Napjainkban a latin nyelv tanítása újabb válságidőszakát éli. Az 1950-es évek prohibíciója után (amelyet elsősorban klerikális vonatkozásaival érdemelt ki) még talpra tudott állni, bár régi patináját már nem szerezte vissza maradéktalanul. Aztán a rendszerváltás első évtizedének felívelő tendenciája („divathulláma”) némi (el)bizakodottságra adott okot, de a 2000-es években már lassú visszaesést figyelhettünk meg, míg az elmúlt egy évtizedben oda jutottunk, hogy egyre kevesebb közoktatási intézmény vállalja fel, hogy a latin tanulásának legalább a lehetőségét biztosítsa a diákok számára. Még olyan, nem egy esetben az elit közé sorolt iskolák is, ahol humán tagozatú osztályok működnek (elsősorban bölcsészet-, illetve jogtudományi felsőfokú stúdiumokra készülő diákokkal), arra hivatkoznak, hogy elriasztaná az (egyébként tudásra vágyó) ifjúságot a latin nyelv – akár egy-két tanévig tartó – kötelezővé tétele. Nincs ez másként azonban olyan intézményekben sem, ahol a reáliákra helyezik a hangsúlyt, pedig a tanulmányaikat természet-, orvos- vagy gyógyszerésztudományi képzésben folytatni kívánó nebulók nem kevesebb haszonnal ismerkedhetnének meg a latinitással. Valóban korunk egyetemre, majd értelmiségi pályára készülő (elit) diákja megrettenne egy kis többlettudástól? Érzékelek ebben némi ellentmondást.

Sokan persze lakonikus nyugalommal fogadják a latintanításnak eme intenzív sorvadását, sőt általában inkább az okoz meglepetést, hogy még egyáltalán tanítanak valahol latint. „Minek az?”, „Holt nyelv, már vagy kétezer éve nem jó semmire!”, „Hol fogok én bárhol is latinul, mondjuk útbaigazítást vagy egy kiló kenyeret kérni?!” – csak néhány a tipikus reakciók közül, amelyeken kényszeredetten mosolyog a latinitas ügyét szívén viselő ember, miközben azon gondolkodik, hogy a már százszor elismételt válaszok hosszabb vagy rövidebb verziójába kezdjen bele, vagy egyáltalán érdemes-e még bármit is mondania, hiszen e laikus vélemények többnyire már megfellebbezhetetlen (elő)ítéletek. Persze az, hogy ilyen fokú tájékozatlanságig jutottunk, egy öngerjesztő folyamat, egy „ördögi kör” eredménye: minél kevesebb az olyan szülő, akinek tanulóévei alatt bármiféle tapasztalata, élménye volt a latin nyelvvel, ennélfogva fogalma van a latin nyelv hagyományairól (traditio) és hasznáról, előnyéről (utilitas), annál kevesebben fogják gyermekeiknek a latint javasolni/választani tanulandó idegen nyelvként. Sarkítás, de talán mégsem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, manapság sok szülő előbb választaná gyermekének a zulu nyelvet („mert azt legalább beszélik valahol”), mint a latint. Ez azonban meglehetősen téves gondolkodás, ugyanis dilettantizmusról árulkodó dolog ilyen szempontból a latint más, élő idegen nyelvekhez hasonlítani. A latin nyelvnek, pontosabban a latin nyelven keresztül hozzáférhető ismeret- és műveltséganyagnak ma teljesen más helye és funkciója van, mint bármelyik élő idegen nyelvnek. Ahogy a latinnak különbözik a tanulási és tanítási módszertana, a tananyag tartalma az élő nyelvekétől, úgy a latin nyelvet más céllal is tanulják, tanítják, művelik. Ideje lenne végre visszakerülnie a köztudatba, hogy a latin nem pusztán egy idegen nyelvet jelent, hanem egy kultúrát. Mégpedig egy olyan kultúrát, amely az európai nemzeti kultúrák egyik alapkövét képezi. Egy olyan európai kultúráét, amely a történelem során Dél-Amerikától a Távol-Keletig hagyott nyomot maga után. …

Tóth Sándor Máté
nyelvtanár,
Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar