2025. évfolyam / 2025/2.

Miként használhatják a bíróságok a törvényszöveg nyelvét? – A stratégiai jogértelmezéséről

DOI: https://doi.org/10.59851/mjny.9.2.3

„A törvényértelmezési kérdések megválaszolása kapcsán a pragmatisták azt kérdezik:
melyik lehetséges megoldás jár a legjobb következményekkel, figyelembe véve mindent,
beleértve a nyelv, mint a hatékony kommunikáció médiumának
és a hatalommegosztás megőrzésének fontosságát is.”
Richard A. Posner

Absztrakt: A tanulmány jogelméleti kiindulópontját az az angolszász gyökerű meggyőződés adja, hogy a jogszövegek jelentése (az „élő jog”) a jogalkotó és a jogalkalmazó közötti kommunikációs stratégiákban rajzolódik ki. E kommunikációban a bíróságok a törvényszöveget – a hagyományos szöveghű értelmezéselméletekhez képest szélesebb körű értelmezési tartományban – a saját stratégiai céljaiknak megfelelően „használhatják fel”. E stratégiai beszéddel a bíróságok a hatalommegosztást tagoló határok átlépéséhez fűződő következmények nélkül írhatják tovább a jog dinamikusan változó komplex szövedékét. A bírák a jogszövegek használata során abban érdekeltek, hogy azt erőforrásként használják fel egy pragmatikusan vonzó eredmény kialakításához. Ez az eredmény minden esetben a jogalkotói célok, végső soron a közjó felé kell, hogy mutasson.

Kulcsszavak: bírói jogértelmezés, nyelvi pragmatika, a jogszövegek implikált (feltételezett) tartalma, stratégiai jogértelmezés, közjó, „falfirka”

Abstract: The starting point of the study is the belief rooted in Anglo-Saxon that the meaning of legal texts (the „living law”) is outlined in the communication strategies between the legislator and the law enforcer. In this communication, the courts can „use” the text of the law – in a wider range of interpretation than the traditional textual theories of interpretation – in accordance with their own strategic goals. With this strategic discourse, the courts can continue to rewrite the dynamically changing complex web of law without the consequences of crossing the boundaries that divide the separation of powers. When using legal texts, judges have an interest in using it as a resource to create a pragmatically attractive result. In any case, this result must point towards the legislatior’s goal and the ultimate goal of law, i.e. the common good.

Keywords: judicial interpretation of the law, linguistic pragmatics, implied (supposed) content of legal texts, strategic interpretation of the law, common good, „graffiti”

1. A jog „társszerzői”: a bíróságok

Szászy-Schwarz Gusztáv csaknem másfél évszázaddal ezelőtt arról írt, hogy helytelen az a felfogás, amely a „bíró impotenciáját” az állam alaptételévé emelte. Szerinte a törvény szövege mellett a rendszerezett bírói gyakorlat adja az élő jog szövetét, egy „nemzet élő jogát a törvénykönyv helyett a bírói irattárban találhatjuk meg.” (Szászy-Schwarz 1890: 10). E meggyőződés később is tovább élt: Szladits A magyar magánjog címen közzétett nagymonográfiában az „élő jognak, különösen a bírói gyakorlatnak hű bemutatását kívánta nyújtani.” (Szladits 1941: VI.)

A szocialista jogtudomány térnyerése idején e paradigma időlegesen elhalványult (Horváth 2015: 562, 567), majd az „élő joghoz” való visszatérés igénye a nyolcvanas évektől újra megfogalmazódott (Peschka 1992: 145, 151; Peschka 1985: 241, 246; Pokol 1994: 76–78; Pokol 2001). Az Alkotmánybíróság – nem sokkal megalakulása után – már normatív erejű határozatban is rögzítette, hogy „»élő jog« alatt a jogszabályt a bíróságok által értelmezett és alkalmazott tartalmával együttesen kell érteni”.[1] E doktrína kiemelkedő jelentőséget azzal kapott, hogy a jogalkotó a jogrendünket 2020. április 1-jétől a (korlátozott) precedensrendszerbe sorolta, így az eseti döntések a jogrendünk megkerülhetetlen rétegévé váltak. Ezek az elméleti megfontolások mind ugyanazt hangsúlyozzák: a jog nem önmagában, hanem értelmezett formában létezik.

Egy nemrégiben megjelent hazai monográfia szerint a jogi gondolkodásunkban időszerű lenne felülvizsgálni az írott jog és a jogértelmezés egymáshoz fűződő viszonyát. Ehhez azonban olyan modellben kell gondolkodnunk, amely a joggyakorlatot és a bírók társadalmi szerepét az eddigieknél nagyobb súllyal veszi figyelembe (Győrfi 2015: 245–250). A hazai jogtudománynak is sürgető feladatává vált tehát, hogy mind több figyelmet szenteljen az élő jogot alakító folyamatok leírásának és kutatásának.

Ronald Dworkin metaforája szerint a jog keletkezése a láncregény (chain novel) működéséhez hasonlatos, ahol az egyes fejezeteket más és más írja, de a szerzők arra törekednek, hogy az általuk írt fejezet a lehető legjobban kapcsolódjon az előző fejezethez (Dworkin 1986). A jogértelmezéssel való párhuzam kézenfekvő: a bíróságoknak nemcsak az alkotó továbbírás, hanem az előzményekhez történő igazodás is a feladatuk. A bíróságok a jogértelmezés során újabb és újabb jogtételekkel gazdagítják a jogot, így a határozataikban éppúgy jogszövegeket hoznak létre, mint a jogalkotó. A jogi normák folyamatos jelentésképződése egy ehhez hasonló kommunikációs térben zajlik, az élő jog komplex szövedéke a jogalkotó és a bíróságok kommunikációs stratégiáin keresztül képződik.

2. Kommunikációs helyzetek

Termékeny kutatási hipotézis lehetne, ha egy-egy korszak uralkodó jogfogalma és ahhoz kapcsolódó kommunikációs alapstruktúrák összefüggéseit tárnánk fel. Az arra a kérdésre adott válasz ugyanis, hogy mi tartozik a joghoz, nagyban függ attól, hogy a jogszövegek értelmezésének milyen kommunikációs teret biztosítanak. A hagyomány úgy tartja, hogy Néró császár magas oszlopokra szögeztette az ediktumait, hogy ne lehessen elolvasni (Jakab 2011: 90). E korszak nemcsak az állampolgároktól, de a kommunikatív tartalmaktól is elzárta a jogot, a jogértelmezést a császár monopóliumának tekintette. A szocializmus jogértelmezési doktrínája a bíróságokat kívánta elzárni attól, hogy értelmezéssel bármit is hozzátegyenek a joghoz. „Az értelmezés [ugyanis] mindig deklaratív”, így „semmit sem magyarázhatunk bele a jogszabályba, ami nincsen abban benne” – írta Szabó Imre. (Szabó 1977: 259–261)

Ezzel szemben Szladits a jog alakításában kiemelt szerepet tulajdonított a bíróságoknak. Külön kiemelte, hogy a bírói jog is elismerhet olyan jogi igényt, érdekvédelmet, amelyet a törvényhozó nem szabályozott. E tevékenység során nem a jogalkotóval való rivalizálásról van szó, hiszen a bíró csak „a jogrendszerben benne rejlő implikált szabályokat” hozza felszínre, amelyeket „csak le kell fejteni, meg kell találni.” (Szladits 1941: 167–177). Ennek során a bíró „életre kelti a szunnyadó jogot, a […] még ki nem fejezett, feltételezett, szupportált szokásjogi tételt” szövegezi meg (Szladits 1941: 167–178). Szladits szerint mindez nemcsak új jogtételek érvényre juttatását, hanem ennél többet is jelenthet: a meglévő kifejezett jogszabályok helyesbítését és a törvény félretételét.[2]

A jog terrénumának határait tehát nagyban befolyásolják az azt körülvevő kommunikációs struktúrák. Az alábbiakban két kommunikációs alaphelyzetet kívánok bemutatni, amelyek igen lényeges konzekvenciákat hordoznak magukban a jog tartalmi alakulását illetően. Az egyikhez kapcsolódó elképzelés azt hangsúlyozza (2.1.), hogy a jogszöveg jelentése a jogalkotó és az állampolgár közötti kommunikációban, míg a másik azt (2.2.), hogy a jogalkotó és a bíróság közötti kommunikációban bontakozik ki.

2.1.

Az amerikai jogi gondolkodást meghatározó textualizmus alapját az ordinary-meaning kánon adja. Az iskola szerint a jogszövegek helyes értelmezésére a következő módszertan alkalmazandó: a szavak általánosan elfogadott jelentését (ordinary meaning) kell figyelembe venni, hacsak a jogszövegben nincs ezzel ellentétes nyelvi indikáció (Scalia-Garner 2012: 79–86). E jelentés feltárásához az értelmezésre szoruló kifejezés mögé oda kell képzelni az utca átlagemberének, az átlagos intelligenciájú embernek az ideáltípusát („an average person on the street” Hobbes 2011: 333; „a man of average intelligence” Tiersma 2011: 475), azt kell tehát megvizsgálni, hogy a kifejezés bennük milyen jelentést idéz fel. A textualizmushoz szorosan kapcsolódik az a meggyőződés, hogy a norma címzettje az állampolgár, ezért – hipotetikusan – az ő értelmezési horizontjára kell visszafűzni a jogszöveg szavait. A textualizmus karizmatikus képviselője, Antonin Scalia szerint egy demokratikus és tisztességes kormányzással nem fér össze, ha a jog jelentését arra vezetjük vissza, hogy azt a jogalkotó hogyan értette és nem arra, hogy mit hirdetett ki.” (Tiersma: 2011: 476)

Az ordinary meaning kánont számos amerikai döntésben alkalmazták, ennek egyik paradigmatikus példája az amerikai Legfelső Bíróság Smith v. United States ügyben hozott határozatának indoklása. A büntetőügy tényállása szerint Smith egy MAC–10 típusú automata lőfegyvert kokainra cserélt el. A bíróságnak azt kellett eldöntenie, hogy a lőfegyver átadása a szövetségi büntetőtörvény vonatkozó rendelkezése [18 U.S. Code § 924 (c) (1) bekezdés] szerinti „to use a firearm” fordulat alá esik-e. Scalia a „to use a firearm” fordulatot „az utca átlagembere” felfogása felől közelítette meg, szerinte e kifejezés hallatán az átlagember a fegyverhasználat tipikus esetét idézi fel magában („evokes”), azt, amikor a lőfegyvert annak rendeltetése szerint, lőfegyverként használják. E cselekmény miatt tehát Smith nem büntethető.

Ehhez képest a többségi döntés mégis bűnösnek találta Smitht. Kevésbé nyelvi, sokkal inkább jogi érvekkel alátámasztva: a bíróság a társadalom védelmét fontosabbnak tartotta a nyelvi érveknél, abból indult ki, hogy a kábítószerek és a fegyverek együttes jelenléte felerősíti a társadalmi veszélyességet. Az érvelés tehát nem az állampolgár-jogalkotó kommunikációs helyzetből fejtette ki a normatartalmat, hanem az értelmezés során a saját stratégiai céljainak megfelelő – feltételezett – jogalkotói szándékból indult ki (Skoczeń 2019: 32).

2.2.

Andrei Marmor jogfilozófus szerint az a meggyőződés, hogy valamely jogkérdés megoldását a jogszövegekben előforduló szavak köznapi értelmének feltárásától várjuk, épp annyira kudarcra van ítélve, mint az, ha úgy akarunk meggazdagodni, hogy szüntelenül a pénztárcánkat nézzük. A „szó köznapi értelmében” típusú fordulatok a jogi érvelésben gyakran félrevezetők lehetnek (Marmor 2014: 125). A textualizmus fő „csábereje” abból adódik, hogy látszólag megnyugtató, de gyakran félrevezető megoldást sejtet azokra az esetekre is, amikor a jogszövegben előforduló fogalom hétköznapi, általánosan elfogadott értelme pontosan meghatározható.

A textualizmus nyelvi elképzelései a nyelv elemeit (szavakat, mondatokat) olyan dologként kezelik, amik a nyelvhasználó szándékától és cselekvéseitől függetlenül értelmezhetők (Szabó 2002: 33) A pragmatisták azonban azt hangsúlyozzák, hogy a szövegek nyelvét valamire használják: a jogalkotó a nyelvet céljai közlésére, a bíróságok pedig e célok legkívánatosabb érvényesülésének biztosítására. A szöveg tartalma ezért e nyelvhasználók interakciójában bontakozik ki, a jog jelentését adó következtetések tehát nem az utca emberéhez, hanem a bíróságok speciális jogértelmező tevékenységéhez kötődnek (Marmor 2014).

2.3.

A hazai jogirodalomban is felvetődött az a kérdés, hogy a jogszövegeket mely kommunikációs helyzetbe (nyelvi élőhelyre) kell visszafűzni. Van olyan álláspont, amely szerint az átlagos műveltségű jogkereső nézőpontja a meghatározó, de olyan is, hogy a jogértelmezés szigorúan jogászi kérdés (Arató 2022: 81–90). A textualizmus nézőpontja elsősorban a büntetőjogban jelentkezik és a nullum crimen, valamint a nulla poena elv kapcsán fogalmazódott meg.

„A büntető törvényeknek […] nemcsak a hatóság a címzettje, hanem az állampolgár is, egyebek között azért, hogy a következmények ismeretében választhassa meg a magatartását. A törvény nyelvtani jelentésével ellentétes eredményre vezető jogértelmezés itt arra vezetne, hogy az állampolgárt megbüntethetnék olyan cselekmény miatt, amely a törvény általa megismerhető értelme szerint nem büntethető.”[3]

A textualizmus a hazai értelmezési gyakorlatban nem vált uralkodó kánonná (Jakab 2018).[4] Gyakorlati recepciójának nem kedvezett sem a hazai jogszabályi háttér, sem az Alkotmánybíróság értelmezési gyakorlata. A 2012. január 1-től hatályos Alaptörvény 28. cikkével fő jogértelmezési kánonná a teleológiai-célelvű értelmezés vált, így a bíróságok nemcsak a kihirdetett szövegből, hanem az általuk feltárt jogalkotói akaratból teremtik meg a jogot. Nem véletlen, hogy a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (Jat.) 2. § (1) bekezdése és a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (régi Jat.) 18. § (2) bekezdése szerinti közérthetőség kívánalmát azzal váltotta fel, hogy a jogszabálynak nem az állampolgárok, hanem „a címzettek számára kell egyértelműen értelmezhető tartalommal rendelkeznie”. Ezzel másodlagossá vált a nem-jogász többség szövegértése (Tóth 2012: 47). Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szintén azt hangsúlyozza, hogy a jogszabályok elsődleges címzettje a jogalkalmazó, így a normatartalomnak elsősorban a jogalkalmazók számára kell felismerhetőnek lennie és nem az átlag állampolgár számára.[5]

3. Nyelvhasználat, nyelvi pragmatika

Tekintve, hogy a jog értelmezett formában jelenik meg, a működése mindig valamilyen használati szituációt feltételez. A jogszövegek legjellemzőbb használati szituációja a jogalkotó és a bíróságok közötti kommunikáció, ebben a használati helyzetben alakul ki az élő jog.

A nyelvi pragmatikához kapcsolódó jelentéselméletek a nyelvhasználati szituáció meghatározó szerepét hangsúlyozzák. Azt vallják, hogy a jelentés nem kizárólag a nyelvből, hanem abból a nyelvhasználati szituációból kalkulálható, ahol a megnyilatkozás elhangzik. A kommunikációs folyamatok tehát csak részben bonyolódnak a nyelven keresztül, mert az részben kimondatlan, láthatatlan, illékony elemekből is áll. Andrei Marmor jogfilozófus emellett arra is felhívta a figyelmet, hogy „nem egyszerűen azt kell megkérdeznünk, hogy mit szándékozott kifejezni a beszélő, hanem azt is, hogy mit sikerült kifejeznie. […] mert lehetséges, hogy a beszélőnek nem sikerült azt kommunikálnia, ami a szándékában állt”. (Marmor 2017: 30–31). Az angol nyelvű jogirodalomban pedig elterjedt az a nézet is, amely szerint azok a jogalkotói szándéktartalmak is részét képezik a jognak, amelyek a jogértelmező bíró feltételezésein alapulnak (hypo­thetical intention, Barak 2005: 151–3, 173–4).[6]

A nyelvi pragmatika másik tétele a nyelvi szkepticizmus, amellyel megkérdőjelezi a nyelv teljesítőképességét. A teljes nyelvi kifejtettség hiánya nemcsak a hétköznapi társalgásnak, de jogszövegeknek is alapvonása. Richard Ekins jogi nyelvre alkalmazott „aluldetermináltsági tézise” szerint egy jogi norma akkor is csak a jogalkotói üzenet csontvázának tekinthető, ha egyébként a szemantikai tartalma világos (Ekins 2021: 196). Ekins mellett már többen rámutattak, hogy a jogszabály szövege csak kivonata, nyoma, szimptómája annak az üzenetnek, ami magába a szövegbe lett „becsomagolva”.[7]

4. Kooperatív beszéd, manipulatív beszéd, stratégiai beszéd

A jogi nyelvi pragmatikát e jelenségek miatt foglalkoztatja a jogértelmezés olyan modellje, amely folyamat leírására az úgynevezett „kirakós” (osztenzív-következtetéses) értelmezési modell szolgálhat. Sverker Johansson a nyelvi kommunikáció leírására két tudományos alapmodellt használ, a „kódnyelvi”, illetve a „kirakós” (osztenzív-következtetéses) modellt. (Johansson 2021: 45–49) Az előbbi modell elgondolásait az az alapvetés vezérli, hogy a nyelvi jelek már önmagukban teljes képet biztosítanak a megértéshez, míg az utóbbi szerint az üzenet feladója nem egy teljes képet küld, hanem pontosan annyi darabkát, amelyből a címzett kellő támpontot kap ahhoz, hogy kikövetkeztesse, mit ábrázolhat a kép. E kommunikációs modell kulcsfogalma a következtetés, amellyel a hallgató a közlés nyelvi tartalmából és annak összes körülményből fejti vissza (rakja ki) a beszélő szándéka szerinti üzenetet. A szemantikai reprezentációk tehát nem önmagukban hordoznak jelentést, hanem a következtetési műveletek számára szolgálnak premisszául, kiinduló feltevésül (Németh T. 1990: 52). Az osztenzív-következtetéses értelmezési modell a jogértelmezés szerepét is lényegesen felértékeli.

Paul Grice, brit nyelvfilozófus, a kutatásait a köznapi társalgás logikája feltárásának szentelte. Arra kereste a választ, hogy miként érthetjük meg a beszélőpartnerünk szándékait, annak ellenére, hogy a társalgás során nem mindent mondunk ki, azaz a kommunikatív üzenethez nem fűződik teljes nyelvi kifejtettség. Grice szerint a sikeres kommunikációhoz elegendő, ha csak a szükséges nyelvi hozzájárulást tesszük meg, a siker érdekében azonban mindkét félnek be kell tartania az együttműködési alapelvet (cooperative principle). Az alapelvet Grice így határozta meg: „legyen a [nyelvi] hozzájárulásod a társalgáshoz olyan mértékű, amilyet azon a helyen, ahol megjelenik, annak a beszélgetésnek elfogadott célja vagy iránya elvár, amelyben éppen részt veszel” (Grice 1997: 216). Az együttműködés tehát azért szükséges, mert a társalgás során a nyelvi hozzájárulás nem teljes mértékű, a jelentésnek vannak olyan „odaértett” rétegei, amelyek a hallgató feltételezésein nyugszanak. E feltételezések azonban csak akkor működnek, ha a beszélgetőpartnerek kooperálnak egymással, vagyis mindketten feltételezik, hogy a másik betartja az együttműködési alapelvet. Ez a kooperáció hozza létre a szöveg láthatatlan, ki nem mondott, implikált tartalmát.[8] Emellett vannak olyan tartalmak is, amelyeket azért nem kell kimondani, mert egyértelműen következnek a beszédhelyzetben részt vevő felek által ismert kontextusból (Marmor 2014: 30–34).

Andrei Marmor szerint a jogalkotó és a bíróság közötti kommunikáció nem kooperatív, inkább a kooperatív és a manipulatív beszéd szélső értékei között helyezhető el. A manipulatív beszédet az jellemzi, hogy a beszélő visszaél azzal, hogy hallgatója valamely implikált tartalmat sejt a megnyilatkozása mögé. Így jár el az a filozófiaprofesszor, aki a kórházban doktorként mutatkozik be (Marmor 2014: 44). Ezzel megsérti a kooperatív beszéd társalgási maximáit, hiszen a beszédhelyzetből normális esetben az következik, hogy ő orvosdoktor, ha mégsem így lenne, nyelvi jelzést kellene adnia arról, hogy ő „csak” a filozófiatudományok doktora. E hallgatásával „fittyet hány” a hallgatók elvárásaira. A manipulatív beszéd tehát akkor lehetséges, ha a hallgató tévesen feltételezi, hogy a beszélő is betartja Grice együttműködési alapelvét és ebből a beszélő valamilyen előnyt kíván kovácsolni magának (itt a filozófiaprofesszor soron kívüli vizsgálatot, különleges elbánást, protekciót stb.)

Marmor – ezzel szemben – a jogalkotó kommunikáció­ját stratégiai beszédnek (Strategic Speech) nevezi. A „stratégiai beszéd lényegi jellemzője […], hogy a beszélő abból igyekszik előnyöket szerezni, hogy többet (vagy kevesebbet) implikál, ahhoz képest, amit képes lenne ténylegesen kifejezni” (Marmor 2014: 45). A köznapi, kooperatív beszédben a beszélőnek nem kell explicitté tenni, hogy mi a megnyilatkozásának az implikált tartalma, a hallgató ugyanis feltételezi, hogy a beszélő egyébként is a releváns implikált tartalmat mondaná ki. Marmor szerint a jogalkotó érdeke azonban éppen az, hogy az implikatúrát ne mondja ki. A stratégiai beszéd ettől nem kooperatív: a beszélő olyasvalamit igyekszik implikálni, amit nem is kíván kifejezni, éppen azért, mert ez meghiúsítaná a stratégiai célját. Ilyen esetben tehát a jogalkotó az iránt elkötelezett, hogy az implikált tartalom a „levegőben lógjon.”

A nyelvi aluldetermináltság, a gumifogalmak és a kerettényállás alkalmazása, mint törvényszövegezési fogás a jogalkotó részéről nemegyszer szándékos, stratégiai célú eljárás. Andrei Marmor szerint a jogi tartalom felismerését – annak ellenére, hogy annak nyelvi megfogalmazása világos – sokszor éppen az teszi problematikussá, hogy a jogalkotó stratégiai beszédet folytat. A jogszöveg egymással összeütköző érdekek közti kompromisszumok eredményeként születik meg, így a jogalkotás mögött lévő szándékolt tartalom gyakran nem is látszik az explicit jogszövegből. Ezért a jog gyakran mást mond és mást akar (Marmor 2011: 84–106).

5. A szelektivitás stratégiai szupermaximája

A levegőben hagyott implikált tartalom mellett a jogalkalmazó utóbb úgy tehet, mintha az adott implikált tartalomra nem is gondolt volna, a bíróság pedig bármely implikált tartalmat választhatja anélkül, hogy emiatt felelősségre vonható lenne. Ha tehát a stratégiai beszédet folytató jogalkotótól megkérdezik, hogy „Ezt a tartalmat implikáltad?”, azt válaszolhatja, hogy „Soha nem implikáltam ezt!” Ehhez hasonlóan: ha a stratégiai jogalkalmazót megkérdezik, hogy vajon helyesen ismerte-e fel az 1. implikált tartalmat a 2. implikált tartalommal szemben, bátran válaszolhatja, hogy „A 2. implikált tartalmat ragadtam meg és nem az 1. implikált tartalmat” (Skoczeń 2019: 33). Ebben a stratégiai folyamatban a beszélő és a hallgató fél egyaránt ki tudja válogatni a saját érdekeinek megfelelő implikált tartalmat, anélkül, hogy a hatalommegosztás sérelme miatt bármelyik felet felelősségre lehetne vonni. A stratégiai beszéd fenntartásában tehát nemcsak a jogalkotó érdekelt, hanem a bíróságok is, ugyanis a hatalommegosztást tagoló határok átlépéséhez fűződő következmények nélkül érthetnek bele a jogszövegben ki nem mondott (implikált) tartalmakat, illetve az általuk odaértett implikációt jogszerű módon bármikor törölhetik (Marmor 2014: 50). A partnerek tehát nem egyoldalú előnyökre törekszenek, hiszen a jogalkotónak és a bíróságnak is előnye származik a stratégiai beszédből (Marmor 2014: 55).

Izabela Skoczeń a jogalkotó és a bíróságok közt folyó kommunikációban érvényesülő társalgási alapelvet a „szelektivitás stratégiai szupermaximájának” („strategic super-maxim of selectivity”) nevezte el (Skoczeń 2019: 31–32). Ebben a körben a bírák széles körű eszközöket kapnak, hogy a közjót érvényesítsék, bízva a bíróságok pragmatikai érzékében. Skoczeń a jogalkotó és jogalkalmazó közötti párbeszédet – játékelméleti fogalmakkal leírva – a „kooperatív eredményre vezető nem-kooperatív stratégiai játékokhoz” hasonlítja, ahol a nyelvi kooperáció nem követelmény, mivel a párbeszéd résztvevője mindig figyelmen kívül hagyhat valamely implikatúrát. Ugyanakkor – végeredményében – a játszmák kimenetele az együttműködés felé mutat, mert a végső célok – például az Alaptörvény 28. cikke szerinti észszerűség, közjó, erkölcsös cél, gazdaságosság stb. – ugyanazok. Végső soron tehát nem az a helyzet, hogy az egyik nyer és a másik veszít, vagyis nem rivalizálásról van szó, hanem közös elköteleződések alapján játszott kommunikációs stratégiákról (Skoczeń 2019: 35–36).[9]

6. Mi a „falfirka”?

Az alábbi példában látni fogjuk, hogy a jog jelentésképződése a jogalkotó és a bíróságok kommunikációs stratégiáin keresztül történik, ez hozza létre az élő jog dinamikusan változó, komplex szövetét.

A Btk. 371. § (2) bekezdés b) pont ba) alpontjába a 2010. évi LXIV. törvény emelte be a falfirkával elkövethető rongálás törvényi tényállását. A falfirka fogalmát a (7) bekezdés szerinti értelmező rendelkezés határozza meg. Eszerint a „falfirka: festékszóróval, filctollal vagy bármilyen más felületképző anyaggal létrehozott képi, grafikus vagy szöveges felületbevonat, amely nem a vagyontárgy rendeltetésszerű használatához szükséges”. A jogalkotó nyelvi hozzájárulása a jog megszövegezése során minimális volt, mert a „vagyontárgy” kifejezés széles szemantikai tartományának szűkítésére nem adott egyéb nyelvi indikációt. Nem mondta meg, hogy a falfirka milyen vagyontárgy, holott a szónak számos jelentése van.[10] A falfirka szó szinte megszámlálhatatlan implikált jelentése tehát – Marmorral szólva – a levegőben maradt.

Eleinte az értelmezési gyakorlat a „graffiti” kifejezés „magyar köznyelvben használatos” jelentéséből indult ki, és arra a következtetésre jutott, hogy a falfirkával elkövetett rongálás tárgya kizárólag valamely épület fala lehet, hiszen [a] magyar köznyelvben a graffiti szó falon elhelyezett felirat vagy ábraként használatos.”[11] E jelentés voltaképpen egybeesett az utca emberében felmerülő jelentéssel, miszerint az „olyan dolog, ami falon van”.[12] A bíróság jogalkotói akaratként azt feltételezte, hogy valamennyi vagyontárgyon elhelyezett felirat pönalizálása nem lehetett cél, hiszen ez az olvasat a kiterjesztő értelmezés tilalmába ütközött volna. Az érvelés így szól:

„A törvényi tényállás bevezetését és a hatályos Btk.-ban való elhelyezését nem vitásan a graffitik elhelyezésével megvalósított rongálási cselekmények igen elszaporodott volta indikálta, a törvényalkotó célja […] nem lehetett valamennyi, bármely felületen megvalósított szöveges vagy képi felfestés büntetőjogi szankcionálása, ez ugyanis sértené az Alaptörvény Alapvetések XXVIII. cikkében is deklarált jogbiztonság követelményét és a büntetőjogszabályok elfogadhatatlan kiterjesztő értelmezését eredményezné.”[13]

A bűnösség megállapításához tehát a jogalkotónak a falfirka mellett ki kellett volna mondania más elkövetési tárgyakat is, ennek nyelvi indikációja azonban nem volt. (Az adott ügyben egy összefirkált molinóról volt szó, így bíróság a vádlottal felmentette.)

A bíróság – ha nem is tudott róla – az értelmezés során Grice együttműködési alapelvéből (cooperative principle) indult ki. Grice szerint, ha a kommunikáció során egy több implikációjú szót a rendszerinti, tipikus jelentésével kívánunk használni, szükségtelen jelölni az attól való eltérést. Ez az implikatúra a grice-i kooperáción alapul és azért alakul ki, mert a beszélőtől elvárható: ha a társalgásba vitt szónak valamely speciális értelmét kívánja alkalmazni, akkor valamilyen módon specifikus legyen. Ilyenkor a bírák is azt feltételezik: ha a jogalkotó szándékában nem a szó általános jelentésének figyelembevétele állna, az ettől való eltérést explicit nyelvi hozzájárulással jelezné a jogszövegben.[14]

A későbbi határozatok azonban már implikációkat is odaértettek a jogszöveg mögé, és a bíróságok ezekből szelektálva érvényesítették a stratégiai céljukat. A Fővárosi Ítélőtábla Katonai Tanácsa 6.Kbf.110/2015/7. számú ítéletének tényállása szerint a falfirkával elkövetett rongálás elkövetési tárgya vasútállomáson veszteglő vonatszerelvény volt, a Kúria EBH 2019.B.12. számú ügyében pedig egy kormányzati óriásplakátot festettek össze. A szó köznapi értelméhez képest a jogi értelemben vett falfirkának tehát számos implikációja merült fel, a falfirka szó szemantikai kritériumai a köznapi értelemtől később elszakadtak. A Kúria Jogegységi Panasz Tanácsa 4/2022. szám alatt közzétett jogegységi határozatának 3. pontja végül úgy foglalt állást, hogy a falfirka-bűncselekmény bármely vagyontárgyra elkövethető: a bűncselekmény tárgya akár közút, járda, telefonfülke, kormányzati hirdetőtábla, gépkocsi, vasúti kocsi, villamosmegálló üvegfelülete, telefonfülke, üzlet ajtaját fedő redőny, köztéri pad, ereszcsatorna, épület ablaka, hirdetőoszlop, reklámtábla, újságospavilon, transzformátorszekrény, szeméttároló, zajvédő plexifal, fából készült buszmegálló, villamosablak, bolt cégtáblája, emlékmű stb. is lehet.[15]

Miként erről már volt szó, a bírák széles körű eszközöket kapnak, hogy a közjót érvényesítsék. Itt a közjót a bíróság azzal látta érvényesülni, hogy a falfirka kifejezés szemantikai határait jóval szélesebb körben vonta meg, mint a szó hétköznapi értelme. E stratégiai értelmezéssel a jogalkotó által „levegőben hagyott” implikatúrák közül – adott esetben a falfirka lehetséges jelentéseiről van szó – a Kúria a céljai eléréséhez leginkább illeszkedőt választotta ki. Nyilvánvaló, hogy az ilyen jogalkotó szándék is csak feltételezés volt a bíróságok részéről, hiszen elkövetési tárgyként a jogszöveg továbbra sem jelölte meg a jogegységi határozatban felsoroltakat, de a bíróságok stratégiai célja az volt, hogy a vagyontárgyakat mind szélesebb körben részesítsék büntetőjogi védelemben.

A Jogegységi Tanács a 4/2022. számú jogegységi határozatát (a továbbiakban: JEH) „a Btk. 371. § (2) bekezdése b) pont ba) alpontjában meghatározott falfirka elhelyezésével elkövetett, szabálysértési értékhatárt meg nem haladó kárt okozó rongálás vétségének elkövetési tárgya és a rongálással okozott kár meghatározása kérdésében” címen tette közzé. E „hivatalos cím” azonban megtévesztő, mert a JEH nem csak az „elkövetési tárgy” és a „kár megállapítása” tárgykörben fogalmaz meg jogegységi rendelkezést. A 3. pont ezen jóval túlmutatva a falfirka tartalmának megítélésére is iránymutatást ad. A határozat rendelkező részének 3. pontja az alábbiakat rögzíti:

„A falfirka esetében közömbös a vagyontárgyra felvitt ábrázolás tartalma, mibenléte, célja, önmagában a vagyontárgy felületén való elhelyezés ténye képez minősített esetet.”

E rendelkezés alapja csupán egyetlen korábbi kúriai eseti döntés volt, amely a Bírósági Határozatok Gyűjteményében Bfv.III.1408/2018/10. szám alatt (továbbiakban: Eseti Döntés) került közzétételre. Az Eseti Döntés ratio decidendije így szólt: „A véleménynyilvánítás szabadsága a büntetőjogi felelősségre vonás általános akadályának nem tekinthető.” Az itt alkalmazott általános szófordulat szemantikai implikációja arra utal, hogy léteznek olyan egyedi esetek is, amelyekben a véleménynyilvánítás szabadsága a büntetőjogi felelősségre vonás akadályát képezheti. Ehhez képest a JEH 3. pontjának második bekezdése már kivételt nem tűrő módon fogalmazza meg a jogegységesítést szolgáló „iránymutatást”, amikor így fogalmaz: „A falfirka esetében közömbös a vagyontárgyra felvitt ábrázolás tartalma, mibenléte, célja, önmagában a vagyontárgy felületén való elhelyezés ténye képez minősített esetet.” E megfogalmazás szerint nincs olyan eset, amikor a vagyontárgyra elhelyezett felirat magasabb szintű védelemben részesülhetne, mint a vagyontárgy .

A JEH 3. pontjának e szövegezése az Alkotmánybíróság fair balance doktrínájába ütközik, amely szerint az alapjogok kollíziója mindig egyedi mérlegeléssel oldható fel, valamely alapjog korlátozásának igazolhatósága minden esetben az „egyedi mérlegelés eredményén múlik”.[16]
A fenti rendelkezéssel azonban a Kúria a szabad véleménynyilvánításhoz és a tulajdonhoz fűződő alapjog kollízióját véglegesen oldotta fel, a tulajdonhoz fűződő alapjog javára.

Nehéz eldönteni, hogy a Kúriának a 3. pont ilyen módon történő megfogalmazásával mi volt a stratégiai célja. Az alsóbb fokú bíróságok jogértelmezését is döntően befolyásoló kommentárirodalom azonban továbbra is a Kúria rendelkezése mögé érti azt az implikált tartalmat, hogy léteznek olyan esetek, amikor az alapjogi fair balance tesztet el kell végezni. A JEH megjelenése után frissített Btk.-kommentár falfirka bűncselekményhez fűzött magyarázata és a jogirodalom sem tartja irányadónak a JEH rendelkező részének 3. pontját (Szomora 2025, Tahin 2023).

Izabela Skoczeń „szelektivitás stratégiai szupermaximája” ez esetben tehát úgy működik, hogy az Alaptörvény 25. cikk (3) bekezdésének utolsó fordulata alapján kötelező jogegységi határozat 3. pontja mögé – egyfajta levegőben hagyott implikatúraként – továbbra is oda kell érteni azt a normatartalmat, hogy a falfirka-bűncselekménynek nem lehet tárgya olyan vagyontárgy, amelyre közéleti véleményt írtak fel.

Ha elfogadjuk, hogy a vélemények szabad kinyilvánítása a társadalom boldogulását segíti elő, és magasabb rendű védelmet érdemel, mint a kormányzati hirdetőtáblához fűződő tulajdonjog, a közjót az szolgálja, hogy a JEH 3. pontját az bíróságok kritikusan értelmezik. Ez az alsóbb fokú bíróság által folytatott non-kooperatív stratégiai kommunikáció – egyetértve Marmor és Skoczeń álláspontjával – szolgálhatja egy végső kooperatív cél, a közjó érvényesülését. Más kérdés, hogy a JEH-et megalkotó Kúria az attól való alsóbírósági eltérésre miként fog reagálni a felülbírálat során, azaz azonos implikatúrát ért-e a 3. pont mögé vagy ragaszkodik a 3. pont szöveghű értelméhez.

Annak a kérdésnek a megválaszolása lesz a tét, hogy az egyik alapjog (tulajdonjog) korlátozását kompenzálja-e a másik alapjog gyakorlásával (véleménynyilvánítás szabadsága) elérhető össztársadalmi előny, vagy még tágabban: hogyan oszthatjuk el igazságosan a társadalom számára rendelkezésre álló „javakat” (Győrfi 2015: 133). Vajon adott esetben mi szolgálja jobban az össztársadalmi érdeket: a kormányzati tulajdonban álló hirdetőtábla feltétlen védelme vagy a politikai vélemények lehető legszabadabb áramlásának biztosítása?

7. A pragmatika vonzásában: a bíróságok társadalmi felelőssége

Az alapjogok kollíziójának feloldásáról rendszerint a jogalkotó gondoskodik, úgy, hogy ennek nyelvi indikációját a törvényszövegben megadja. Így járt el a jogalkotó például a rágalmazás esetében, amikor kimondta, hogy a véleménynyilvánítással elkövetett rágalmazást nem tekinti bűncselekménynek.[17] A falfirka-bűncselekmény esetében a jogalkotó semmilyen nyelvi cselekménnyel nem írta felül a véleménynyilvánítás szabadságához fűződő alapjogot. A Btk. 371. § (7) bekezdése továbbra is a „szöveges felületbevonat” vagyontárgyon való elhelyezését tiltja. A szöveges felületbevonatok nagy része nem fejez ki véleményt, ezekre valóban megállapítható a büntetőjogi felelősség. A véleményt rögzítő szöveges felületbevonatok elhelyezése azonban továbbra sem tiltott, mindaddig, amíg ennek pönalizálását a jogalkotó kifejezetten ki nem mondja, például így: „E rendelkezés a véleményt tartalmazó felületbevonat elhelyezésére is alkalmazandó.” Az implikatúra ilyesfajta nyelvi törlése már bizonyosan meghiúsítaná a bíróságok stratégiai céljainak érvényesítését.

A nyelvi implikatúrák felismerése és a köztük történő választás a társadalmi felelősséggel ítélkező bíróságok értékválasztása is egyben. Richard Posner szerint a bírák abban érdekeltek, hogy a jogalkotási vagy alkotmányos szöveget erőforrásként használják egy pragmatikusan vonzó eredmény kialakításához (Posner 1990: 1664). Ez az eredmény minden esetben a jogalkotói célok, és – végső soron – a közjó felé kell, hogy mutasson. A hazai jogrendben sem kérdés, hogy pragmatikailag vonzó eredmény elérésére kell törekedni. E követelményt maga az Alaptörvény 28. cikke fogalmazza meg. Egyfelől azzal, hogy a célelvű jogértelmezést teszi meg elsődleges értelmezési kánonnak, másfelől: a bírák kötelezettségévé teszi annak állandó feltételezését, hogy a jogszabályok a közjónak megfelelő célt szolgálnak.

Irodalom

Barak, Aharon (2005) Purposive Interpretation in Law. Princeton: Princeton University. https://doi.org/10.1515/9781400841264

Arató Balázs (2022) Norm clarity in the light of Hungarian case law. Magyar Nyelvőr, 81–90. https://doi.org/10.38143/Nyr.2022.5.81

Balázs Géza (1987) A firkálások kutatása és nyelvi jellemzői Magyarországon. Debrecen: Magyar Nyelvtudományi Tanszék.

Blutman László (2014) Szövegempirizmus és analitikus jogdogmatika: jogi elemzés sub specie linguae. Pro Futuro, 105–125., https://doi.org/10.26521/Profuturo/
2014/2/5476

Dworkin, Ronald (1986) Law’s Empire. Harvard University Press.

Ekins, Richard (2021) The Nature of Legislative Intent. Oxford: University Press.

Grice, H. Paul (1997) A társalgás logikája. In: Pléh Csaba – Síklaki István – Terestyéni Tamás (szerk.) Nyelv-kommunikáció-cselekvés. Budapest: Osiris Kiadó, 213–27.

Győrfi Tamás (2015) Politikai elvek és politikai filozó­fiai szempontok a jogtudományban. In: Jakab András – Menyhárd Attila (szerk.) A jog tudománya. Tudománytörténeti és tudományelméleti írások, gyakorlati tanácsokkal. Budapest: HVG-ORAC.

Hobbes, Pamela (2011) Defining the law: (Mis)using the dictionary to decide cases. Discourse Studies. 327–47., https://doi.org/10.1177/1461445611400538

Horváth Attila (2015) A szocialista állam- és jogtudomány. In: Jakab András – Menyhárd Attila (szerk.) A jog tudománya. Tudománytörténeti és tudományelméleti írások, gyakorlati tanácsokkal. Budapest: HVG-ORAC.

Jakab András (2011) A bírói jogértelmezés az Alaptörvény tükrében. Jogesetek Magyarázata.

Jakab András (2018) Miért nem működik jól a magyar jogrend és hogyan javíthatjuk meg? Law Working Papers.

Johansson, Sverker (2021) A nyelv eredetéről. Budapest: Európa Könyvkiadó.

Németh T. Enikő (1990) Az emberi kommunikáció kutatásának néhány alapkérdése. In: Néprajz és nyelvtudomány. 43–56.

Magyar Értelmező Kéziszótár (2003) Budapest: MTA NYTI.

Marmor, Andrei (2011) Can The Law Imply More Than It Says? On Some Pragmatic Aspects of Strategic Speech. In: Andrei Marmor – Scott Soames (eds.) Philosophycal Foundations of Language in the Law. Oxford: Oxford University Press. 84–106., https://doi.org/10.1093/acprof:oso/9780199572380.003.0005

Marmor, Andrei (2014) The Language of Law. Oxford: Oxford Press. https://doi.org/10.1093/acprof:oso/9780198714538.001.0001

Marmor, Andrei (2017) Defeasibility and Pragmatic Indeterminacy in Law. In: Alessandro Capone – Francesca Poggi (eds.) Pragmatics and Law. Switzerland: Springer 15–33., https://doi.org/10.1007/978-3-319-30385-7_2

Peschka Vilmos (1985) Az esetnorma, avagy a jogszabály és a jogeset kapcsolatának problémája. Állam- és Jogtudomány, 217–250.

Peschka Vilmos (1992) A jog, mint a hermeneutika modellje. In: Appendix „A jog sajátosságához”. Budapest: KJK.

Pokol Béla (2001) A jog elmélete. Budapest: Rejtjel Kiadó.

Pokol Béla (1994) Jogbölcseleti vizsgálódások. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. 76–78.

Posner, Richard A. (1990) What Has Pragmatism Offer to Law? 63 Southern California Law Review 1653–1670.

Scalia, Antonin – Garner, Bryan A. (2012) Reading Law. The Interpretation of Legal Texts. USA: Thomson West.

Skoczeń, Izabela (2019) Implicatures within Legal Language. Switzerland: Springer, https://doi.org/10.1007/978-3-030-12532-5

Szabó Imre (1977) Jogelmélet. Budapest: KJK.

Szabó Miklós (2002) Kommunikáció általában és a jogban. Miskolc: Bíbor Kiadó.

Szomora Zsolt (2025) A Btk. 371. §-hoz fűzött kommentár. In: Karsai Krisztina (szerk.) Nagykommentár a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvényhez. Jogtár formátumú kiadás. Budapest: Wolters Kluwer.

Tahin Szabolcs (2023) Egy jogegységesítés látszólagos szükségességéről – Gondolatok a Kúria 4/2022. (Jpe.IV.60.012/2022/12) számú jogegységi határozatának falfirka tartalmára vonatkozó rendelkezéséről. MTA Law Working Papers.

Tiersma, Peter M. (2011) A Message in a Bottle: Text, Autonomy and Statutory Interpretation 76 Tulane Law Review. 475.

Szászy-Schwarz Gusztáv (1890) Magánjogi fejtegetések felsőbírósági határozatok kapcsán. Budapest: Franklin-Társulat Nyomdája.

Szatmári Andrea (2016) A jogszabályok közérthető megfogalmazásának követelménye. THEMIS. Az ELTE Állam- és Jogtudományi doktori iskola elektronikus folyóirata. Budapest, 33–35.

Szladits Károly (1941) A magyar magánjog I. Budapest: Grill Könyvkiadó

Tóth Judit (2012) Jogalkotástan. Egyetemi jegyzet. Szegedi Tudományegyetem: ÁJTK

Voight Vilmos (szerk.) (1975) Világirodalmi lexikon.
Budapest: Akadémiai.

 

Tahin Szabolcs
bíró, Zalaegerszegi Járásbíróság

[1] 57/1991 (XI. 8.) AB határozat. A testület által kimunkált élő jog doktrína nemcsak szóhasználatában, de alapvetésében is magán viseli annak a szladitsi szemléletnek a jegyeit, amely a jogot a bírói értelmezési gyakorlattal azonosítja.

[2] Bár Szladits mindehhez hozzáteszi azt is, hogy ilyenkor a bíró a fegyelmi felelősséggel játszik. „Az ilyen joghelyesbítéssel a bíró mindig abban a helyzetben van, mint a háborúban az a csapatparancsnok, aki átlátva a kapott utasítás kivihetetlenségét, a maga belátása szerint az utasítás félretételével cselekszik: ha merész elhatározása sikerre vezet, Mária Terézia rendet kap; ha balul üt ki, haditörvényszék elé kerül.” (Szladits 1941: 179).

[3] 1/2003. Büntető jogegységi határozat, kiemelések a szerzőtől.

[4] Az elméleti irodalomban azonban annál inkább. Blutman László elméleti munkássága textualista megfontolásokra épül, szerinte a jogalkalmazás során a jogi szövegeknek a hétköznapi (vagy szakkifejezések esetén a szakmai) nyelvhasználatban kialakult szokásos értelmet kell tulajdonítani (Blutman 2014: 105–125).

[5] 26/1992. (IV. 30.) AB határozat indokolás IV. 1. A gyakorlat részletes ismertetéséről lásd: Szatmári 2016: 33–35.

[6] A jogi gondolkodásunktól ez korábban nem volt idegen. A feltételezett jogi tartalmakat Szladits szupportált tartalmaknak nevezte (Szladits 1941: 167).

[7] A jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény 2. § (5) bekezdés a) pontja is az aluldetermináltsági tézist igazolja, amikor azt rögzíti, hogy a jogszabályok megalkotásakor arra kell törekedni, hogy a jogszöveg indokolatlanul ne tartalmazzon olyan rendelkezést, amely „a szabályozási cél eléréséhez nem feltétlenül szükséges”.

[8] Az implikatúrák szemléltetésére vegyük Grice híres példáját: A egy kocsi mellett áll, B megáll mellette, majd a következő párbeszédet folytatják. A: „Kifogyott a benzinem.”, B: „A sarkon van egy benzinkút.” B az utóbbi mondatával nem csupán a benzinkút közeli ottlétét közli, hanem a megnyilatkozásával azt is implikálja, hogy az nyitva is van és ott kapható benzin, ha ugyanis nem így lenne – feltételezi a hallgató –, ennek a beszélő explicit nyelvi formát adott volna, például így: a benzinkút nem biztos, hogy nyitva van, nem biztos, hogy kapható benzin stb.

[9] Hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy Szladits elgondolásai ebben a körben is igen előremutatóak voltak. (1) A nyelvi pragmatika fő kutatási területét adó implikált tartalmak (implied content) Szladitsnál a jogban „bennerejlő tartalomként” jelennek meg, (2) Izabela Skoczeń „kooperatív eredményre vezető stratégiai játékai” Szladitsnak azt a gondolatát idézik, hogy a bíróság a jogértelmezéssel folytatja a jogalkotó munkáját, (3) a jogalkotó és a jogalkalmazó közös elköteleződései pedig Szladitsnál azt a „közös földrészt” idézik, amelynek térképét a jogalkalmazó a jogalkotóval közösen rajzolja (Szladits 1941: 176–179).

[10] Az értelmező kéziszótár tautologikus rövidséggel a falfirka jelentéséről ennyit ír: Graffiti fn Műv is Falfirka. [nk:ol]. Magyar Értelmező Kéziszótár. 451. A Világirodalmi lexikon a falfirka fogalmát így határozta meg: A falra és egyéb helyekre felfirkált rövid szövegek, rigmusok, jelszavak. (Voight 1975) Balázs Géza nyelvészeti kutatásai szerint pedig a tipikus firkáláshelyszínek a következők: (1) Falak (házfal, lépcsőház, szemétledobó helyiségek fala, kerítés, klingertéglás épületfal, várrom, várótermek fala, sátorfal, ablaküveg, illemhely oldala, ajtó, stb.) (2) Emlékmű, szobor, szikla, kémény (3) Élőfa (4) Vízszintes felületek (asztallap, pad, üléshuzat, aszfalt, alacsony helyiségek teteje stb.) (5) Zárt, zárható helyiségek (illemhely, börtöncella, lift, kulcsosház, sátor, szállodai szekrényajtó stb.) (6) Közlekedési eszköz (karosszéria, lakókocsi, utánfutó stb.) (7) Elkészült betonalap, csatorna, út (8) Könyv- és folyóiratfirkálások (elsősorban könyvtárakban). (Balázs 1987: 335)

[11] Fővárosi Törvényszék 23.Bf.V.5250/2015. (közzé téve: EBD 2016.B.5), Kúria Bfv.II.398/2016/9. (közzé téve: BH 2016.325.)

[12] Egy szabálysértési eljárásban az eljárás alá vont személy, aki az úttestet festette össze, azzal védekezett, hogy ez jogszerű cselekmény, mert a felirat nem a falon, hanem „a földön van”. A videófelvételen az alábbi nyilatkozat hallható: „Kérdeztük, hogy miért visznek be. Mondják, hogy bűncselekmény gyanúja: graffiti. Mondtuk neki, hogy ez nem az, mert az falon van. Erre mondja, hogy ez is grefiti. Nézünk, hogy akkor most mi van? Ez a földön van.” http://rtl.hu/rtlklub/hirek/ketfarku-kutyapart-graffitizessel-gyanusitjak-oket (letöltve: 2024. 03. 15.).

[13] EBD 2016.B.5 Indokolás [16].

[14] E gondolkodási mintázat hasonló ahhoz, ahogy a Smith v. United States ügyben a „use a firearm” kifejezés implikatúrája – adott esetben a fegyver fegyverként és nem csereeszközként való használata – azáltal keletkezett, hogy Scalia feltételezte: ha a jogalkotó a szó megszokott értelmétől (ordinary meaning) el kívánt volna térni, ennek a nyelvi jelzését megadta volna.

[15] Kúria 4/2022. (Jpe.IV.60.012/2022/12) számú jogegységi határozata Indokolás [69].

[16] 17/2020. (VII. 17.) AB határozat Indokolás [32], [64]. Lásd még ugyanerről: 1/2019. (II. 13.) AB határozat Indokolás [44], 14/2019 (IV. 17.) AB határozat Indokolás [33].

[17] A Btk. 226. § (3) bekezdés 2023. június 2-től hatályos szövege szerint „Nem büntetendő rágalmazás miatt annak a cselekménye, aki az (1) bekezdésben meghatározottakat a közügyek szabad megvitatása körében sajtótermék vagy médiaszolgáltatás útján követi el, feltéve, hogy cselekménye nem irányul a sértett emberi méltóságának nyilvánvaló és súlyosan becsmérlő tagadására.”