Nyelvtársak a tájékozott beleegyezéshez vezető úton*

DOI: https://doi.org/10.59851/mjny.9.1.4

Ön itt egy cikkrészletet talál. A teljes tanulmányt a Magyar Jogi Nyelv nyomtatott lapszámában olvashatja el. A folyóiratra itt tud előfizetni. A Magyar Jogi Nyelv – valamint sok más jogi szaklap – valamennyi tanulmányát olvashatja a szakcikkadatbazis.hu oldalon.

Recenzió Bősze Péter: Magyar orvosi nyelv – Nyelvhasználati megfontolások. (Medicina, Budapest, 2019.) c. könyvéről

A jogász és az orvos egyaránt azért beszélget ügyfeleivel, pácienseivel, hogy a bajra megoldást találjanak. E két segítő szakma abban is közös, hogy részben szaktársak konzultálnak egymással, részben laikusokkal, akik a közérthető, világos, jól tagolt beszédet értik meg, míg a kollégákkal való érintkezésben a „szaknyelvi trágárságnak”^[1] nevezett, rövidítésekkel teli, gúnyos vagy a kívülállók számára teljesen zagyva, ismeretlen szavakkal kevert szöveg is gyakori. Ilyen értelemben tehát a kétféle doktor egyben nyelvtársa is egymásnak, mindegyik azt szeretné elérni, hogy jól érthető információk segítségével fejezze ki szándékát, érdekét, célját a laikusnak. Így derül ki, miben kér és ad segítséget, mi a panasza, mi fáj, mi rá a jog/orvoslat, amit a kliens elfogad. A betegek jogai között szerepel a tájékozott beleegyezés a javasolt kezelésbe, invazív beavatkozásba. Ez az alapja – ha nem is minden jogi tevékenységnél – az ügyfél önrendelkezési joga gyakorlásának. Ugyanis csak megfelelő kitanítás, magyarázat után tud azzal élni. Ez talán elég ok arra, hogy az orvosi szaknyelvről szóló írásokat mi is szemügyre vegyük, recenzáljuk (Tóth 2023), akár frissek, akár régebbiek, de időszerűek.

A 2025 januárjában elhunyt dr. Bősze Péter volt a Magyar Orvosi Nyelv című lap^[2] megalapítója, aki évtizedeken át harcolt a nyelvi igényességért, hogy az orvostanhallgatók, gyakorló szaktársak a praxisban is érvényesítsék ezt. Ily módon szerkesztett orvosi nyelvtörténeti könyvet, feldolgozva az egyes orvosi szakterületek terminológiai kialakulását, számos képpel és ábrával, írt nyelvhasználati példákkal ellátott tankönyveket, kézikönyveket. Mottója volt Illyés Gyula gondolata: „Az írás és a beszéd módja mindenkit leleplez. Jól beszélni és írni magyarul, ez tehát igazából: jellemkérdés.” (Illyés 1954)

Az orvosképzésben Bősze Péter vezette be az érthető és egyben a nyelvi illemszabályokat, helyesírást, szóhasználatot követő fogalmazás és beszéd követelményét, noha igen sok idő alatt kifejlesztett szaknyelv műveléséről van szó. Váradi Lencsés György első művétől számítva, a magyar orvosi nyelv legalább félezer éves, ám művelését erősítő egyetemi tárggyá tételére hosszan kellett várakozni. Az orvosi nyelvkönyv tankönyv, nem nyelvészeti munka, hanem „orvostanhallgatóknak, orvosoknak, biológusoknak, kutatóknak íródott, a nyelvészetben járatlan olvasó számára is érthető formában. Célja az orvos-biológus társadalom anyanyelvi tudatának elmélyítése, a magyar nyelvű orvoslás, kutatás elősegítése, orvosi irodalmunk és orvosi szaknyelvünk csiszolása, s ekként a magyar orvostudomány és anyanyelvünk védelme.[…] A művelt magyar orvosi nyelvnek a magyar orvosi szakszókincs a feltétele. E felismerés, a ráeszmélés, az újfajta ’felvilágosodás’ a hazai orvostársadalomban is terjed, s talán ezért kapott orvosi nyelvünk művelése különleges jelentőséget és új lendületet.” (Bősze 2009:5) Ehhez kapcsolódott a képzésben a nyelvtan főbb elemeinek összefoglalását tartalmazó jegyzete, mert úgy vélte, hogy az elemi nyelvi ismeretekre az orvosoknak feltétlenül szükségük van, hogy tisztában legyenek az alapvető nyelvi, orvosi nyelvi ismeretekkel, valamint a magyar orvosi nyelv sajátos helyesírási szabályaival, a helyes mondatszerkesztéssel, ismerjék – legalább alapfokon – az európai és a magyar orvosi nyelv történetét. Persze ez magában foglalja, hogy valaki tudja, hogy kik teremtették meg és vitték előre a magyar orvosi nyelvet; hallottak Bugát Pálról, Markusovszky Lajosról, Pápai Páriz Ferencről, Váradi Lencsés Györgyről és a többiekről. Majd ez a tudás vezethet el oda, hogyan kell tudományos közleményt írni, szerkeszteni, bírálni és értékelni. Különösen annál az embernél, aki forgatja az orvosi folyóiratokat, szakkönyveket, netán azoknak ír. Összességében így tudatosul a magyar orvosi nyelv és nyelvhasználat fontossága, meg egyben saját felelőssége is nyelvhasználóként. Elvezet mindez a beteggel való helyes nyelvhasználathoz, az orvosi leletek és a zárójelentések írásának alapvető szempontjaihoz, szabályaihoz. A magyar orvosi nyelv tantárgy ezeket az ismereteket foglalja magában, amely az orvostudományi általános műveltség része. A szerző a 2009-es kiadást kiegészítette egy évtizeddel később (Bősze 2019). Hasonló okból foglalta össze Bősze Péter a javaslatait a helyesírási szabályoknak az orvosi nyelvbe plántálásához (Bősze 2018a), hiszen egyre több az új szakkifejezés, a mozaikszó, és nehéz az egybe- és különírás egységesítése, az idegen szavak átírása.

Tóth Judit
egyetemi docens,
Szegedi Tudományegyetem ÁJTK Alkotmányjogi Tanszék

* A kutatást a Szegedi Tudományegyetem Interdiszciplináris Kutatásfejlesztési és Innovációs Kiválósági Központ (IKIKK) Humán és Társadalomtudományi Klaszterének Digitális Társadalom Kompetenciaközpontja támogatta. A szerző a Digitális Nyilvánosság jogi, politikai aspektusai kutatócsoport tagja.

^[1] Gaál Csaba a kötet előszavában használja a kifejezést, dr. Rák Kálmánnak tulajdonítva.

^[2] A lapról bővebben: https://orvosinyelv.hu/afolyoiratrol/