Kattintson a Fullscreen ikonra
, ha a folyóiratot nagyobb méretben kívánja olvasni!
Az Európai Unió nyelvi sokszínűsége az uniós intézmények munkájában is megjelenik. Ez alól az Európai Unió Bírósága (EUB) sem kivétel. A tagállamok egyenlősége zálogának tekintett, valamint a jogállamiság követelményeiből fakadó nyelvhasználati szabályok némi eltéréssel az EUB tevékenységére is irányadók. Az uniós nyelvhasználati garanciáknak köszönhetően az Európai Unió Bíróságán a többi uniós intézményhez hasonlóan intenzív fordítási és tolmácsolási munka zajlik.
Az Európai Unió Bíróságának ülésein folytatott tolmácsolás a bírósági tolmácsolás válfajába tartozik, azonban a hazai bírósági tolmácsoláshoz képest sok eltérést is mutat. Ezek a sajátosságok az eljárás soknyelvűségéből, az ehhez kapcsolódó közvetítő nyelv beiktatásával végzett tolmácsolásból, azaz relé megoldásokból és a tolmácsok rendelkezésére bocsátott technikai háttér jellemzőiből fakadnak. Az alábbiakban a bírósági tolmácsolásnak ezt a speciális területét mutatjuk be elsősorban gyakorlati szempontból, összehasonlítva azt a hazai bírósági tapasztalatokkal, kiemelve e terület sajátosságait és kihívásait.
Az Európai Unió Bírósága és az eljárás nyelve
Az uniós intézmények nyelvhasználati szabályait az 1/58/EGK rendelet szabályozza, amely jelenleg 24 hivatalos nyelvet rögzít. Az intézmények ezeken a nyelveken kötelesek elkészíteni, illetve ezekre kötelesek lefordítani az általános hatályú iratokat, ezeken a nyelveken jelenik meg az Unió jogi közlönye (a Hivatalos Lap) és az uniós polgárokkal, a tagállamokkal, valamint a tagállamok joghatósága alá tartozó más személyekkel is ezen a nyelven kommunikálnak az intézmények.[3] Az uniós nyelvi rezsim a jogállamiság elvében (EUSz[4] 2. cikk) foglalt jogbiztonság követelményéből fakad, miszerint az uniós jogforrásoknak az érintett személyek, szervek számára hozzáférhetőnek, érthetőnek és világosnak kell lenniük (Gazzola 2006; Schermers, Waelbroeck 2002). A lisszaboni szerződésmódosítással az Alapjogi Charta 41. cikkének (4) bekezdése emelte alapjogi szintre az uniós jog hatálya alá tartozó személyek információs jogait: „Mindenkinek lehetősége van arra, hogy a Szerződések nyelveinek valamelyikén írásban forduljon az Unió intézményeihez, és ugyanazon a nyelven kapjon választ.”
A hivatalos nyelvek köréből az intézmények belső kommunikációjukra, munkájukra munkanyelveket jelölhetnek ki eljárási szabályzataikban (1/58/EGK rendelet 6. cikk). Habár az Európai Bizottság (angol, francia, német) és az Európai Bíróság (francia) is rendelkezik de facto munkanyelvekkel, ezek a kikötések egyik intézmény eljárási szabályzatában sem szerepelnek (Láncos 2012). A tagállamok ugyanis hivatalos nyelvüket nemzeti identitásuk fontos elemének tekintik, ezért nem járulnának hozzá egy, az államnyelvüket mellőző intézményi eljárási szabályzathoz.
Az Európai Unió Bírósága az Unió legfőbb igazságszolgáltatási szerve, mely – ha a nemzeti jogból keresnénk analógiát – egy alkotmánybíróság és egy legfelsőbb bíróság funkcióit tölti be az uniós jogrenddel kapcsolatban. A luxemburgi székhelyű intézmény két fórumból, a tagállamok nemzeti bíróságai által előterjesztett előzetes döntéshozatali kérelmek kapcsán és másodfokon eljáró Bíróságból, valamint a tagállamok, intézmények vagy magánfelek által benyújtott közvetlen keresetek ügyében első fokon eljáró Törvényszékből áll. Az Európai Unió Bírósága 2016-ban több mint 1400 ügyet zárt le, ezek pedig (az ír kivételével) valamelyik hivatalos nyelven, az ún. „eljárás nyelvén” kerültek lefolytatásra. Az eljárás nyelvét kell használni a felek írásos beadványaiban és a tárgyaláson elhangzott felszólalásaik során, továbbá a Bíróság az üggyel kapcsolatos jegyzőkönyvet, határozatot is ezen a nyelven készíti el.
Az Európai Unió Bíróságának honlapján található bemutatkozó szövegnek mindjárt a harmadik bekezdésében az szerepel, hogy az EUB többnyelvű intézmény, mely az „igazságszolgáltatás területén a világon egyedülálló szabályokat alkalmaz, mivel az Unió 23 hivatalos nyelve lehet az eljárás nyelve. A Bíróságnak ugyanis teljes mértékben tiszteletben kell tartania a többnyelvűség követelményét, mivel a felekkel az eljárás nyelvén kell kommunikálnia.”[5] Ehhez pedig az EUB-nak szakfordítókra, ún. jogász-nyelvészekre, és tolmácsokra van szüksége. Az EUB alkalmazottainak mintegy 45 százaléka nyelvi szolgáltatásokat biztosít az intézmény számára: a 602 jogász-nyelvész mellett 74 állandó tolmácsa van. A tolmácsok jelenleg évente mintegy 650 tárgyaláson teljesítenek szolgálatot.
Az évente megrendezett nemzeti bíróképzések mellett az Európai Unió Bíróságán dolgozó tolmácsok munkájának túlnyomó részét az eljárások szóbeli szakaszának, vagyis a tárgyalások tolmácsolása teszi ki. A tárgyalások – az eljárás írásbeli szakaszához hasonlóan – az eljárás nyelvén zajlanak. Az idevágó szabályokat az EUB eljárási szabályzata rögzíti (36–38. cikk). Eszerint, ha az alperes valamelyik tagállam, akkor az adott tagállam hivatalos nyelve az eljárás nyelve (több hivatalos nyelv esetén a tagállam választ ezek közül); de a fél vagy a felek együttes kérelmére más hivatalos nyelv használata is engedélyezhető. Jogorvoslati eljárásokban a megtámadott, felülvizsgált határozat nyelve szerint alakul az eljárás nyelve. Végül előzetes döntéshozatali eljárásokban az előterjesztő bíróság nyelve lesz az eljárás nyelve azzal, hogy indokolt esetben az alapeljárásban részt vevő fél kérheti más nyelv használatának engedélyezését. A vonatkozó nyelvhasználati kérelmekről a Bíróság elnöke, illetve az elnök döntésétől függően a Bíróság határoz. Áttöri az eljárás nyelvi egységességét az a szabály is, hogy a tagállamok az előzetes döntéshozatali eljárás során használhatják a saját nyelvüket mind írásban, mind pedig szóban. Végül a bírák, illetve a főtanácsnokok a tárgyalás során az eljárás nyelvétől eltérő uniós hivatalos nyelvet is használhatnak.
E szabályozásnak köszönhetően a tárgyalásokon sok esetben szinte alig lehet megállapítani az eljárás nyelvét. Így például a Magyarország kontra Szlovákia ügyben (C-364/10)[6] Szlovákia és a Bizottság szlovákul, Magyarország magyarul szólalt fel, a bírák és a főtanácsnok franciául és angolul tettek fel kérdéseket. Az ügy nyelvi igényei tehát messze túlmutathatnak a francia–eljárás nyelve pároson, ennek köszönhetően komoly szervezési feladatot jelent a kabin megfelelő nyelvi összeállítása.
A tárgyalásokon dolgozó tolmácsok
Az Európai Unió Bíróságának tárgyalásain a tolmácsolást hivatásos tolmácsok végzik, aki sikeresen teljesítették a tolmácsoknak kiírt uniós versenyvizsgát, illetve szabadúszói tolmácsvizsgát tettek az uniós intézmények szervezésében.
Szemben az Európai Unió Bíróságán dolgozó jogász-nyelvész fordítókkal, akik elsősorban jogászok, akik fordítói tevékenységet végeznek, az EUB tolmácsai esetében egyáltalán nem jellemző, hogy jogi végzettséggel rendelkezzenek, és az intézmény sem biztosít semmilyen továbbképzést vagy felkészítést a tolmácsainak (Künnecke 2013). A felvételi vizsgán a jelentkezők tolmácskészségeire fókuszálnak: az itt tolmácsolandó beszédek megértéséhez jellemzően elégséges az általános tájékozottság. A vizsgaszövegek szándékoltan nem tartalmaznak sem jogi, sem egyéb szakszókincset, de még uniós szakzsargont sem. A vizsgán ugyanis a hangsúly nem a szószintű megfeleltetéseken van, hanem azon, hogy képes-e a jelölt egy elhangzó beszéd gondolatmenetét, logikáját megérteni, az eredeti nyelvi külsőségektől elszakadni, és az elemzett üzenetet a célnyelv nyelvi hagyományainak és normáinak megfelelően átadni (Seleskovitch, Lederer 2002). Habár a vizsga „szóbeli” részén feltesznek egy uniós ismereti kérdést, a jogi, illetve jogi szaknyelvi ismereteket nem tesztelik. Ezzel együtt explicit elvárás a konferenciatolmácsok felé, hogy bármilyen szakterületen gyorsan kiismerjék magukat, és szerezzék meg a feladatuk betöltéséhez szükséges, általában lexikai ismereteket.
Az EUB tolmácskabinjaiban tehát olyan emberek ülnek, akik végzettségüknek, illetve szakmai tapasztalataiknak köszönhetően kiváló konferenciatolmácsok, és az elképzelés az, hogy ennek köszönhetően remekül megállják majd a helyüket tárgyalótermi tolmácsként is. Azonban a tárgyalótermi tolmácsolás több szempontból is eltér a konferenciatolmácsolástól. Ez az Európai Unió Bíróságának tolmácsai számára – így különösen a szabadúszó tolmácsok számára, akik az EUB állandó tolmácsaival szemben ritkán dolgoznak tárgyalótermi kontextusban – speciális nehézséget jelenthet.
A tolmácsolás megszervezése az Európai Unió Bíróságán
Tolmácsolásra a Bíróságon és a Törvényszéken elsősorban az eljárás szóbeli szakaszában, a tárgyaláson kerül sor. A fentiekben írottaknak megfelelően ugyan a tárgyalás az eljárás nyelvén zajlik, ez nem jelenti azt, hogy csupán az EUB munkanyelvén és az eljárás nyelvén zajlana a tolmácsolás. Ezeken a nyelveken felül a bírák, a főtanácsnok, a beavatkozó tagállam(ok) és a felek által választott (és engedélyezett) hivatalos nyelvek is elhangozhatnak a tárgyaláson. Az EUB Tolmácsolási Igazgatósága méri fel a tárgyalás nyelvi igényeit és tervezi meg a tárgyalásra rendelkezésre bocsátott kabinok nyelvi összetételét, vagyis a kijelölt tolmácsok által lefedett lehetséges tolmácsolási irányokat. A tárgyalás nyelvi igényeit az Igazgatóság az eljárás nyelvére, a beavatkozók, bírák, főtanácsnok nyelvére vagy nyelvi készségeire, továbbá a lehetséges sajtóérdeklődésre, látogatócsoportokra tekintettel határozza meg.
Az Európai Unió Bíróságán a tolmácsolás minden esetben kizárólag szinkrontolmácsolást jelent. Vagyis a tolmácsok a tárgyalóterem szélén, körben elhelyezett, négyszemélyes, üvegfalú kabinokban végzik munkájukat. A kabinok bejárata az előtérből megközelíthető zárt folyosóról nyílik, a tárgyalóteremből közvetlenül, továbbá chipkártya nélkül nem lehet ezekbe belépni. Minden egyes hivatalos nyelvnek külön kabinja van, amelyben jellemzően kettő, három, esetleg négy tolmács ül. A tolmácsokat rendszerint az anyanyelvük alapján sorolják a kabinokba, ugyanis az elv az, hogy minden tolmács az anyanyelvére tolmácsoljon. A keleti bővítés után azonban bizonyos nyelvek esetében muszáj volt kivételt tenni, hiszen kevés olyan tolmács volt, akinek az anyanyelve angol vagy francia, de jól értette például a magyart. Ezért magyarról angolra, franciára sokszor magyar anyanyelvű tolmács dolgozik. Amikor valaki nem az anyanyelve irányában tolmácsol, azt retúrnak (retour) nevezik.
Az Európai Unió intézményeiben a retúrozás viszonylag ritka, ezért általában nagyobb stresszt is jelent a tolmácsoknak. Egyrészt mivel az uniós intézményekben jellemzően anyanyelvükre dolgozó tolmácsok sokszor kijönnek a retúrozás gyakorlatából (ez a magyar szabadpiacon dolgozó kollégákra kevésbé áll), másrészt mivel tudják, hogy az idegen nyelvű teljesítményüket kollégáik anyanyelvi nyelvhasználatával fogják összehasonlítani. A retúrozó tolmácsokat sokszor nem is az anyanyelvük, hanem a célnyelvük szerinti kabinba osztják be.
Amikor a tárgyalóteremben valaki X nyelven felszólal, a következő történik. Minden, az adott tárgyalásra rendelkezésre állított nyelvi kabin letolmácsolja az elhangzottakat a maga nyelvére: tehát a francia kabin franciára, az angol angolra stb. De mi történik, ha például a magyar kabin három kollégája közül egyik sem ért X nyelven? Ebben az esetben keresnek és beállítanak a konzoljukon egy olyan kabint, amelynek munkatársai közül dolgozik valaki X-ről és ők értik a kabin nyelvét. Például: az angol kabin tolmácsol X-ről angolra, a magyar kabin pedig az angol változatot tolmácsolja tovább magyarra. Ezt hívják úgy, hogy relézés (relais). A relézés időveszteséggel jár és növeli a pontatlanságok esélyét (ezért pl. a dupla relé kizárt), ugyanakkor segítségével jóval kisebb tolmácscsapat is elegendő egy-egy tárgyalásra, tehát teljes nyelvi kiosztás esetében sem kell félezer iránnyal számolni.
A csapatbeosztást feltüntető ún. team sheeten minden tolmács pontosan látja, melyik kabinban ki ül, milyen nyelvekkel dolgozik, és honnan relézhet szükség esetén. Azonban a relézést, ha lehetséges, kerülni kell: ha van a kabinban olyan tolmács, aki dolgozik X-ből, nem adhatja át a mikrofont olyan kollégájának, aki csak reléből dolgozna.
Ez a munkarend eltér a belföldi szabadúszó-piacokon jellemző munkarendtől. Ott általában a tolmácsoknak két aktív nyelvük között kell oda-vissza dolgozniuk, és mivel a párban dolgozó tolmácsoknak rendszerint azonos a nyelvkombinációjuk, 20, esetleg 30 percenként váltanak. Ezzel szemben az EUB tárgyalásain a tolmácsok elsődlegesen aszerint osztják fel egymás között a beszédeket, hogy melyikük tudja az adott felszólalást relézés nélkül megcsinálni. Ha több azonos nyelvű felszólalás követi egymást, a tolmácsok igyekeznek úgy beosztani a munkát, hogy lehetőség szerint hozzávetőlegesen 20 perc tolmácsolás után jusson 10–20 perc pihenés mindenkinek. Mivel az előre megírt felszólalások felolvasása után a tárgyalás második felében spontán reakciókra is sor kerül, célszerű úgy intézni a dolgot, hogy ugyanannak a személynek minden felszólalását ugyanaz a tolmács tolmácsolja, hiszen ő már jobban ismeri az illető beszédstílusát és gondolatmenetét.
Ami a szabadúszó tolmácsokat illeti, ők nyelvkombinációjuktól és lakóhelyüktől függően változó gyakorisággal kapnak felkéréseket (ugyanis a Luxemburghoz közelebb eső lakóhellyel rendelkező tolmácsoknak kevesebb költségtérítést kell fizetni). A felkérések jellemzően kettő, ritkábban három vagy több napra szólnak. A megbízás dátuma alapján az EUB hivatalos honlapján könnyen megkereshető a magyar vonatkozású ügy száma és témája, de végleges információt csak a tárgyalás hetén lehet elérni a Bíróság belső oldalán. Itt megtalálható az ügy száma, címe, illetve a tolmácscsapat összetétele. Ekkor derül ki az is, hogy a szabadúszó tolmácsot a magyar vagy egy idegen nyelvű kabinba osztották be, retúrozni.
A szabály az, hogy a szabadúszó tolmácsoknak egy teljes nap felkészülési idő jár a megbízás(ok) előtt. Ez azt jelenti, hogy ha a tárgyalás délelőtt kezdődik, akkor előző nap reggel, ha pedig délután, akkor előző nap 14:30-ig kell a Bíróságra megérkezniük. Ennek megfelelően a külföldről érkező tolmácsok már előző este Luxemburgba repülnek – akár vasárnapi felkészülésre is, amennyiben a tárgyalást hétfőre tűzték ki. Ezután kerül sor az Európai Unió Bírósága részére végzett tolmácsolási munka valódi sajátosságára: az első munkanapot teljességében kitevő helyszíni felkészülésre, melyhez kizárólag papíron átadott periratok, felszólalástervezetek állnak rendelkezésre. A felkészülési napra azért van szükség, mert az ügy ismerete és a szókincs részletes előkészítése nélkül a tárgyalásra becsöppenő tolmácsok feladata gyakorlatilag teljesíthetetlen lenne. A periratokat azonban azok terjedelme és elsősorban azok bizalmas jellege miatt nem lehet előzetesen elektronikusan vagy postai úton a tolmácsok rendelkezésére bocsátani, csak megérkezésük után, a helyszínen (Künnecke 2013). Addig a tolmácsok az ügyről csupán a Hivatalos Lapban is megjelenő keresetlevélből tájékozódhatnak.
A felkészülés folyamata
A tolmácsok a titkárságra érkezésükkor egy vaskos dossziét kapnak, amelyben több fontos irat is található. A dossziéban megtalálható az összes perirat legalább az ügy nyelvén és franciául. Tartalmazza még a tárgyalás menetét leíró forgatókönyvet, a „Durée des plaidoiries”-t amelyből pontosan kiderül, melyik fél, mikor, hány percig fog beszélni. Ez megkönnyíti a tolmácsok együttműködését, hiszen beoszthatják, ki melyik felet, felszólalást fogja tolmácsolni. Másrészt a szigorú menetrend valós kiszámíthatóságot jelent, ami stresszcsökkentő tényező. A szinkrontolmácsolás ugyanis már önmagában is igen magas szintű stresszel jár együtt: kutatások szerint a tolmácsokra nehezedő nyomás a repülőtéri forgalomirányítók által átélt stresszhez hasonló szintű (Zeier 1997). Emiatt már a tolmácshallgatók is fontosnak tartják, hogy képzésük alatt stresszhelyzeteknek legyenek kitéve, hogy elsajátíthassák ezek kezelését (Seresi 2016). A tárgyalótermi tolmácsolás azonban még a szinkrontolmácsolás esetében megszokottnál is magasabb szintű stresszel jár, ami növeli a kiszámíthatóság értékét a tolmácsok szemében. Ezzel együtt a tolmácsoknak minden eshetőségre fel kell készülniük és be kell tudniuk ugrani valamely kollégájuk helyett, amennyiben – ahogyan az egyre gyakrabban előfordul – valamely fél, bíró vagy főtanácsnok mégis más nyelven szólal meg, illetve ha hirtelen rosszul lesz egy kolléga.
Az egyetlen célzott segítség, amelyet a tolmácsok a jogi kontextussal kapcsolatban kapnak, egy A4-es lap, amelyen a tolmács munkanyelvein megtalálhatók a bíróságon használt megszólítások, valamint a tárgyalást megnyitó és lezáró fordulatok. A tolmácsok számára irodát és internetkapcsolattal rendelkező számítógépet, nyomtatót biztosítanak a felkészüléshez, valamint az állandó állományba tartozó kollégák is rendelkezésükre állnak, ha kérdésük lenne.
A tolmács feladata a felkészülés során három fő részből áll. Először is elmélyül az ügy tartalmában. Nagyon fontos, hogy megértse a felek által előadott érvelést. Így sokkal könnyebben tudja majd anticipálni, vagyis előre megjósolni, hogy a felszólaló felek merre tartanak érvelésükben, és elkerülhetők lesznek a kellemetlen félrefordítások. Az EUB-nak dolgozó szinkrontolmácsoknak saját beszédprodukciójukkal egy időben kell értelmezniük és tolmácsolniuk egy igencsak formalizált, legtöbbször előre megírt és jogi fordulatoktól hemzsegő szöveget, ez pedig jelentős kognitív terhet jelent. Ezt a kognitív terhet azonban komolyan csökkenti, és egyben a tolmácsolás minőségét is igencsak javítja, ha a tolmács eleve tisztában van a beszélők szándékával, álláspontjával.
A tolmácsok a felkészülésük során kiírják maguknak a hivatkozott jogszabályhelyeket, és kinyomtatják ezek szövegét munkanyelveiken. Így ha valamelyik fél ezeket szó szerint idézi, a tolmácsnak nem fordítania kell, hanem csak felolvasni a szóban forgó részletet. A nagyon tömören megfogalmazott jogszabályok szinkrontolmácsolása ugyanis igen nehéz feladat lenne, és sokkal kevésbé pontos, mint a már létező nyelvi változat idézése. Ugyanígy előre memorizálják a jogszabályok, idézett ügyek számát, a felek, bírák, főtanácsnokok nevét is.
Emellett a tolmács nyelvi szempontból is felkészül a tárgyalásra. Ebben nagy segítségére van, hogy a kapott dossziéban a dokumentumok több nyelven is megtalálhatók, illetve rendelkezésére állnak a nyomtatott szótárak és az internetes források, terminológiagyűjtemények is (pl. IATE, Lithos). Minden ügynek megvan a sajátos szókincse, ezeket a tolmácsnak passzív nyelvein (amelyekből tolmácsolni képes) fel kell tudnia ismerni, aktív nyelvein pedig (amelyekre tolmácsol) használnia kell. A tárgyalás során is folyamatosan figyelnie kell a beszélők szó- és nyelvhasználatát, és ha észreveszi, hogy a beszélők inkább egy másik kifejezést, egy másik szinonimát vagy megoldást használnak anyanyelvükön, a saját nyelvhasználatát is ehhez kell igazítania.
Végül van még egy része a tolmácsok felkészülésének. Rendszerint az eljárás felei (legalábbis néhányan) már a tárgyalás napja előtt rendelkezésre bocsátják felszólalásuk írott változatát, esetleg annak vázlatát és azt az érintett tolmácsok megkapják a felkészülésükhöz. Ezzel a tolmácsok a feldolgozandó szövegek mennyiségének, illetve a szakmával kapcsolatos filozófiájuk függvényében többféleképpen is eljárhatnak.
Az írásban megkapott felszólalástervezetek kezelése
Bizonyított tény, hogy nehezebb felolvasott szöveget tolmácsolni, mint a spontán előadott, ún. oralizált beszédet. Ennek az az egyik oka, hogy az írott szövegek strukturáltabbak, töményebbek. Ezeket a szövegeket hosszú órákon keresztül alkotják és csiszolgatják tökéletesre, viszont a tolmácsnak 20 perc alatt kellene ugyanezt az intellektuális teljesítményt végrehajtani. A csiszoltságból adódóan az írott szövegben sokkal kevesebb a redundancia, a hezitálás vagy az újrakezdés, pedig pont ezek teszik lehetővé, hogy a tolmács némi időt nyerjen (Csernov 2004, Bóna 2009). Ezen túlmenően a felolvasott szöveget értelmezni is nehéz. Beszéd közben ugyanis az intonációnk is információt hordoz, a hangsúlyok és szünetek segítenek az üzenet értelmezésében. A felolvasó ember azonban jellemzően kevesebb szünetet tart, és nem feltétlenül ott, ahol a természetes beszédben tartanánk, így természetellenes szegmentálása megnehezíti az amúgy is információban gazdag mondandója értelmezését (Csernov 2004).
Ráadásul az Európai Unió Bíróságán eljáró képviselők nem professzionális előadók, így esetenként a szűkös időkeretben, gyors iramban, gyenge artikulációval, hangsúlyozás nélkül felolvasott felszólalásokat különösen nehéz követni. Ehhez képest a felszólalások után feltett kérdésekre már spontán válaszolnak a jogi képviselők – ezeket a szakaszokat a tolmácsoknak is könnyebb követniük és célnyelvükre átültetniük. Hozzátesz a munka nehézségéhez még az is, ha nem anyanyelvi beszélő a jogi képviselő: az intézmények küldenek olyan jogászokat is a Bíróságra, akik bár beszélik az ügy nyelvét, nyelvi produkciójuk sok kívánnivalót hagy maga után.
Abban minden tolmács egyetért, hogy ha már felolvassa a beszélő az előadását, akkor a legjobb, ha azt írásban a tolmács rendelkezésére bocsátja. Még ha az utolsó pillanatban tesz is így, akkor is ki tudja nyerni a tolmács a folyószövegből a jellemzően problémás számokat, tulajdonneveket, illetve az első és utolsó bekezdés elolvasásával képet kaphat az érvelés gondolatmenetéről. Ha azonban már korábban is megkapja az írott szöveget, még több lehetősége lesz annak használatára.
A leginkább „ortodox” hozzáállás azt kívánja meg, hogy a tolmács gondosan tanulmányozza át a szöveget, nézzen utána a problémás szavaknak, szakkifejezéseknek, húzza alá, vagy más módon emelje ki a számokat és tulajdonneveket, majd a beszéd elhangzásakor kizárólag arra koncentráljon, amit hall. Ez lenne a tulajdonképpeni tolmácsolás: a hallott információ elemzése, értelmezése, elválasztása a forrásnyelvi formától, és a nyelvtől függetlenné vált gondolatmenet megfogalmazása a célnyelven (Seleskovitch, Lederer 2002). Klasszikusan ezt várják el a konferenciatolmácstól, azonban a bírósági tolmácsolás esetében ez nem így van.
Bírósági tolmácsolás esetében ugyanis az a kiindulópont, hogy az értelmezés nem a tolmács, hanem a jogászok feladata. Nem a tolmácsnak, hanem a jogi szakembereknek kell megfejteniük a beszéd üzenetét, a beszélő szándékát. Ez ugyanis aktív szerepet feltételez a kommunikációs folyamatban, míg ebben a kontextusban a tolmácsnak a jogászok és bírák inkább passzív szerepet szánnak (Horváth 2013). E szerint a felfogás szerint a tárgyalóteremben végzendő nyelvi közvetítés valójában fordítás, ami egy mechanikus, objektív és átlátható feladat, és a tolmács dolga csupán az, hogy szó szerint, afféle „fordítógépként” adja vissza az elhangzottakat (Morris 1995).
E mellett az elvárás mellett az szól, hogy a tolmács legtöbbször nem jogász, így nincsen meg a kellő háttere az üzenet értelmezéséhez (interpretálásához), valamint az, hogy a jogi nyelvben sokszor valóban fontos a szószintű megfeleltetés. A „szó szerinti” fordítás megkövetelésével tulajdonképpen azt az illúziót próbálja az igazságszolgáltatás fenntartani, hogy az ítélkezés valójában nem többnyelvű, hanem egynyelvű környezetben zajlik, hiszen az üzenet az egyik nyelvből a másikba hiánytalanul átvihető, így a nyelvi különbségek irrelevánsak (Morris 1995).
Ugyanakkor a „szó szerinti tolmácsolás” ideálja a valóságban nem megvalósítható. Egyrészt minden nyelvben megtalálhatók olyan állandósult kifejezések, amelyek szó szerinti lefordításával a tolmács csak gátolná a megértést a felek között (Horváth 2013). Másrészt, ha a tolmács valamilyen kultúraspecifikus tartalom fordítására nem talál pontos célnyelvű megfelelőt, akkor ezt a feleknek jeleznie kell. Ilyenkor ki kell lépnie „láthatatlan” közvetítői szerepéből (Csörgő 2013).
A tolmácsolástudomány jelenlegi állása szerint a tolmácsnak igenis értelmeznie kell az elhangzottakat, és meg kell állapítania a beszélők szándékát, hiszen csak így lesz képes az elhangzott üzenetet közvetíteni, és ezáltal elősegíteni a nélküle lehetetlen kommunikációt. A szószerintiség követelménye jogi környezetben csupán a szakkifejezésekkel, törvénycikkidézési szokásokkal stb. kapcsolatban merül fel, ezeket azonban saját belátása szerinti sorrendben és hangsúllyal helyezheti el nyelvi produkciójában annak érdekében, hogy az üzenetet a lehető leghűségesebben adja vissza. A tolmács objektivitása és semlegessége ugyanis nem a szó szerinti fordításban nyilvánul meg, hanem abban, hogy nem hoz olyan döntéseket, amelyek érdemileg befolyásolhatják az ügy kimenetelét. Azonban ez nem jelenti azt, hogy ne hozhatna döntéseket szakterületével, a kommunikációval kapcsolatosan (Horváth 2013).
Mivel azonban nagy a nyomás a „szó szerinti” megfeleltetésre, valamint a bonyolult jogi nyelven megírt, és sokszor kifejezetten gyorsan felolvasott felszólalások csupán hallás után történő szinkrontolmácsolása nagyon emberpróbáló feladat, az EUB tolmácsai jellemzően nem elégednek meg azzal, hogy pusztán az elhangzottakra koncentráljanak munkájuk során, hanem nagymértékben támaszkodnak a megkapott írott szövegre is. Ennek egyik módja a blattolás, vagyis az írott szöveg szóbeli tolmácsolása. Ilyenkor a tolmács, ahogy végigfut tekintete a sorokon, már fordítja is szóban az ott szereplő gondolatokat. Ebben az esetben nagy segítséget jelent, hogy a szöveg a maga teljességében ott van a tolmács előtt, azonban ne feledjük el, hogy a felszólaló felek felszólalástervezetüket az utolsó pillanatban is módosíthatják, vagy előadásuk közben is elkalandozhatnak. Ezért ha a tolmács a szinkronkabinban blattol, figyelmét megosztva folyamatosan figyelnie kell, hogy a felszólaló valóban a papíron szereplő szöveget mondja-e, és ha közbeszúr, megváltoztat valamit, hol tér vissza az eredeti szöveghez. Ebben a munkában a kabintársak is az épp dolgozó tolmács segítségére lehetnek (Rohonyi 2015).
A blattolásra előkészített szövegbe bele lehet írni a szakkifejezéseket, illetve nyilakkal, egyéb jelekkel jelezni, melyik szó melyik bővítménye, vagy ha a két nyelv közti különbség szórendváltoztatást kíván. Abban az esetben pedig, ha a tolmács úgy érzi, túlságosan megterhelő számára, hogy figyelmét három tényező, vagyis a hangzó szöveg, az írott változat és saját tolmácsolása között ossza meg, az alapelv az, hogy az írott szöveget félretéve munkája elsődleges forrására, vagyis a hangzó információkra kell koncentrálnia (Rohonyi 2015).
Végül a legkevésbé „ortodox”, de mégis nagyon elterjedt megoldás a szöveg előzetes lefordítása. Ebben az esetben a tolmács előre lefordítja a felszólalást, és annak elhangzása pillanatában tolmácsolás helyett egyszerűen felolvassa a fordítását. Ennek a módszernek előnye, hogy ő is több idővel rendelkezik saját változatának megfogalmazására, és a felolvasás kétségkívül kevesebb kognitív erőfeszítéssel és stresszel jár, mint a tolmácsolás. Ez az eljárás jobban megfelel a szószerintiség követelményének is. Hátránya azonban, hogy a sietve felolvasott fordított szöveg megértése nagyobb nehézséget jelent a tolmácsolást hallgató bíráknak, jogászoknak, illetve a fordításból továbbdolgozó többi tolmácskabinnak. Ezért a fordítást illik előre elküldeni a többi tolmácskollégának is, továbbá ahol lehet, „élővé” kell azt tenni a mondatok rövidítésével, a felszólalás előadásmódjával. Másrészt a blattoláshoz hasonlóan ebben az esetben is figyelni kell a felszólaló spontán változtatásaira, közbeszúrásaira. Ilyenkor az is előfordulhat, hogy a gondosan megírt fordítás stílusa és minősége észrevehetően eltér a váratlan változtatás okozta stresszhelyzetben (az írott szöveg és a szóbeli input közötti figyelemmegosztás miatt talán még hiányosan is tolmácsolt) új részek színvonalától.
Sok tolmács elutasítja, hogy a felszólalásokat előre lefordítsa, mivel úgy véli, ez összeegyeztethetetlen a tolmács szóbeli és értelmező feladatával. Ők többek között azt vallják, hogy a tolmács elsődleges feladata a kommunikáció elősegítése, nem pedig a szó szerinti, értelmezés nélküli ismétlés (Horváth 2013). Ugyanakkor felmerül a kérdés, vajon valóban megvalósulhat-e a tolmácsolás mint kommunikációs aktus egy olyan helyzetben, ahol még az egy nyelvet beszélő felek között sem beszélhetünk valódi, kölcsönösségen alapuló kommunikációról. A közönségre tekintet nélkül, hadarva felolvasott szövegeket sokszor azok anyanyelvi címzettjei sem tudják követni; de ha nincs szó valódi kommunikációról, a tolmács sem tudja betölteni a kommunikációt elősegítő feladatát (Jones 2014).
Eltérések a nemzeti bíróságokon és ez EUB tárgyalásain végzett tolmácsolás között
A bírósági tolmácsolás valószínűleg egyidős az igazságszolgáltatás gyakorlatával (Horváth 2013). Azonban van néhány érdekes különbség a nemzeti bíróságokon végzett tolmácsolás, és az EUB tolmácsainak munkája között.
A leginkább szembeszökő különbség a tolmácsolás módja. A nemzeti bíróságokon nem jellemző a kabin, mikrofon és fejhallgató használatát igénylő szinkrontolmácsolás. Itt a tolmácsok az elhangzott beszédszakaszokat követő (konszekutív) módban tolmácsolják: vagy néhány mondatos egységekben (párbeszédes helyzetekben), vagy hosszabb szakaszokban (perbeszédek esetén). Bizonyos esetekben a tolmács egyetlen ügyfelének a fülébe súgja a tolmácsolást, vagyis súgó szinkront (chuchotage) alkalmaz. Ahogy azt a neve is mutatja, ebben a tolmácsolási módban a tolmács szinkronban, vagyis a beszélővel egy időben tolmácsol, miközben nem segíti műszaki felszerelés (kabin, fülhallgató, mikrofon), és így saját hangja őt is, a teremben tartózkodó többi embert is zavarja. Következésképpen ez a tolmácsolási mód még a szinkrontolmácsolásnál is megterhelőbb, de társadalmi megbecsültsége alacsonyabb. A nemzeti bíróságok előtt az is gyakran előfordul, hogy a tolmácsot az iratok ismertetésekor blattolásra, vagyis írott szöveg szóbeli tolmácsolására kérik fel (Horváth 2013, Farkasné Puklus 2016).
Ezzel szemben az EUB tolmácsai hivatalosan egyetlen tolmácsolási módot alkalmaznak: a szinkrontolmácsolást. A gyakorlatban azonban, ahogy azt már korábban is ismertettük, a tolmácsok élnek a szöveggel segített szinkrontolmácsolás lehetőségeivel, blattolnak, és bizonyos esetekben írásban előre lefordítanak teljes felszólalásokat.
A második jellegzetes különbség a tolmácsolás körülményeiben rejlik. A nemzeti bíróságok jellemzően egyetlen tolmáccsal dolgoznak, akinek nem mindig van lehetősége úgy elhelyezkedni a tárgyalóteremben, hogy a munkája szempontjából a lehető legjobban lásson és halljon. Sokszor semmilyen információ nem áll rendelkezésre a tolmácsolás előtt a felkészüléshez. Ezzel szemben az EUB tolmácsai légkondicionált, jó kilátást biztosító kabinokban dolgoznak, többfős csapatokban, és a felkészülésükhöz külön fizetett munkanapot biztosítanak.
Végül nagyon fontos különbség merül fel a felek státuszát tekintve is. A nemzeti bíróságok esetén jellemzően eltérő státuszú, hátterű, műveltségű emberek állnak egymással szemben. A bírák, jogászok magas társadalmi presztízsű személyek, akik a művelt köznyelvet és a jogi nyelv fordulatait használják, míg a vádlottak, tanúk sokszor kevésbé iskolázott, kiszolgáltatott, vagy éppen az ország jogi rendszerét nem ismerő személyek, akik nyelvhasználatára jellemző lehet a hezitálás, szándékos kétértelműség vagy az érzelemmel telítettség. Ebben a helyzetben különösen fontos, hogy a tolmács hűen adja vissza az egyes felek nyelvhasználati sajátságait: pontosan, szabatosan fordítsa a jogi nyelvezetet, és ne kendőzze el a laikusok bizonytalanságait vagy kétértelműségeit. Ha például – a konferenciatolmácsolás normáit követve – a laikusok vallomását az eredetinél koherensebben, pontosabban használt jogi terminológiával tolmácsolná, előfordulhatna, hogy tanácstalan ügyfelét akaratlanul is dörzsölt fickóként tünteti fel (Kalina 2002). A felek aszimmetrikus nyelvhasználata és státusza etikai kérdéseket is felvet a tolmács mozgásterével és lojalitásával kapcsolatosan, különösen, hogy a tolmácsnak egy erős intézmény és egy – sokszor kiszolgáltatott – emberi lény között kell közvetítenie, miközben nem veszítheti el a semlegességét (Morris 1995, Csörgő 2013, Farkasné Puklus 2016).
Az Európai Unió Bírósága esetén azonban nem szembesülnek a tolmácsok ilyen dilemmákkal. Itt nem jelennek meg magánszemélyek, jogászok értekeznek jogászokkal. Így a tolmácsnak nem feladata, hogy hűen reprodukálja a felek hezitálásait vagy nyelvbotlásait, sokkal inkább az az elvárás vele szemben – akárcsak a konferenciatolmácsokkal szemben –, hogy lehetőleg olyan szabatosan adja elő a felszólalásokat, ahogy azt a felszólaló szerette volna. Az iskolázott nyelvhasználat és szimmetrikusabb társadalmi státusz következménye, hogy a legtöbb esetben a tolmácsnak nem kell szlenggel, furcsa dialektusokkal, szándékos félrevezetésekkel megküzdenie, és általában az elhangzottak mögött sem bontakozik ki emberi dráma. Ezzel szemben nagyon tömör, redundanciától mentes felszólalásokat kell tolmácsolnia, amelyekben sok transzkódolást igénylő elem és jogi fogalom található. Transzkódolásról akkor beszélünk, amikor a tolmács nem értelmezve, a nyelvi formától elvonatkoztatva tolmácsol, hanem egy adott nyelvi egységet értelmezés nélkül átvált egy másik nyelvi megfelelőjére. A számokat, tulajdonneveket, felsorolásokat, bizonyos szakkifejezéseket stb. nem lehet „értelmezni”, ezeket csak transzkódolni lehet. Éppen ezért ezek az elemek terhelik meg a legjobban a memóriát, hiszen reprodukciójukat nem könnyíti meg a történet logikai felépítésének megértése. Így a csak transzkódolható elemek szoktak a leggyakrabban elveszni a tolmácsolás során.
Bár nem jellemző, hogy felkavaró emberi sorsokkal találkozna az EUB tolmácsa, a tárgyalt ügyek azért érinthetnek nemzeti érdekeket, és nagyon sokszor a média figyelmének is középpontjában vannak. Ennek a figyelemnek, továbbá a magas információsűrűségű felszólalásoknak, a legtöbb tolmács jogi képzetlenségének és a retúrozáshoz kötődő negatív konnotációknak köszönhetően a kényelmesebb munkakörülmények között is magas szintű stresszt élnek itt át a tolmácsok. Különösen, ha a felszólaló jogászok nincsenek tekintettel a tolmácsok jelenlétére, és annak ellenére túlzott gyorsasággal hadarják el felszólalásukat, hogy – nyelvtől függően – rajtuk kívül azt senki sem érti, ha a tolmácsok nem tudnak megfelelő munkát végezni. A nemzeti bíróságok előtt szerzett tapasztalataik talán arra sarkallják őket, hogy minél jobban kihasználják a kevés rendelkezésre álló időt. Azonban ha tolmácsolás is van egy tárgyaláson, hasznosabb stratégia kevesebbet, de azt világosabban és tagoltabban elmondani, hiszen így jobban garantálható, hogy a címzettekhez valóban eljut az üzenet.
Növeli a tolmácsokra nehezedő nyomást, hogy a felek, esetleg a bírák minden felmerülő kommunikációs problémáért hajlamosak a tolmácsolást hibáztatni (Morris 1995). Ennek stratégiai oka van: sok esetben a jogászok egymással szemben udvarias gesztusnak szánják, ha a másik kommunikációs kompetenciájának megkérdőjelezése helyett a tolmácsolás minőségét kifogásolják („Lehet, hogy a tolmácsolás nem volt megfelelő, de nem értettem az érvelését”). Ilyenkor a bírák, főtanácsnokok, jogi képviselők az esetek túlnyomó többségében valójában nem a tolmácsolást kritizálják, hanem pontosítást szeretnének kérni valamelyik féltől.
Végül meg kell említeni, hogy az uniós tolmácsolási megbízások egyik legünnepélyesebb formája a bírósági tárgyalástolmácsolás. A tárgyalás körülményei, a bíróság tekintélye és az eljárás formalizáltsága is bénítóan hathat az egyébként tapasztalt tolmácsokra is. Sokan ezért a szabadúszók részéről egyáltalán nem is vállalnak az EUB által felajánlott megbízást, és erre a Bíróság Tolmácsolási Igazgatósága is tekintettel van: nem ajánl fel automatikusan szerződést a szabad tolmácsoknak, hanem előzetesen megkeresi őket, hogy vállalnák-e az adott tárgyalást.
Összefoglalás
Habár az Európai Unió Bíróságán zajló tolmácsolás a bírósági tolmácsolás kategóriájába tartozik, a hazai tárgyalótermi tapasztalatokhoz képest nagy eltérést mutatnak mind a technikai, személyi feltételek, mind pedig az alkalmazott tolmácsolási technikák. A hagyományos, „kiállásos” tárgyalótermi tolmácsoláshoz képest az EUB-on konferenciatolmácsolási körülmények között kell nehezen oralizálható, gyakran rohamtempóban, akár húsz-harminc percen keresztül felolvasott szövegeket áttenni célnyelvre. E nehézségeket enyhíti, hogy a kabinban rendszerint megoszlik a tolmácsolási munka, így szemben a hazai tárgyalótermi gyakorlattal, több kolléga dolgozik felváltva a felszólalások, kérdések és válaszok tolmácsolásán. További könnyebbség, hogy a hazai, egyszemélyes, rövid szakaszos tolmácsolási helyzetekhez képest ritkábban kell a tolmácsnak nyelvi pozíciót váltania, vagyis rendszerint csak egy irányba tolmácsol egy-egy ügyben. Végül segítséget jelent az alapos felkészülést segítő felkészülési nap, amely során a tolmácsok elmélyülhetnek a periratokban, kigyűjthetik a célnyelvi terminusokat, szükség esetén lefordíthatják az előre megkapott felszólalásokat. Hiányosságként említhető, hogy a jogász-nyelvészekkel szemben elvárt jogi szakismeret a tolmácsok esetében nem követelmény, ilyen irányú felkészítést, képzést a pályafutásuk alatt nem kapnak. Mindezek alapján érdemes volna megfontolni az uniós bírósági tolmácsok specializációját, illetve külön uniós jogi és szaknyelvi kurzusok bevezetését az érdeklődő tolmácsok számára.
Seresi Márta[1]
egyetemi tanársegéd, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar
Láncos Petra Lea[2]
egyetemi docens, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Jog- és Államtudományi Kar
Irodalom
Bóna J. (2009): A gyors beszéd. Produkciós és percepciós sajátosságok. Budapest: MTAK/Lexika Kiadó.
Csernov, G. V. (2004): Inference and Anticipation in Simoultaneous Interpreting. A probability-prediction model. Amsterdam/Philadelphia: John Benjamins Publishing Company.
Csörgő, Z. (2013): Kihez és mihez legyen lojális a bírósági tolmács? Fordítástudomány. 15. évf. 2. szám. 51–71.
Farkasné Puklus, M. (2016): Bírósági tolmácsolás – alapelvek és elvárások. Fordítástudomány. 18. évf. 2. szám. 40–52.
Gazzola, M. (2006): Managing Multilingualism in the European Union: Language Policy Evaluation for the European Parliament. Language Policy. Vol. 5. No. 4.
Horváth, I. (2013): Bírósági tolmácsolás. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó.
Jones, R. (2014): Interpreting: A communication profession in a world of non-communication. http://aiic.net/p/6990. (A letöltés időpontja: 2017. augusztus 2.)
Kalina, S. (2002): Interpreters as professionals. Across Languages and Cultures Vol. 3. No.2. 169–187.
Künnecke, M. (2013): Translation in the EU: Language and Law in the EUʼs Judicial Labyrinth. Maastricht Journal of European and Comparative Law. Vol. 20. No. 2. 243–260.
Láncos P. L. (2012): Nyelvpolitika és nyelvi sokszínűség az Európai Unióban. Doktori értekezés.
Morris, R. (1995): The Moral Dilemmas of Court Interpreting. The Translator. Vol. 1. No. 1. 25–46.
Rohonyi, B. (2015): Birkózás az írott szöveggel szinkrontolmácsolás közben 1. rész. Fordítástudomány. 17. évf. 2. szám. 23–37.
Schermers, G. H. – Waelbroeck F. D. (2002): Judicial Protection in the European Union. The Hague: Kluwer Law Publishing.
Seleskovitch, D., Lederer, M. (2002): Pédagogie Raisonnée de l’Interprétation. Paris: Didier Érudition.
Seresi, M. (2016): Videokonferencia a konferenciatolmácsolás oktatásában: a közvetítő médium hatása a tolmáccsal bővített kommunikációs helyzetre, valamint a pedagógiai folyamatra. Doktori értekezés.
Zeier, H. (1997): Psychological stress research. Interpreting. Vol. 2. No. 1. 231–249.
Források
Az Európai Gazdasági Közösség által használt nyelvek meghatározásáról szóló 1/58. tanácsi rendelet.
Az Európai Unióról szóló szerződés egységes szerkezetbe foglalt változata (EUSz).
Jegyzetek
[1] Az Európai Unió akkreditált szabadúszó tolmácsa [FR (S), EN→HU], egyetemi tanársegéd, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Fordító- és Tolmácsképző Tanszék (Budapest)
[2] Az Európai Unió akkreditált szabadúszó tolmácsa [EN (S), DE→HU], kutató, Deutsches Forschungsinstitut für öffentliche Verwaltung (Speyer), egyetemi docens, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar (Budapest).
[3] A Tanács 1/58/EGK rendelete az intézmények nyelvhasználatról szóló 2–5. cikkek.
[4] Az Európai Unióról szóló szerződés egységes szerkezetbe foglalt változata (EUSz).
[5] https://curia.europa.eu/jcms/jcms/Jo2_6999/hu/
[6] A Bíróság C-364/10. sz., Magyarország kontra Szlovákia ügyben 2012. október 16-án hozott ítélete ECLI:EU:C:2012:630.
