli fordítás ekvivalenciája eltérő a nyelvköziétől, az ekvivalenciával szemben támasztott elvárások eltérőek a fordítás két típusánál. „Az interlingvális fordításnál alapvető követelmény, hogy a célnyelvi szöveg a lehető legnagyobb mértékben hasonlítson az eredetire, míg az intralingvális fordításnál nem merülnek fel ilyen elvárások. Éppen ellenkezőleg: a nyelven belüli fordítás célja gyakran az eredeti szöveg terjedelmének, formájának, stílusának, hatásának vagy funkciójának a módosítása. […] Az intralingvális fordítás alapvető kritériuma a referenciális egyenértékűség. A kommunikatív ekvivalencia kritériumai alapján prototipikus nyelven belüli fordításról akkor beszélünk, ha a forrásnyelvi és a célnyelvi szöveget a referenciális ekvivalencia viszonya jellemzi, vagyis a célnyelvi szöveg a valóságnak ugyanazon szeletére (vagy annak meghatározott aspektusára) vonatkozik, mint a forrásnyelvi szöveg. A forrásnyelvi és a célnyelvi szöveg kontextuális és funkcionális egyenértékűsége nem tartozik a nyelven belüli fordítás kritériumaihoz” (Dobos 2012: 106–107).
Mindennek magyarázatát pedig abban kell keresnünk, hogy a nyelven belüli fordítás a befogadás lehetővé tételét, a feldolgozási erőfeszítés csökkentését célozza, amely így a felesleges ekvivalenciatípusokat mellőzni igyekszik annak érdekében, hogy a referenciális ekvivalencia a lehető legmesszemenőbb módon érvényesülhessen (Dobos 2013: 69–74). Összefoglalóan tehát azt mondhatjuk, hogy az intralingvális fordítás célja a feldolgozási erőfeszítés csökkentése, a szakemberek és laikusok közötti kommunikáció elősegítése, a magyarázat, illetve a humor, irónia. A nyelven belüli fordítás eszköztárát alapvetően a nyelvközi fordítástól kölcsönzi.[16]
1.7. A jogi szaknyelvről röviden – a nyelvészet talaján
A jogi szaknyelv az egyik legrégibb múltra visszatekintő nyelvváltozat. Legfontosabb jellemzőit az alábbi csokorba gyűjthetjük.
A jogi szaknyelv a köznyelven alapul, annak elemeiből építkezik, szabályaik és logikájuk azonos. Grammatikájukban sem eltérőek, tehát nem mondhatjuk, hogy vannak olyan grammatikai eszközök, amelyek csak a jogi szaknyelvben léteznének, a köznyelvben nem. Az eltérés a grammatikai eszközök gyakoriságából fakad, vagyis abból, hogy egyes elemeket gyakrabban használ a jogi szaknyelv: -ság/-ség képző, birtokos személyragok, alárendelt összetett szavak, nagyszámú főnév és főnevesítés. A stílus sem más, mint a köznyelvben, ismét a gyakoriság jelent különbséget: a funkcióigés szerkezetek gyakrabban előfordulnak. Mindennek célja azonban a precizitás, az egyértelműség és a fogalmi beazonosíthatóság biztosítása. Ennek eredője pedig az, hogy a jogszabályokhoz jogkövetkezmények kapcsolódnak, ezért a nyelvi jelenségek nagyobb relevanciával bírnak, mint más szaknyelvek esetén. Végezetül „a jogalkotás ősidők óta nyelvalkotás is” (Karcsay 1984: 326), ezért a nyelvnek minden esetben képessé kell válnia arra, hogy a jog fejlődését tükrözni tudja (Dobos 2010: 88).
2. Bírósági nyelvhasználat
A tudományos-elméleti alapvetést követően vegyük górcső alá az intralingvális fordítás gyakorlati előfordulásának lehetőségeit és megvalósulásának módjait. A jelen tanulmány alapvető célkitűzése az, hogy egy bírósági fogalmazó szemszögéből mutassa be a jogi szaknyelv bírósági mindennapokban való használatának eseteit az egyes feladatok mentén.
2.1. A beosztás szerinti bíró mellett teljesített feladatok
A frissen kinevezett fogalmazó, egykori joghallgató – ha családjában nem fordul elő szakmabeli, akkor – a jogi szaknyelv egy részét, leginkább annak elméleti és jogszabályi használata mentén a jogi stúdium ideje alatt sajátítja el. Ennek magabiztos és következetes használatát már az egyes tételes jogi tárgyakból tett vizsgák alkalmával is demonstrálni kell, írásbeli tanúbizonyságot pedig „félúton” az évfolyamdolgozat, utolsó mérföldkőként pedig a szakdolgozat alkalmával kell tenni. A szaknyelv ismeretét és megfelelő használatát a fogalmazói versenyvizsga egyes feladatai is megkívánják: az írásbeli versenyvizsga szövegalkotási feladata, illetve a szóbeli versenyvizsga bizottsága előtti meghallgatás is többek között arra irányul, hogy a pályázó nyelvi kompetenciáit mérje. A szaknyelv elsajátításának mélysége abban is tükröződhet, hogy a pályázó hallgatóként megmérette-e magát írásban (tudományos diákköri dolgozat megírásával) vagy szóban (konferenciákon, perbeszédversenyeken). A megújított versenyvizsgarendszer mindezeket többletpontokkal honorálja. Ez a kiindulási pont: egy kezdő fogalmazó is ismeri, használja a jogi szaknyelvet, ám annak mindennapi gyakorlására, további elsajátítására és mélyítésére a fogalmazói munkája során kerül sor. Ennek oroszlánrésze pedig a beosztás szerinti bíró mellett végzett feladatokban jelenik meg. Költői túlzás talán, de szemléletes: a fogalmazó a bíróság levegőjével is a szaknyelvet szívja magába. Azáltal, hogy a beosztás szerinti bíró mellett tölti ideje nagy részét, hallja őt kollégákkal kommunikálni, észrevétlenül is elsajátít olyan szaknyelvi fordulatokat, és nem mellesleg a bírósági ügyvitel „szakzsargonját” is, amely elengedhetetlen a mindennapi feladatok teljesítéséhez. A bíró ugyanakkor a fogalmazójával is beszélget: egyrészt az adott tárgyalási napon szereplő ügyekről, amelyekből a fogalmazó felkészül, és annak tartalmát igyekszik a legkövetkezetesebb nyelvhasználattal visszaadni. Másrészt szó esik a fogalmazó által készített határozattervezetek tartalmáról is, amelyek kapcsán a jogi megoldás helyessége és a jogszabályok precíz alkalmazása mellett a fogalmazó fejlesztheti saját stílusát. Ebben a folyamatban azonban észrevétlenül elsajátítja a beosztás szerinti bíró gondolkodásmódját és nyelvi fogalmazásának jellemzőit: ő maga is e gondolatok mentén vezeti végig saját logikáját az adott ügy vonulatán, és e fordulatokat is beépíti az általa készített határozattervezetekbe. Fontos azonban leszögezni, hogy e kommunikációs relációban kevés szerepet kap az intralingvális fordítás: kevés szituációban, vagy egyáltalán soha nem merülhet fel a jogi szaknyelv köznyelvi regiszterre való fordítása, hiszen alapvetően két professzionális nyelvhasználóról van szó, hiába is állnak ők a szaknyelv ismeretének és használatának más-más lépcsőfokain.
A beosztás szerinti bíró melletti munkában a szaknyelv használatának legeklatánsabb fóruma a tárgyalások hallgatása, amelynek során a legelemibb valóságában jelenik meg a dolgozat témája, az intralingvális fordítás. A fogalmazó testközelből figyelheti meg, miként válik a szaknyelvi közlésből a laikus számára is befogadható, köznyelvi szöveg. A jogi képviselőt nélkülöző fél (terhelt), illetve a tanúk kioktatása, tájékoztatása nehéz feladat, amely során az eljárási törvények adta lehetőségek mentén kerül sor az anyagi vagy eljárásjogi jellegű norma ismertetésére. Így válik intralingvális fordítás útján a forrásnyelvi jogszabályi szövegből a célnyelvi kontextusban is érthető információ. A bíró munkájának legnehezebb része azonban nem ez, hanem ennek fordítottja: a jegyzőkönyvezés, ami intralingvális fordítás a javából. A laikus szereplő által elmondottakból – ha sikerült rábírni arra, hogy a bíróság, illetve adott esetben a felek (ügyész, védő) kérdéseire koncentráltan válaszoljon is – ki kell szűrni első lépcsőként a jogilag releváns tényeket, és ezeket a jegyzőkönyv számára rögzíteni kell. Hogyan? Adott esetben szó szerint, jelentőséget tulajdonítva a köznyelvi megfogalmazásnak, vagy átfordítva a szaknyelvre, kihangsúlyozva a közlés joghatását, jogkövetkezményét. A fogalmazó számára a leghasznosabb tevékenységek egyike a tárgyalások hallgatása, a jegyzőkönyvezés megfigyelése és majd a leírt jegyzőkönyv tanulmányozása: a folyamat konstatálása, miként válik az események sorozatának elbeszéléséből ítéleti tényállás.
2.2. A fogalmazóképzés és a beszámolók
A fogalmazóképzés során a tételes jogi tudás elsajátítása révén mélyül a szaknyelvi kompetencia. Intralingvális fordításokra legfeljebb az egyes témákhoz fűzött magyarázat kapcsán kerül sor. Professzionális nyelvhasználók közötti kommunikáció folyik, amelyben nincs helye a köznyelvi fordulatoknak, a legmaximálisabb elvárás a beszámolók alkalmával a szaknyelvi terminológia következetes használata, és ezáltal az elsajátított tudásról való számadás.
2.3. A panasznapi ügyfélfogadás
A tárgyaláson kívül előadott kérelmek jegyzőkönyvbe vétele[17], vagyis a panasznapi ügyfélfogadás – ha úgy tetszik – a fogalmazók egyetlen „saját hatásköre”. A panasznapi jegyzőkönyv az egyetlen olyan dokumentum, amelyen a fogalmazó (mint jegyzőkönyvvezető) aláírása szerepel. A fogalmazó nemcsak a jogi tudását, hanem az intralingválisfordításra való képességét is a panasznapok alkalmával tudja a leginkább bővíteni, fejleszteni. A különböző ügyfelek legkülönbözőbb jogi (vagy nem jogi)[18] problémáinak kezelése olykor embert próbáló feladat. A folyamat első lépcsője, hogy a panaszos által elmondottakból a jog szűrőjén keresztül csak azokat az információkat értékeljük, amelyeknek jogi jelentőséggel bírnak. Másodszor, a tisztázó kérdések feltétele során kiderül, a fogalmazó tisztában van-e a jogi probléma lényegével, annak esetleges jogszabályi hátterével, a megoldáshoz elengedhetetlen további információk eshetőségével, amelyeket mindenképpen rögzíteni szükséges. Előfordul, hogy tájékoztatni kell az ügyfelet, ilyenkor a szaknyelvi regiszterből nyelven belüli átváltással köznyelvivé, és sokszor még egyszerűbb nyelvváltozati szintre kell átalakítani az átadandó ismeretet.
Ha keresetről, egyéb kérelemről van szó, akkor a szóban elhangzottakat írásba kell foglalni, amelynek során gyakran az a tapasztalat, hogy a kéz nem tudja olyan gyorsan követni sem a panaszos monológját, sem a fogalmazó saját gondolatait. Ebben a sok tényező által terhelt szituációban igaz a mondás: teher alatt nő a pálma. Az intralingvális fordítás képessége a panasznapi ügyfélfogadásoknak köszönhetően számottevően fejlődik, és ezáltal felkészít a tárgyalótermek még nehezebb élethelyzeteire. A fogalmazó azonban a jogi megoldás helyessége érdekében segítséget kérhet a bíró és titkár kollégáktól, és a panasznapi ügyfélfogadás ideje alatt kérdezhet tőlük. Ebben a viszonylatban azonban ismét kizárt az intralingvális fordítás, hiszen a köznyelven elhangzottakat nem „tolmácsolhatja” egy valamit magára adó fogalmazó: kérdezni is csak professzionális nyelvhasználóként ildomos.
E „kényelem” egyetlen esetben megengedett: hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartás[19] iránti kérelmek felvétele esetén. A verbális fenyegetés és erőszak kifejezéseként szükséges és elengedhetetlen a jegyzőkönyv számára rögzíteni, hogy a valóságban milyen kijelentések hangzottak el: azokat teljes valójukban, torzítás, stilizálás, fordítás nélkül kell leírni, annak igazolásaként, hogy a kérelmezőnek valós oka van fizikálisan tartani a kérelmezett személytől. Érdekes, hogy az ilyen kérelmekkel érintett ügyfelek, akik jobbára az átlagost meg nem haladó szintű nyelvi regisztert használnak, milyen óvatosan fogalmaznak, és milyen nehezen mondják ki az általuk is durvának, olykor obszcénnak, vulgárisnak titulált nyelvi kifejezéseket.
3. Igazságügyi nyelvészet: egy eseti döntés
Olykor a szaknyelv és a köznyelv eszmei távolsága jogi értékelést nyer. Ennek jogszabályi alapja a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:107. § (2) bekezdése, amely szerint az érthetetlen kikötés vagy az egymásnak ellentmondó kikötések semmisek. A probléma egy másik lenyomata a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 120. § (1) bekezdésében található, amelynek értelmében a közjegyzői okirat elkészítése alkalmával a közjegyző kötelessége, hogy – többek között – világosan és egyértelműen írásba foglalja a fél nyilatkozatait, továbbá felolvassa a közjegyzői okiratot a fél előtt. Az okiratszerkesztés a közjegyzői kar mellett az ügyvédek tevékenységének is mindennapi rutinja. Gyakori fordulat az ügyvédek által készített szerződések végén, hogy „a felek az aláírásukkal igazolják, hogy az eljáró ügyvéd a szerződés pontjait megmagyarázta”.
Vitán felül áll, hogy a bíróság mellett a fenti hivatásrendek tevékenységében is napi szintű az intralingvális fordítási tevékenység. A megérthetőségen túl a megfelelő átváltás az okirat „továbbélésének”, sorsának is jelentős garanciája.
Ebben a részben egy olyan eseti döntés[20] rövid bemutatására kerül sor, amelynek középpontjában egy közjegyzői okirat áll. A közjegyzői okiratok esetében ugyanis, amennyiben az a fenti szabályok megsértésével készül, nem tekinthető közokiratnak a közjegyzőkről szóló törvény szerint [131. § (1) bekezdés]. Az adott ügyben ez perdöntőnek bizonyult.
„A felperes a keresetét arra alapította, hogy a végrehajtás alapjául szolgáló követelés nem jött létre érvényesen, mert úgy írta alá a közokiratot, hogy azt a közjegyző nem olvasta fel és tartalmát nem magyarázta meg; emiatt a végrehajtási záradékkal ellátott okirat nem közokirat, a záradékolás előfeltételei nem álltak fenn.” A kereseti kérelemnek megfelelő határozatot hozott az elsőfokú bíróság, amelyet a felsőbíróságok is hatályában fenntartottak. Az ítéleti indokolás szerint az okiratban foglaltak ellenére nem került sor az okirat felolvasására, tartalmának megmagyarázására, ezért a végrehajtás alapjául szolgáló okirat nem közokirat, a végrehajtandó követelés érvényesen nem jött létre. Az ügy érdekessége, hogy az ítélet alapját a felperes által igénybe vett magánszakértő, nyelvészeti szakértő véleménye képezte, aki kiemelte, hogy a per tárgyaként megjelölt „okirat szövegének felolvasása rutinos, gyors olvasás esetén minimálisan 165 percet, azaz 2 óra 45 percet vesz igénybe, ekkor azonban nem biztosítható a pontos szövegértés-szövegértetés, a szöveg normál beszédtempójú, megfelelő tagolásokat és értelmezési szüneteket tartalmazó felolvasásához 330 perc, azaz 5 óra 30 perc szükséges. Tehát ha legkorábban 14.35-kor megkezdődött az okirat felolvasása, az nem fejeződhetett be 15.32-ig, illetve 15.38-ig, a zálogjogok bejegyzésének időpontjáig. A közjegyzőnek 14.35 és 15.32 között 57 perc állt a rendelkezésére a teljes okirat ismertetésére, ami azonban erre nem volt elegendő.”
Ebben az esetben tehát nem történt meg a legteljesebb intralingvális fordítás, amely azt eredményezte, hogy a közjegyzői okirat elveszítette e többlettulajdonságát, az e minőségéhez fűzött joghatások pedig elenyésztek.
Említést érdemel, hogy a bírósági eljárást követően módosították a közjegyzői törvényt. A már idézett 120. § (1) bekezdés d) pontja alapján a közjegyzői okirat elkészítése alkalmával a közjegyző kötelessége, hogy felolvassa a közjegyzői okiratot a fél előtt, valamint a felolvasás kezdő és befejező időpontját az okiratban óra, perc pontossággal rögzítse.
Záró gondolatok
A szerző célja a jelen cikkel a nyelvészet és a jogtudomány egyes metszéspontjaira való figyelemfelhívás volt. A tanulmány olvasásának kezdetén aligha hihette az olvasó, hogy a nyelvtudomány ismereteinek bemutatása támpontként szolgálhat a szaknyelvi kommunikáció feltérképezésében, megismerésében, és rávilágíthat olyan aspektusokra, amelyek a bíróságok mindennapjait jelentik: nevezetesen a laikusokkal való kommunikáció. Mindezt egy fogalmazó szemszögéből vizsgálni, aki kétségtelenül professzionális nyelvhasználó a laikushoz képest, de még nincs birtokában az intralingvális fordítás minden eszközének úgy, mint egy bíró, egy új, szokatlan látásmódot jelenthet, és ezzel figyelemfelkeltő, vitaindító szerepe lehet. A cikk a tudomány talaján állva igyekszik igazolni, hogy szükség van nyelvi kompetenciák fejlesztésére, hiszen a hivatásrend tagjai, legyenek azok bírák, ügyvédek, közjegyzők, ha öntudatlanul is, átváltási műveletek százait végzik nap mint nap munkájuk során. Ha ezt tudatosítják, érdekes felismerésekre juthatnak.
Végezetül szükséges a jelen cikk elmélet megalapozása körében írtakra visszautalni: a szituacionális különbségekből fakadó társadalmi tagoltságra, vagyis a hatalmi-alárendelti helyzetre emlékeztetni az olvasót. A jogászi nyelvhasználat ebben az élethelyzetben funkcionál. Nem nehéz belátni, hogy a laikusok számára milyen erőfeszítést jelent egyrészt a jogszabályok útvesztőiben, másrészt a szaknyelvi szóhasználat labirintusában való eligazodás akkor, ha sok esetben a szituációval sincsenek teljesen tisztában. Erre tekintettel fontos, hogy a professzionális nyelvhasználó, aki a köznyelvi regisztert is „beszéli”, képes legyen hatékonyan elvégezni a nyelvi átváltási műveleteket, elősegítve a laikus nyelvhasználó igény- és érdekérvényesítését.
Irodalomjegyzék
Albert Sándor 2003. Fordítás és filozófia. A fordításelméletek tudományfilozófiai problémái. Filozófiai szövegek fordítási kérdései. Budapest: Tinta Könyvkiadó
Dobos Csilla 2010. A jogszabályok nyelvhasználatára jellemző szintaktikai stíluselemek. In: Alkalmazott Nyelvészeti Közlemények, Miskolc, 5. évf. 1. szám
Dobos Csilla 2012. Az intralingvális fordítás sajátosságai. In: Illésné Kovács Mária – Gyulai Éva – Porkoláb Tibor, Biczó Gábor (szerk.) 2012. Docere et movere: Bölcsészet- és társadalomtudományi tanulmányok a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar 20 éves jubileumára. ME BTK
Dobos Csilla 2013. A nyelven belüli fordítás különböző típusai. In: Alkalmazott Nyelvészeti Közlemények, Miskolc, 8. évf. 2. szám
Dobos Csilla 2014. Lexikai átváltási műveletek a nyelven belüli fordításban. In: Alkalmazott Nyelvészeti Közlemények, Miskolc, 9. évf. 2. szám
Eco, Umberto 2009. Quasi dasselbe mit anderen Worten. Über das Übersetzen. München: Deutscher Taschenbuch Verlag
Gadamer, Hans-Georg 1984. Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Budapest: Gondolat Kiadó
Heltai Pál 2011. Nyelven belüli fordítás. In: Gecső Tamás – Sárdi Csilla (szerk.) 2011. Nyelvi funkciók – Stílus és kapcsolat. Budapest: Tinta Könyvkiadó
Jakobson, Roman 1972. Fordítás és nyelvészet. In: Fónagy–Szépe (szerk.) 1972. Hang – jel – vers. Budapest: Gondolat Kiadó
Karcsay Sándor 1981. Jog és nyelv. Jogtudományi Közlöny 1981/4.
Klaudy Kinga 1994. A fordítás elmélete és gyakorlata. Budapest: Scholastica
Klaudy Kinga 1997. Fordítás II. Bevezetés a fordítás gyakorlatába. Budapest: Scholastica
Steiner, Georg 2005. Bábel után. Nyelv és fordítás 1. Budapest: Corvina
Szabó Miklós 2010. Nyelvi átfordítások a jogban. In: Szabó Miklós (szerk.) 2010. Nyelvében a jog. Miskolc: Bíbor Kiadó
Zalán Péter 1986. Mit csinál a fordító? In: Klaudy Kinga (szerk.) 1986. Fordításelméleti Füzetek 5. Külkereskedelmi Főiskola, Budapest
Jogszabályok, bírósági döntések
A bírósági ügyvitel szabályairól szóló 14/2002. (VIII. 1.) IM rendelet (Büsz.)
A hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló 2009. évi LXXII. törvény (Hketv.)
A közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény (Közjtv.)
A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.)
Kúria Pfv.I.21.325/2016/6.
Majoros Tünde
bírósági fogalmazó, Miskolci Járásbíróság
[1] A tanulmány eredeti változata az Országos Bírósági Hivatal által meghirdetett Mailáth György Tudományos Pályázatra készült 2017-ben.
[2] Oscar Wilde gondolata. Idézi: Dobos Csilla (2014: 72)
[3] Ez a helyzet adja a munkája nehezét is, amikor e két nyelvi regiszter közötti szakadékot kell áthidalni, vagy úgy, hogy a szaknyelvet kell köznyelvi eszközökkel magyarázni, vagy úgy, hogy a köznyelvi mondandót kell a szaknyelvi keretek közé illeszkedő módon megfogalmazni.
[4] Ronald Dworkin jogelméletének egyik központi eleme.
[5] Szabó Miklós magyarázata. (Szabó 2010: 7)
[6] Ludwig Wittgenstein filozófiájának fókusza.
[7] Témánk szempontjából azért fontos utalni erre, mert a bírósági nyelvhasználat sikere és eredményessége is nagyban múlik azon, hogy a professzionális nyelvhasználó tudja, hogy az, akivel kommunikál, milyen társadalmi hátterű, „honnan jött és hová tart”, vagyis mi célból fordult a bírósághoz.
[8] Idetartoznak azok a különböző szemiotikai rendszerek közötti fordítások is, amelyek nem verbális jelrendszerek között bonyolódnak, például klasszikus zenei művek modern átiratai (a napjainkban oly népszerű cross over műfaj, amelynek hazánkban talán Szentpéteri Csilla zongoraművész a legismertebb képviselője és művelője), vagy egy képzőművészeti alkotás jelentésének fordítása, értelmezése a zene nyelvén (Muszorgszkij: Egy kiállítás képei). (Dobos 2012: 103)
[9] A regiszter szó zárójeles magyarázata maga is egy intralingvális lokális fordítás, amely csak egyetlen szóra koncentrál.
[10] A maguk korában a glosszátorok és a kommentátorok is intralingvális fordítási műveleteket végeztek, amikor a római jog tételeit széljegyzetekben magyarázták.
[11] A magyar nyelv köznyelvi regiszteréből váltanak át a kisgyermekek által „használt” nyelvi regiszterre.
[12] Az interkulturális kommunikáció túlnyomórészt a nyelvközi fordításokban játszik fontos szerepet. A fordítóknak és tolmácsoknak sokszor a másodperc töredék része alatt kell mérlegelniük azt, hogy egy adott forrásnyelvi közlés célnyelvi megfelelője miként csapódik le a címzettek körében. Politikai, diplomáciai kapcsolatok múlhatnak azon, hogy egy-egy erős kijelentés élét a tolmács a helyzet jelentőségét felismerve hogyan veszi el és hogyan ülteti át a célnyelvre a kulturális háttér ismeretében. Éppen ezért a fordítónak és a tolmácsnak az adott célnyelvi ország berendezkedésével, hagyományaival és politikai aktualitásával is tisztában kell lennie.
[13] Ismerni kell például a cigányság körében érvényesülő hierarchiát, írott és íratlan szabályokat, saját törvénykezési rendjüket, a romani krist, ahhoz, hogy megérthessük, mit miért tesznek és mondanak, és legfőképpen hogyan értenek.
[14] Ennek eklatáns példája a kezdő egyetemi oktató, illetve a panasznapon ténykedő fogalmazó helyzete, akiket az őket hallgató növendékek, vagy panaszosok kérdései döbbenthetnek rá arra, hogy mennyire mozognak magabiztosan az adott témakörben.
[15] Szükséges és helyénvaló, hogy e ponton utaljunk a nyelvközi (tulajdonképpeni) fordításra is. Az értelmezés ugyanis ennek kapcsán is elengedhetetlen, kiváltképpen, ha szaknyelvi szövegek fordításáról van szó. A fordító nem állhat meg ott, hogy mind a forrásnyelvet, mind a célnyelvet ismeri; a kontextus, amelybe a lefordítandó szöveg illeszkedik, legalább annyira fontos, annak ismeretlensége leküzdhetetlen akadály. A jogi szaknyelvi fordítónak nem elég ismernie például az elállás, felmondás, felbontás, megszüntetés szavak célnyelvi megfelelőjét, azok tartalmával és jelentésével is tisztában kell lennie, hiszen a kötelmi jogban ezeknek más-más joghatásuk van. Ugyanúgy kiemelkedő jelentőségű a kontextus ismerete abból a szempontból is, hogy a fordítónak ismernie kell a célnyelvi ország államszervezetét, közigazgatási berendezkedését, a bírósági szervezet felépítését, annak eltérő szintjeit, elnevezéseit és funkcióit. A jogorvoslati lehetőségek eltérő volta miatt ezekre különösen ügyelni kell például a szövetségi államszervezeti struktúrájú Németország kapcsán, ahol tartományi és szövetségi bírói fórumok is működnek. Először a fordítónak mindezek ismeretében kell értelmeznie a forrásnyelvi közlést, hogy azt adekvát módon tudja a célnyelvi kontextusban elhelyezni, úgy, hogy az a címzetteknek is ugyanazt jelentse, amit a forrásnyelv használóinak. Ha a két struktúra közötti különbségek áthidalhatatlanok, akkor a fordítónak a megértés érdekében célszerű magyarázatot fűznie a fordításhoz. Az értelmezés fontosságáról lásd még részletesebben: Dobos 2012: 104.
[16] Ezzel foglalkozik részletesen: Dobos 2014.
[17] A bírósági ügyvitel szabályairól szóló 14/2002. (VIII. 1.) IM rendelet (Büsz.) 7. §.
[18] Olykor pszichológusnak is kell lenni. Efféle kompetenciák is kialakulnak, fejlődnek.
[19] A hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló 2009. évi LXXII. törvény.
